Papírvékony gyilkos (Japán krimi)

2015. június 19. péntek
Írta:

Különös halálesetről számoltak be Tokió híradásai. Holtan találtak egy középkorú férfit, saját, tizedik emeleti lakásában. Szétmarcangolva, vérbe fagyva feküdt az ágyán. A kiérkező nyomozók és a halottkém egybehangzó állítása szerint úgy nézett ki a holttest, és a helyszín, mintha tigris tépte volna szét az áldozatot.
A holttest boncolásakor nyilvánvalóvá váltak az állati támadásra utaló nyomok. Nagymacskától származó nyálat, és ujjnyi mély, valószínűleg ragadozó szemfogával okozott sérüléseket talált az igazságügyi orvosszakértő.
Mivel az eset a világ legnagyobb kiterjedésű városának központjában történt, rögtön kizárták a lehetőségét egy valóban bekövetkezett tigristámadásnak. Logikus magyarázat híján, állatot utánozni próbáló embert jelöltek meg valószínűsített elkövetőnek.
Hetekig, hónapokig csak találgattak. A gyilkosság miértjére, és módjára azonban nem jöttek rá. Csupán feltételezték, hogy az elkövető szerzett valahonnan egy tigriskoponyát, és azzal keltette a tigristámadás gyanúját. Azonban az odakerült állati nyál mibenlétére nem volt érdemleges elgondolásuk. Állatkerti gondozókra gyanakodtak, akik hozzáférhettek a ragadozó testnedvéhez.
Volt még valami, ami nem hagyta nyugodni a nyomozóegység tagjait. Az eset rekonstruálásakor nem tudtak két kézzel olyan erőt kifejteni egy tigris koponyájával, amilyen erővel egy feldühödött, éhes nagymacska szorítja össze az állkapcsát, ha harapni akar. Páran eljátszottak hát a gondolattal, hogy odatévedhetett-e valahogy egy élő szumátrai tigris, hiszen az Ueno állatkert csak 10 ri távolságra fekszik onnan. Gyorsan lehurrogták a találgatókat, hiszen a világ legforgalmasabb városközpontja egyik hatalmas, több ezer embernek lakást biztosító toronyházának tizedik emeletén történt a furcsa haláleset.
Az eset híre bejárta a világot, magyarázatot azonban senki sem talált a példátlan tettre.

Rövid idővel a tokiói után, Osakában történt egy megmagyarázhatatlan haláleset. Az áldozat szintén egy magas épületben tartózkodott a lakásában, mikor a halál utolérte. Kilétét teljesen laposra zúzott feje tette felismerhetetlenné. Nem került elő a gyilkos eszköz, sem az elkövető. Így ezt az esetet is félretették a megoldatlan, megmagyarázhatatlan ügyek közé. Az orvosok egybehangzó véleménye alapján nagyjából 150 kanme kell ahhoz, hogy az emberi koponyát összezúzzuk, de látva az áldozat teljesen kilapított fejét, ennél jóval nagyobb erőhatás érhette, akár ennek 8-10-szerese is.

Nagaszakiban egy felnyársalt tetemet találtak, belei a test mellett hevertek. A hasi bemeneti nyílás 4 szun átmérőjű kör volt, hátán a kimeneti pedig 1 szun. Bármilyen eszközzel végezte az elkövető a mészárlást, egyetlen gyors szúrás eredményével érte el a szabályos kör alakú alagutat az áldozaton. Az orvosok szerint ezúttal is hatalmas erőbehatás kellett a végrehajtáshoz, ami ismételten kizárta az emberi tényezőt.
Egy szapporói áldozatnak az egész gégéje, és nyakizmai nagy része szakadtak ki nyakából egy támadás során, valamint elszakadt a jobb oldali nyaki artériája. A holttest nyakának bal oldalán, a gégeporc mögötti lágyrészen feltételezték a bemeneti nyílást, és jobb oldalt, a fültő mögött a fejbiccentő izmok között a kimeneti nyílást. Ami bőr, hús, és porc a két pont között volt, az a holttest körül terült el a vérben.

Egyetlen dologra jöttek rá az országosan bevont nyomozó csapatok: egy szadista, könyörtelen sorozatgyilkossal van dolguk, aki lehetséges, hogy emberfeletti erővel bír. Elvetemültsége alapján, lehet, hogy maga a sátán.
A rendőrség hírnevét igencsak csorbította az egyre sokasodó, lezáratlan ügy, amik felzaklatták a békés természetű, nyugodt polgárok hétköznapjait is. Egy év leforgása alatt csak gyűltek a megmagyarázhatatlan halálesetek, és a lezáratlan akták, és egyre több nyomozó adta fel a küzdelmet a hibázni képtelen elkövetővel szemben. Az ország egész területén, minden nagyvárosban volt legalább egy megoldatlan ügy. Új nyomozók szálltak be, régiek hagyták abba. Több száz alkalommal nézték végig a helyszíneken készített videókat, fényképeket. Senki nem vett észre semmilyen nyomot, ami az elkövető kilétére utalt volna.

Egyetlen közös dolgot találtak az áldozatokban. Mindegyikük a Japán Államvasutak igazgatósági testületének egykori tagja, elnöke volt abban a városban, ahol utolérte a végzete. Mikor kiderült a tudatos mészárlássorozat célszemélyeinek kiléte, a polgárok fellélegezhettek. Nem úgy az aktuális igazgatósági tagok. Országszerte többen megfutamodtak a bejelentés hallatán, de az ő sorsuk is megpecsételődött, mielőtt elhagyhatták volna Japánt.
Mindhiába őrizték a megfélemlített elnököket éjjel-nappal, a titokzatos sorozatgyilkos lecsapott áldozataira. Mintha álmukból bújt volna elő, hogy végrehajtsa a könyörtelen mészárosmunkát.

A rendőri tanácstalanság és hatékonytalanság egy idő után olyan méreteket öltött, hogy civil emberek bevonása vált szükségessé. Erős idegzetű, a kegyetlen brutalitás látványától vissza nem tántorodó polgároknak mutatták meg a helyszínelések képeit, hátha valakinek szemet szúr valamilyen összefüggés, vagy éppen annak hiánya.
– Hogy halt meg ez az ember? – kérdezte egy segítő polgár az első, tokiói holttest fényképeit szemlélve.
– Nem tudjuk! – válaszolta segítőkészen a kérdezett nyomozó. – Egyik áldozat kivégzésének a módját sem ismerjük! Miért kérdezi?
– Mert úgy néz ki, mintha tigris győzte volna le!
– Igen! És az ő esetében nyálmintát is találtunk, ami szumátrai tigristől származott.
– Őt skorpió marta halálra? – lobogtatott a segítő egy másik fényképet.
– Nézzük csak? – fogta meg a nyomozó a kórboncnoki zárójelentést. – Hm! Valóban skorpióméreg okozta a halálát! Miből jött rá?
– A holttestek környezetéről készült több száz, részletgazdag fényképből szinte teljesen rekonstruálni lehet az áldozatok lakásait. Az tűnt fel, hogy minden lakásban egyetlen origami figura volt látható. Márpedig, egy japán ember vagy szereti a papírhajtogatás művészetét, vagy nem! Nem tartom valószínűnek, hogy valaki egyetlen darabot készítsen, hogy azzal otthonát díszítse!
– És? – türelmetlenkedett a tiszt.
– A tokiói férfi esetében tigrist feltételeztek! Hajtogatott papírtigris áll a polcán! – mutatott a képre tényszerűen.
– Valóban! De mi van a többi áldozattal?
– Az oszakai holttest asztalán egy hajtogatott elefánt pihen! Keresem! – válaszolta a civil, és megnyitott egy internetes állatenciklopédiát. – Az őt boncoló orvos ismeretei szerint 1000-1500 kanme súly okozhat ilyen mértékű roncsolódást. A papírdísz viszonylag kis füle arról árulkodik, hogy indiai elefántot ábrázol, ami szintén elérheti az 1500 kanme tömeget! És gondoljunk bele, mit művelhet egy feldühített elefántbika!
– Nézzük a többi lakás fotóit! Mi a helyzet a nagaszaki ügyben? Van origami?
– Persze! Egy egyszarvú orrszarvú! A tülke akár 2 saku is lehet, tövénél 4-5 szun átmérővel!
– Na, ez kezd érdekes lenni! Szapporo?
– Nem látom pontosan a képekről, hogy milyen állat papírmakettje! Valamilyen tülkös állat! Bika, gnú, bivaly, bölény! Nem ismerem ezeket a vadakat! De mindegy is! Szerintem bármelyik képes felnyársalni valakit úgy, hogy kitépi a gégéjét a helyéről!
– Ez már félelmetes! Így már érthető a fukuokai igazgató testén a két, átmenő vékony lyuk! Gondolom, villás antilop áll a szekrényen, ugye?
– Azt hiszem! Két hosszú, vékony, enyhén ívelt szarv.
– Ez mind szép, és jó! Tényleg rengeteget haladtunk előre az utóbbi tíz percben! De magyarázzon meg valamit? Hogy kerülhettek a hatalmas vadállatok a legforgalmasabb városközpontok lakóépületeibe? És a tizedik, huszadik emeletre?
– Az az igazság, nyomozó úr, hogy van egy elképzelésem! Eléggé elrugaszkodott, de én hiszek a magasabb erőkben!
– Bökje már ki!
– Életre keltek az origami figurák!
– Ez nevetséges! Azt hittem, legalább azt mondja, hogy az elkövető egy magánállatkertbe hurcolta az áldozatait, és ott ölette meg őket a felbosszantott állatokkal! Aztán a holttesteket visszavitte lakásaikba, és emlékül hajtogatott egy-egy állatot!
– Van egy javaslatom! Vesztenivalójuk nincs, a rendőrség hírnevén pedig már úgy is csorba esett! Gyűjtsék össze az origami állatokat, és vizsgálják meg a gyilkosnak kikiáltott testrészüket! Szerintem rajtuk lesz az áldozatok vére!
– Az nem jelenti azt, hogy életre keltek az állatok! Ez teljességgel abszurd! Még hogy 5 szun hosszú hajtogatott papírból megelevenedjen egy 1500 kanne súlyú elefánt? Vagy egy orrszarvú?
– Tud más magyarázatot?
– Nem! …

… Hitetlensége ellenére a nyomozó elrendelte a papírállatok összegyűjtését. Valóban ott volt mindegyik állaton az áldozat vére, az állat azon a testrészén, amelyikkel felnyársalta, széttépte áldozatát. És még valami. Az összes papírív egyik sarkán, mikroszkopikus méretű vörös foltot találtak, ami szintén emberi vér volt. Összevetették, és egyeztek. Egy embertől származott mind. Orvosi jegyzőkönyvek alapján nemsokára kézre is kerítették a tulajdonosát…

… – Hogy került tolószékbe? – faggatták szüntelenül a fogvatartott kihallgatásakor. – Hogy került a vére minden egyes helyszínen az ott talált bizonyítékra? Hogy ölte meg az áldozatokat?
– Lassan, rendőr urak! – felelte higgadtan a tolószékes. – Egyszerre csak egy kérdést! Nem sietünk! Amit akartam, azzal már végeztem!
– Mondja már! Ne húzza az időt!
– Harminc éve kerültem kerekesszékbe! Mozdonymérnökként dolgoztam a Japán Államvasutaknál. Egy nagysebességű kísérleti mozdonyt teszteltünk egy szélcsatornában. Bekövetkezett egy nem várt rázkódás, és levált egy lemez a mozdonyról! Ha alacsonyabb lettem volna, akkor éppen derékban vág ketté! De így csak a lábaimat vesztettem el! Kártérítési pert indítottam a vasúttársaság felé, mivel rájöttem, hogy olcsó alkatrészekből rakták össze a gépet! Mondanom sem kell, elsumákolták a dolgot! Soha nem került napvilágra! Elvesztettem a pert, az igazgatótanács pedig engem tett felelőssé!
– Szóval, bosszúhadjáratba kezdett az igazgatótanács tagjain! De mégis, hogy? Embereket nyert meg maga mellé, és velük végeztette el a piszkos munkát?
– Harminc éve ülök ebben a rohadt kerekesszékben! Elmélkedni kezdtem! Meditáltam! Tornásztattam az agyam, hogy ne korcsosuljak el az üléstől! Rejtvényeket, bonyolult szudokukat készítettem! Nekiálltam origamizni. És rájöttem valamire! Hatalmam volt a hajtogatott formák fölött!
– Hogyan?
– Egyszer papírhajtogatás közben megvágtam az ujjam a papír szélével. Galambot hajtogattam, és egyszer csak megelevenedett a kezemben. Ijedtemben felröppentettem! Azt vettem észre, hogy érzem, amit a galamb. A szellő suhanását a tollai között, a napfény melegét. Láttam a szemével saját magamat, ahogy ülök a kerekesszékben. Egy ideig kartávolságnyira lebegett fölöttem, aztán elrepült, és soha nem találtam rá! Gyorsan hajtogattam egy másikat, arra is került a véremből! Az is életre kelt, és képes voltam irányítani! Mintha én, magam lettem volna a madár! De azt is csak kartávolságon belül éreztem! Ahogy a galamb felemelkedett, úgy gyengült az érzés, és teljesen elmúlt! Az elmúlt három évtizedet azzal töltöttem, hogy állandóan kísérletezgettem, először csak galambokkal, kisebb madarakkal. Hihetetlen érzés volt átélni, ahogy ezek a kis madarak repültek! Meditációs gyakorlataimnak köszönhetően növelni tudtam az irányítás távolságát! Mint a távirányítós játék, ami egyre erősebb rádiójelet kap a vezérlőtől. Csakhogy akkor én nem távirányító voltam, hanem az irányított tárgy. Repkedtem a parkban a padok felett. Kis idő múltán már fel tudtam reppenni a fák tetejére! És ez így ment tovább! Az volt rossz érzés, mikor a madár elhagyta a befogott távolságot, és lelkem visszazuhant a testembe! Az eleinte nagyon rossz volt! De idővel azt is kiküszöböltem! Majd a madarak után jöttek a kisebb emlősök! Mókust hajtogattam, majd lelkem megszállta, és akaratom szerint futkározott a parkban. Arra a faágra mászott fel, amelyikre irányítottam. Végül eljutottam odáig, hogy nagyvadakat is képes voltam irányítani. Így öltem meg tigrisként a tokiói vezért, és így tapostam el Oszakában elefántként! Sajnos a távolságot nem tudtam egy városnál nagyobbra növelni, így kénytelen voltam városról városra utazni! De végeztem! Elfogytak azok, akik annakidején kisemmiztek! Megnyugodott a lelkem!
– Hogy kerültek az állatfigurák az igazgatók lakásába?
– Felkerestem őket személyesen! Addig-addig hajszoltam őket, míg saját lakásukba invitáltak! Hogy megmutassam nekik, már nincs harag a szívemben ellenük, kértem egy-egy papírdarabot, amiből meghajtogattam az állatot. Ecsetet, festéket is adtak, hogy élethű legyen. Látták, hogy többre nem vagyok képes, így örömmel vették az egyszerű ajándékot! Én pedig véletlenül megvágtam az ív sarkával az ujjamat! Még segítettek is elállítani a vérzést!
– És hogy változtak vissza a hatalmas állatok kicsi figurákká?
– Egyszerű! Elhagytam a várost! …

Kutasi
Inter Japán Magazin


Cimkék: ,

Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...


%d blogger ezt szereti: