You are here

Sárkány lelke (Tréfás mese)

Özvegy sorban élt az anyja, egy öröme egyetlenke kis magzatja. Adta fickó indulatos, kérő szóra szertelen mód akaratos. Szót nem fogad anyókának, nyomát üti gond és bánat.

Vásár útját járta anyja s amint benéz apró boltba, játékosba, Sárkány rázza veres fejét, papi­rosból lábát, kezét. Két tűzszeme mintha égne s keresztbe áll ferdén néző tekintése. Tudakolja Sárkány árát, megvásárol vásárfiát, viszi haza lurkójának, rosszalkodó magzatjának.

Kap a fickó a vásáron, bálványszemű rőt Sárkányon, megereszti hosszan nyúló fonálkáját, jobbra-balra himbáltatja kezét, lábát, tűzderekát. Ám a Sárkány tűzszín arca sehogyse száll fel magasra, semmikép se akaródzik s nagyhirtelen le a földre lecsapódik.

– Széjjeltépem beste lelkét, kitaposom rusnya belét, ha nem száll fel a szellővel.

Megint meg-megeregeti, fonálkáját újból meg-meglibegteti és amint száll nagy irombán, kezét, lábát ijesztően lóbálgatván, fut egy felhő, száll egy szellő, megragadja Tűz-Sárkánykát és a szélét és a hosszát jól megrázza, megforgatja és egy fához, legcsúcsához odacsapja.

– Bálványadta rongy darabja – toporzékol a legényke bősz haragja s vak dühében, dúló-fúló keservében olyat rántott fonálkáján, hogy azonnal kettészakadt s fent a Sárkány, a magas fán rajtaragadt.

Fa tetején Rőt-Sárkányka mintha kissé kacarászna, mintha kedve, széles kedve kerekednék, s jókedvében ellenkednék.

– Véget vetek én tenéked, vigyorgasd csak sanda képed – szól és ragad félkezébe kődarabot, jó éleset, jó vastagot, félkarjával meglendíti s fel a fára felrepíti. Szíve táját érte éppen s tűz­könny csillog Rőt-Sárkányka tűzszemében. Nagyot nevet a legényke s ahány kavics körülötte, mind dobálja fel a fára, vajákos kis Sárkánykára. Papirosból testecskéje egy cafat lett, szél himbálgat élettelen lábat, kezet. S mintha sóhaj suhanna le, mintha könnycsepp cseppenne le.

– Ejnye, erre meg amarra – kiáltozgat anyja hangja -, mit műveltél Sárkányoddal? Tüzesszemű bálványoddal?

– Most az egyszer rátalált az emberére, úgy kell neki, nem kár érte.

– Mi rosszat tett? Vajjon mivel bánthatott meg?

– Rajtaragadt fa legcsúcsán, legtetején és a fogát, hegyes fogát folyvást vicsorgatta felém.

– Ha szólsz nekem idejében, leszedem én teste teljes épségében; rendbeszedem megtépázott köntöskéjét s vígan, fürgén lóbáltatná széllel bízott testecskéjét.

– Nem kár érte, nem sajnálom, ringyét-rongyát mit én bánom.

– Pufók arcát megsebezted, hátba számon kéri tetted?

– Úgy kell neki, mért vigyorgott? Fel a fának mért nem forgott?

– Kis lelkében nagy kárt tettél, vétek amit elkövettél; hátha éjjel híre akad s fojtogatja torkod, nyakad?

Nagyot borzong kis kegyetlen s jómagával tehetetlen, félig-meddig már-már bánja, hogy Sárkányát gonosz módra megtépázta. Ott somfordál édesanyja lába körül, arca borul, majd meg derül, anyókáját kérve-kéri, kérő szóval ösztökéli, tépett, vedlett Sárkány helyett hozzon neki másik jobbat, sokkal szebbet.

– Törhess majd rá ártatlanka életére? Ronthass majd rá papirosból kis testére?

– Nem bántom meg se a testét, nem rontom meg se a lelkét. Hozz helyette új másikat, még különbet, tarkábbikat.

Szíves szíve mit tehet mást, siet anyja nagy rohanvást s kis időre máris megjön másikával, még irombább, sokkal tarkább Sárkánykával.

*

Estidő volt, Nap-Istenke földre szállott, bősz legényke sárkányt aznap nem játszhatott. Lefek­te­kor nagygondosan elővette, ágya elé vánkosára terítette. Másnapra majd előveszi s jó magasra, felhők felé megereszti.

Feje mellett Sárkánykája, leszállóban sötét estnek mély homálya. Vak éjszaka vakságában, lelkek vándor órájában mintha sóhaj, nehéz sóhaj suhangatna, fel-felsíró panaszos hang huho­gatna. És egyszerre, hirtelenre, alig egy szem rebbenetre durrogó hang dübörög fel, zizzenő hang zajongva kel. Csattan egyet rettenetest, sikolt egyet félelmetest.

– Mit műveltél, lelketlenje? Mért bántottál, kegyetlenje?

Döbbenéssel nyitja szemét s amint veti rémüldöző tekintetét, ágya előtt toporzékol tűzszem Sárkány, tűzszájában hegyes fogát csattogtatván. Legénykére rámereszti szúró szemét, felé tárja tűzpikkelyes karját, kezét, nekitátja tüzet szóró tüzes torkát, nekiszegzi éles, hegyes, véres karmát; nagyot dobban, nagyot horkan:

– Testem kővel dobáltad meg, szívem, lelkem sebezted meg; testem szerteszakítottad, lelkem martad, marcangoltad. Megtorlom most gonosz tetted, kettétépem bűnös tested.

S vicsorítja hegyes fogát, tátogatja öblös torkát, nekiugrat legénykének, véres szájjal ront fejének, szíve kellős közepének.

– Édesanyám, jaj, a Sárkány! – kiáltozna; se torkában, se szájában nincs ám hangja, el is futna, nincs ám lába.

És félálom és félébren, kezét, karját megfeszíti, gyenge lábát nekiveti, belémarkol Rőt-Sár­kány­ba, beléragad rőt hajába s kis ereje kifogytáig, keze lába kibírtáig egyre gyűri, gyom­roz­gatja, egyre tépi, tépázgatja. Sárkány teste össze-vissza szakadozik, rongy módjára szerte­széjjel foszladozik.

Vérszemet kap bősz fiúcska, vérbe borul halvány arca; tapossa szét Sárkánykáját, minapesti tarka-barka vásárfiát. Ám egyszerre megébredve, félálmából feleszmélve, hallja anyja sikol­tását, rémüldöző visongását.

– Ó, szent bálvány, mi van veled, hogy a házunk nyugodalmát megintelen felzavartad, éktelen mód fel is verted?

Kis legényke nagyhirtelen felriadtan, felrezzenten, amint szétnéz ágya mellett, hát a Sárkány, az új Sárkány ott heverget. Szertetépve, széttaposva, össze-vissza szakadozva. Észre tér és szégyenkezik, megdöbben és restelkedik. Sápad arca, halkul hangja, bűnbánóan egyre csak azt hajtogatja:

– Sárkány lelkét kegyetlenül megbántottam, nagy bűnömért keservesen meglakoltam.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: