You are here

Pataki Anett: 14 óra 46 perc (I. díj)

 

Tomiokában áll az idő. Az utak és a házak üresek, a kertekben méteres gaz vert tanyát. Embertelennek tűnik a csend és csak ha nagyon figyelünk, akkor halljuk egy madár távoli énekét vagy egy rovar zümmögését. Amikor megmoccannak a levelek, vaddisznó csörtet az ápolatlan növényzetben. Bármilyen csend legyen is, minden neszt aláfest egy alig hallható, de folytonos hang; az óceán zúgása. Tomioka közvetlenül a parton fekszik, itt a víz hangja a legtermészetesebb dolog. Ez az óceán csak egyszer hallgatott el, nem sokkal azután, hogy megálltak az órák.

Josiko évek óta nem járt itt. Még emlékezett arra a reggelre, amikor a hangosbemondóban recsegő hang felszólította, hogy pakoljon össze, mert evakuálják a várost. Tele volt a buszpályaudvar takarót szorongató öregekkel. A férjével autóba ültek és órákig álltak a kocsisorban. A főutakat feltépte a földrengés, nem volt mit tenni, vártak.

A házuk nem sérült meg, de nem volt se áram, se víz. Az autó ablakán kibámulva arra gondolt, amikor visszajönnek, siralmas állapotban lesz a hűtőszekrény fagyasztója. Elfelejtett kipakolni belőle. Mióta nyugdíjba vonult, többet főzött, mint amit a férjével ketten el tudtak volna fogyasztani. Hiányzott a munkája, muszáj volt valamivel lefoglalnia magát. Korábban a helyi középiskola igazgatójaként felelősségteljes, nagy tisztelet övezte pozíciót töltött be, most pedig csak egy idősödő asszony volt a sok közül. A gyerekei délebbre vándoroltak, ritkán jöttek haza. Amikor megszületett az első unokája, a Tokióban élő lánya megkérdezte, hogy nem költöznének-e oda hozzájuk, de Josiko szerette a vidéki életet, szerette hallani a madarakat meg az óceánt. Nem tudott volna egy nagyvárosban élni. Ahogy ott araszoltak a kocsisorban, egy közeli nagyvárosba tartva, azt hitték, csak pár napról lesz szó.

A hely, amit a legjobban szeretett egész Tomiokában, az a cseresznyefákkal szegélyezett főutca volt. Ezek a százéves fák minden tavasszal rendületlenül virágba borultak és álltak ott, mint hatalmas vattacukrok. Josiko fiatalon számtalanszor andalgott a szirmukat hullató fák alatt a szüleivel, a barátnőivel és az udvarlóival is. A földrengés után is kiszaladt, hogy megnézze ezt az utcát. Nem lett baja, álltak a fák, szilárdan tartott az aszfalt. A virágok még nem nyíltak. A kocsiban ülve Josiko azért imádkozott, hogy még a virágzás előtt visszatérhessenek. Ennek már több mint hat éve.

Idén látta a cseresznyevirágokat. A fehér köpenyesek busszal vitték arra őt és még húsz másik helyit, hogy az ablakból csodálhassák a halvány rózsaszínbe borult allét. Kis idő múlva a város bizonyos részébe visszaköltözhetett, aki akart. Aznap, amikor kijött hozzájuk egy megbízott hivatalnok, hogy számba vegye a lakókat, Josiko már korán reggel az épület elé ment, hogy ő lehessen az első a sorban. Az egyes számot kapta a lakcímkártyájára, ő lett a város első embere. A férje nem tartott vele.

Egyedül állt neki rendbe tenni a házat. Az idő és a természeti erők egy kicsit megrongálták. Meg kellett javítani a csöveket, helyre kellett tenni néhány ajtót és tetőcserepet. A kerthez még nem nyúlt. Egyik reggel, amikor szépen sütött a nap, ki akart menni gazolni, de amíg a nappaliban reggelizett, egy vaddisznót látott átsétálni a kerten a malacaival. Meggondolta magát. Nagyon elszaporodtak a vaddisznók. Más nem, csak ezek. Mindenki csengettyűkkel a táskáján indult el otthonról, mint a hegymászók, akik nem akartak erdei vadakkal találkozni a túraösvényeken. Tomiokában újra zúgott az óceán, újra berregtek az autók, a madárcsicsergést pótlandó pedig csilingeltek az emberek.

Josiko sokat sétált. Járt a parthoz közel is, ahol gyakran csak révedt a távolba. Keletre, át az óceánon, arra amerről a hullámok érkeztek. Sokszor megpróbálta elképzelni a hét emelet magas hullámokat. Valami ismeretterjesztő műsort nézett a tévében, amikor megszakították az adást. Csak a képernyőn látta a cunamit, amitől épp elég messze volt, nem úgy, mint az erőmű. A hullámot megtörték a falak, de az megnyaldosta a szárazföldet. Nem úgy kúszott előre-hátra, mint a homokos fövenyen általában, hanem hömpölygött egyenesen befelé, szinte akarattal. Elöntötte az alagsorokat.

Pár hét elteltével sétált csak el az iskolához, amit egykor vezetett. Az épület állt, de olyan üres volt, mint bármelyik vasárnap délután. Josiko bement a nyitott ajtókon, fel az első emeletre. A tanári felé tartott, amikor benézett az egyik osztályterem ajtaján. A padok, a nyitott könyvek és füzetek, a táblára száradt krétapor. Olyan volt a terem, mintha az óra még tartana, csak a diákok tűntek volna el belőle. Nem tudta megállni, hogy bemenjen. Minden egészen rendben volt, csak egy összehajtott papírdarab hevert a földön két pad között. Felvette és kibontotta. Az állt rajta lányos, girbe-gurba írással, hogy a legjobb barátok mindig legjobb barátok maradnak, bárhol is legyenek. Josiko elmosolyodott, szinte látta maga előtt a diáklányt, aki a cetlit szorongatja; egy másik osztályba kerülő barátnője írhatta. Hol lehetnek most? Továbblépett, lenézett egy füzetre, kíváncsi volt, mi lehetett éppen a tananyag. Látott néhány helyesírási hibát, kedve lett volna kikapni egy piros tollat az egyik nyitott tolltartóból és kijavítani, de nem tette. A fecnit is visszatette a földre, ahol találta.

A tábla felett 14 óra 46 percet mutattak a lomha, fekete karok. Ahogy jobban megnézte, nem csak lomhák, egyenesen mozdulatlanok voltak. Megálltak a földrengéskor. Körbenézett a teremben, ahol már hat éve nem múlik az idő. A diákok elmentek, de a holmik itt maradtak. Délután háromkor csengettek volna ki. Nem akart hozzányúlni az órához sem. Majd beállítják újra, ha ismét kinyit az iskola. Egyelőre százan sem voltak, akik visszaköltöztek, és azok is mind idősek. A fiatalok elmentek, új házat vettek, új életet kezdtek. Hány év kell még ahhoz, hogy újra megteljen ez az épület? Josiko kilépett a folyosóra, de már nem a tanári szobába tartott, hanem le a portára, ahol a csengőt kezelték. Leült és megnyomta a gombot. Zenélni kezdett minden hangszóró, kórusban játszották a tanítás végét jelző dallamot. Abban a teremben még mindig nem lett három óra, de Josiko fellélegzett. Kicsengetett.

Áll az idő Tomiokában.

 

 


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: