You are here

Patkány-párék virágszála (Állatmese)

Patkány-párék vígan élnek, száz máséval nem cserélnek; gondok nélkül, kórok nélkül, jól meg­vannak bánat nélkül. Egyetlenke virágszáluk takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes.

Telik, múlik patkányidő, bimbócskából virágszál nő. Hajadon lett lánykájukból, dédelgetett virágjukból. Kis úrfiak, válogatott nagy legények, messze földről, idegenből útrakelnek patká­nyéknál háztűznézni, kertecskéből virágtépni. Egy se kellett patkány-párnak, nagyra törnek, többre vágynak s hogyha úrfi, igazándi úrfi legyen, lánykájukhoz mindenképpen méltó legyen.

– Legelsőnek e világon, csakis ahhoz adnám lányom.

– Kit gondolsz te legelsőnek, arra való vőlegénynek? – tudakolja patkány-néne.

– Hát a Holdat, vagy a Napot, aki fénylik, aki ragyog; aki felszáll, aki leszáll, annak való patkány­házi kis virágszál.

– Én a Napot választanám, leánykánkat ahhoz adnám.

– Baj eshetik Nap urával, nagyokat süt sugarával. Izzó tűz a tekintése, szikrákat szór lövellése.

– Akkor inkább Hold-úrfinak, annak adjuk leányunkat. Ezüstszínű fényessége derengéses, tekintése ábrándosan merengéses.

– Igazad van – szól az ura -, ő ha lehet lányunk ura.

Ölti díszes ünneplőjét, kiporolja szőrsüvegét, úgy indul el háztűznéző nagy útjára, Hold ho­má­lyos udvarára.

– Adj Isten, te kerekarcú, nyájas, bájos mosolygású. Egy-két szóm ha lenne hozzád, mondó­kám ha meghallgatnád.

– Adjad elő mondókádat, szellőztethedd ünneplődet, szőrcsuhádat.

– Valójában azt se tudom, megvalljam-e titkos vágyam, gondolatom? Szóló szavam illendő-e? Leánykámat feleségnek elvennéd-e?

– Illendőnek nem illetlen, szíves szónak, gondolatnak se kelletlen. Csakhogy van ám hökke­nője, nagy bibije, bökkenője.

– Mi hökkentett, mi bökkentett?

– Mért nem adod nemzetséged fajtájának? Szürkeszőrű patkánykának?

– Egyetlenke virágszálam takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes. Sajnálom őt egy patkánytól, saját magam fajtájától. Legelsőnek e világon, csakis ahhoz adnám lányom. Legkülönbnek téged tudlak, téged látlak, elvehetnéd ritka kincsünk, leánykánkat.

Mosolyog a szende arcú, megszólal a nyájas szavú:

– Bölcs a szavad, szép szándékod, kincseket ér kedves lányod; csakhogy hozzá méltó legény nem is voltam, ezután se lehetek én.

– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való vőlegénynek?

– Felleg-úrfi hegyek ormán, leglegényebb ő a talpán. Én borongok, én derengek s hogyha rámcsap fürge Felleg, azon menten eltakarja kerek arcom s elsötétül szemem, szám és nagy mivoltom. Pislogatok, kandikálok, alig-alig hogy világlok.

– Igazad van – szól a patkány, Hold bölcs szavát, nagy igazát átgondolván.

Egyet lendít ünneplőjén, végigsimít szőrsüvegén s nekiindul ködös, görcsös hegyormának, Felleg-úrfi csipkeszélű otthonának.

– Adj Isten, te bő lebernyeg, hegyek hátán, dombok ormán futó Felleg. Téged tudnak arra való legénykének, elvehetnéd egyetlenegy gyermekemet. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes.

Nagyot néz a plundrás legény, széleset ránt lebernyegén.

– Arra való, hozzád méltó dehogy vagyok, rongyos ruhám, tág hacukám toldott-foldott. Hevergetek, lustálkodok egek alján, hegyet, völgyet kimonómmal takargatván.

– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való, hozzám méltó legénykének?

– El-elsuhan hegyek, völgyek szakadékán, pagodáknak nyargalászik omladékán. Szél-úrfi ő, szilajkedvű, méreg-duda, tágtüdejű. Nem egyszer hogy üstökömbe beléragad s foszlányom­ból, lebernyegem rongyaiból cafat marad.

– Igazad van – szól a patkány, Felleg szavát azon módon megfogadván.

Szorosabbra fogja össze ünneplőjét, fülig nyomja szőrsüvegét; nekivágtat széllel szembe, szél­ellenbe.

– Adj Isten, te hajszra-csára nyargalászó, hegyen, völgyön kézzel, lábbal hadonászó. Legelső­nek fellegék is téged tudnak, elvehetnéd úri módban éldegélő leányomat. Egyetlenke virág­szálunk takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos.

– Jó nagyot fuj Szél-legényke, piros arcát pirosabbra, pufókabbra kerekítve.

– Jócska erő dagadozik tág tüdőmben, nagyot fúvok, furulyázok bősz dühömben; csak egy legény, Fal-legényke állja utam, ő töri meg tele tüdőm, nagy hatalmam. Sokkal különb legény nálam, igaz legény csak ő lehet a csárdában.

– Igazad van – szól a patkány, Szél-fi szavát jól megvetvén, jól meghányván.

Begombolja ünneplőjét, kontyra csapja szőrsüvegét, eloldalog magasra nőtt Fal aljához, Fal-úrfinak gyökeret vert két lábához.

– Adj Isten, te szálegyenes, kívül-belül sziklás, köves. Legelsőnek Szél-úrfiék téged tudnak, elvehetnéd egyetlenegy leányomat. Kis kertemnek virágszála, messze földön sincsen párja.

Meg se moccan kőből Falnak rideg arca, sziklakemény, vihardúlta ábrázata.

– Megbirkózom én a Széllel, meg én akár Hold fényével, sápatagos ezüstjével, meg én akár lótó-futó Felleg-néppel. Csak egy legény állja sarát, annak félem igazándi nagy hatalmát.

– Ki lehet ő? Mi a neve? Merről való eredete?

– Ki lenne más – szól kemény Fal meglapulván -, mint a követ porrá rágó Pocfi-patkány.

– Pocfi-patkány? Azt mondja szád?

– Patkány, biz ám, az angyalát.

– Patkányéknak nemzetsége, patkányéknak legénykéje lenne világ legeleje?

– Úgy bizony, ti rágós fajta, erre-arra kurta farka. Ha tik is úgy akarjátok, kezem, lábam kemény kövét megrágjátok s olyan nyílást nyittok rajtam, hogy a föld is nagyot inog énalattam. Ti vagytok a legkülönbek, száz másoknál erősebbek.

Ámul, bámul patkány-apó pisla szeme, száját tátja, hunyorog a tekintete.

– Igaz lehet, amit mondasz; való beszéd, amit vallasz.

Panyókára ünneplőjét, félrecsapja szőrsüvegét; bőrderekát, kezét, lábát megfeszíti, gőgös fejét, nagy üstökét hátraveti, úgy fut haza nemzetséges családjához, hírre váró, szomjúhozó asszonyá­hoz.

– Mit végeztél Hold-úrfival? Mi történik egyetlenke leányunkkal?

– Nem kellünk mi Hold-úrfinak, mert Felleg-fi különb nála; nem kellünk mi Fellegnek se, mert Szél-úrfi különb nála; nem kellünk mi Szél-úrfinak, mert Fal-úrfi különb nála s nem kellünk mi Fal-finak se, mert még különb is van nála.

– Kicsoda ő, mi a neve? Merről való messzeföldi eredete?

– Ki lenne más – mondja sandán mosolyogván -, mint a sziklát porrá rágó izmos patkány.

– Izmos patkány?

– Patkány, biz ám.

– A bizony, mi rágós fajta, erre-arra, kurta farka. Mi lennénk a legelsőbbek, száz másoknál ezerszerte erősebbek.

Sorsa fordult csendes, rendes leánykának, eljegyződött fajtabéli patkánykának. Boldog pár lett kettejéből, boldog férfi legények legelejéből.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: