Ön most itt van:

Paládi Zsolt: A felkelő nap felemelkedik

1903. március 22-én Tokio (Yeddo) egyik legmagasabb szállodájának közelében holtan találták Takana Kodzsirot, a japán Külügyminisztérium főtisztviselőjét. Pisztolylövés végzett vele, de a hatóságok még nem tisztázták, milyen indittatásból ölhették meg a magasrangú hivatalnokot. Még azt sem tudták, mit keresett Tanaka a szállodában.
Tanaka a jó barátom volt, hiszen barátomnak mondhatom azokat az új ismerőseimet, akiket ebben a távoli országban megismertem. Tanaka még fiatal volt, alig töltötte be a harmincat és pályája a legszebb reményekre jogosította fel, akár még a minisztérium vezetője is lehetett volna. Fontos láncszem volt abban a kapcsolatban, amit a Monarchia igyekezett kiépíteni Japánban. A nevelés mellett az én feladatomat magában foglalta ezeknek a számunkra hasznos embereknek a felderítése, és én ebben a munkában egyre nagyobb örömömet leltem. Nem mindennapi élménynek bizonyult már az is, hogy ebben az érdekes kultúrában elmélyülhettem. A szokások mögött pedig felfedezhettem az embereket: a mindig tisztelettudó férfiakat és a derűs, kedves asszonyokat is. Eleinte csetlettem-botlottam az idegen viszonyok között, de aztán egyre inkább kiismertem magam és már meg is tetszett ez a sajátos életmód.
1868. október 18-án reggel fél nyolckor hajózott ki Triesztből az a fregatt, amely kereskedelmi célzattal indult el Japán és Kína felé. A japánokkal kötött kereskedelmi szerződés 1869. május 17-én köttetett meg, Meidzsi császár uralkodásának második évében és az osztrák-magyar kiegyezés után két évvel. A szerződés nagyon kedvező körülményeket teremtett számunkra Japánban, kereskedőink, diplomatáink és utazóink pedig elindultak a távoli sziget felé. Én, Szeghy Ernő 1900-ban érkeztem Japánba, a Monarchia nagykövetének, Ambró Béla úr fiának nevelőjeként. Egyet s mást akkor már hallottam a japánokról, de ezek egy  része csak költött mesének tűnt. Úgy láttam azonban, a valóság tényleg igazolja a mendemondákat. Egy csodálatos országba léptünk be. Nem csak a természeti szépségek nyűgöztek le, hanem az is, mennyire lépést tart a modern fejlődéssel a japáni nép. Yeddoban mindenütt építészeti csodák emelkedtek, egy fejlett, magas kultúra hirdette, hogy a legkiválóbb népek sorába kívánnak emelkedni.
A japánok művelt, nyelveket beszélő rétegével hamar megkezdtem az ismerkedést és én is hozzákezdtem nyelvük tanulásához. Ekkortájt már ismertem Tanakát, aki egy befolyásos nagyúr, Nakamura szolgálatában állt. Pontosabban Nakamura volt a főnöke, de helyesebben fordítjuk a japáni viszonyokat a mi nyelvünkre, ha ezt mondjuk. Nakamurától sok függött a minisztériumban, bejáratos volt még a császárhoz is. Tanaka mindenben követte, ő volt a jobbkeze, de nem mondanám egyszerű tisztviselőnek, inkább – a mi szavainkkal – Nakamura hűbéresének, vagy familiárisának. Nyelvtudását úgy szerezte meg, hogy jó eszének köszönhetően a diplomatáknak létesített angol iskolába járhatott. A modernizálódást meghirdető Japánnak szüksége volt  ilyen “nyelvekre.”
Yeddobeli sétáinkon, főként a lenyűgöző cseresznyefa-virágzás idején sokat beszélgettünk Tanakával a japán gondolkodásmódról és jellemről, melyet mindenképp szerettem volna jobban megérteni.

– Tudod, akkor sem kérdőjelezhető meg a hűségem Nakamura úr iránt, ha néha szükségtelenül fennhéjázó és könnyelmű. A szamurájok, bár leverték a lázadásukat, a mai napig a japán nép erkölcsi ideáljai. Lejárt az idejük, de ne hidd, hogy nem élnek itt, belül – mutatott magára Tanaka – A busidó két vezérelve a hűség és a kötelességtudat, ez határoz meg minden familiárist. Én is látom uram hibáit, de soha nem árulnám el, vagy soha sem szegődnék más szolgálatába. Mivel lenne az jobb? Ugyanakkor Nakamura úr is japán, tudnia kell, mik a korlátai és meddig sértheti meg az illemet. Szerintem tudja is, csak még túl fiatal, nem élvezte ki eléggé az életet.
– Nekem úgy tűnik, túlságosan is szereti a gésákat és a drága holmikat – tettem hozzá.
– Elmúlik majd ez is. Annak idején Aszano úr is azért lelte halálát, mert nem tudta megfékezni az indulatait. Ő sem volt hibátlan, szamurájai mégis megbosszulták.
– Nem tudom, miről beszélsz, barátom – érdeklődtem fejemet felkapva.
Tanaka nagyot sóhajtott.
– Itt az ideje, hogy megismerd a 47 rónin történetét, melyet a nép csak Csúsingura néven ismer. Egy régi, igaz eseményeken alapuló mese, minden japán ismeri és úgy vélem, példázatként is helytálló, hisz ebből jobban megismered a lelkünket.
– Folytasd, kérlek.
– Kétszáz évvel ezelőtt Tokugava Cunajosi sógun Aszano Naganorit, hűbéresét azzal bízta meg, hogy szervezze meg a kiotói császár ünnepélyes fogadását a sóguni palotában. A sóguni ceremóniamester, Kira Josinaka készítette fel Aszanót a feladatra. A fogadás napján Aszano kardot rántott Kirára, a szóbeszéd szerint Kira kevesellte a felkészítésért kapott ajándékot és sértegetni kezdte Aszanót. A sóguni rezidencián senkinek sem volt szabad kardot rántania, így Aszanót azzal büntették, hogy szeppukut kell elkövetnie. Kira büntetlen maradt, de a sógun elkobozta Aszano birtokát és vagyonát. Aszano szamurájai pedig gazdátlan harcosokká vagyis róninokká váltak.
Oisi Josio, Aszano magas rangú szamurája bosszút fogadott. Negyvenhat társával két éven át tervezte Kira megbüntetését. Ezalatt, hogy nagyhatalmú ellenségüket megtévesszék, Oisi kicsapongó életet élt a kiotói örömnegyedben, egyik társa, Kanpei pedig eladta a feleségét egy bordélynak, hogy a tervhez szükséges pénzt előteremtse.
Három évvel Aszano bukása után aztán Oisi a negyvenhat rónin élén betört Kira yeddói palotájába és foglyul ejtette Kirát. A nagyhatalmú urat lefejezték és fejét Aszano sírjára állították.
– És mi történt ezután? Megkegyelmeztek nekik? – titokban vártam a mese boldog végét.
– Szeppukura itélték őket, amit mind a negyvenheten végre is hajtottak uruk sírjánál, a yeddói Szengakudzsi buddhista templomban. Számunkra ma is ez a mérce, ami az urunkhoz való hűséget és az igazságosságot illeti.
– Valamikor nálunk, Magyarországon is hasonló értékeket követtünk – sóhajtottam fel – de tartok tőle, ez ma már nem érvényes. Változtak az idők és nem feltétlenül az előnyünkre.
– Most rajtad a sor, hogy kifejtsd, mire gondolsz, barátom – állt meg egy pillanatra Tanaka.
– A becsület és isteni igazság védelme nálunk is a harcosok erényei közé tartozott Nagy Lajos és Zsigmond királyunk alatt. A lovagi eszményekről neked is lehet fogalmad, hisz az angoloknál megismerkedhettél Artúr király és kerekasztal lovagjainak legendájával. Nos, a hősiesség és a kitartás nem csupán a lovagokra vonatkozott, a mi királyunk, Nagy Lajos lovagkirály, a sógun, ahogy ti mondanátok, maga járt elöl jó példával a csatában. A nápolyi hadjárat során Canosa ostrománál egy kötélen mászott a falra, amikor egy kő eltalálta és a várárokba zuhant. Aversában olyan közel ment a falakhoz, hogy a védők felismerték és bal lábába nyílvessző fúródott. A király ekkor annyira közel érezte a halált, hogy a papot hívatott. De egy fájdalmas műtét után a vezérével körüllovagolta a tábort, ezzel adván biztatást a további kitartásra. Amikor egyik katonája a Siralo folyónál már csak utolsó csapásaival tudta fenntartani magát a habokban, a folyóba vetette magát és kimentette a vitézét. Felelősséget érzett a saját embereiért, de amikor neki volt szüksége önfeláldozásra, a lovagjai sem maradtak adósak vele. A zólyomi erdőben egy medve ledöntötte a királyt és már a lábát kezdte marcangolni, midőn egy harcosa élete kockáztatásával közéjük vetette magát és kiszabadította.
– Az ám, a lovagok méltó párjai a mi szamurájainknak. Nagyszerű, hogy nektek is ilyen királyaitok voltak. Akkor hát szerencsés történelmetek van.
– Annyira azért nem – szabadkoztam – bár a királyainkon valóban nem múlt semmi. Egy későbbi Lajos, a második is maga vezette a hadat a túlerőben lévő török ellen. Úgy tartják, sikerült is Szulejmán közelébe férkőznie, akit majdnem le is vadászott a harcosaival. Ám ehelyett ő lelte halálát a csatatéren, s ezután 150 évig a török uralkodott Magyarország egy jó részén. De elmúlt ez is, és most itt vagyunk az angolok, franciák és hollandok után, a Monarchia érdekeit képviselve. Kínában gyarmatunk van, még ha csak egy kikötő is, és Japánnal is épülnek a kapcsolataink. Úgy látszik, minden a lehető legjobban alakul.
Ezt a beszélgetést még sok hasonló követte, de a japán nép megismerésén kívül egyik rejtett célom az volt, hogy információkat gyűjtsek Nakamura nagyúrról. Vele csak egyszer találkoztam, ám az maradandó élménynek bizonyult. Nakamuránál hiába jelentkeztem be a minisztériumban, sosem szánt rám időt, ám mint kiderült, érdemesebb volt őt a gésáknál keresni. Egyszer megkértem Tanakát, vezessen oda.
A teaházat Yeddo külső, “hanamacsi” körzetében találtuk meg, ami nagyvárosaink mondén mulatónegyedeinek felel meg. A szórakozás különféle kulturált formáit űzik itt a japánok, találunk színházakat, találkahelyeket és teaházakat, ahol gésák szórakoztatják a gazdag urakat. Tanaka némi szarkazmussal figyelmeztetett, hogy Nakamura itt is a kötelezettségeit teljesíti, mint a minisztériumban, de nem a politika, hanem a szép gésa, Minako iránt. Ugyanis ő Minako dannája, aki a gésa képzésének költségeit állja, cserébe Minako személyes figyelméért és törődéséért. A gazdag patrónus természetesen nem önzetlenül vállalja az anyagi támogatást… Eszembe jutottak a pesti vállalkozók kedvencei, az orfeumok színésznői és elégedetten állapítottam meg, Japán jó irányba halad a fejlett Európa felé.
Nakamurát a teaház bejárata előtt találtuk, egy gésával nevetgélt. Jöttünkre kissé elkomorodott.
– Engedd meg, uram, hogy bemutassam neked Szeghy sant, Ambró san fő hivatalnokát – hajlongott Tanaka a nagyúr előtt.
– Hallottam már az érdemeiről, Szeghy san és örülök, hogy megismerhetem. Mindazonáltal a pillanat nem alkalmas arra, hogy eldiskuráljunk. Hamarosan kezdődik a teaszertartás.
A teaházba egy kis ajtón, lehajolva kellett becsusszannunk. Nem számítottam arra, hogy az ajtó ilyen kicsi. Később megkérdeztem Tanakát, miért kell a megbecsült vendégnek ilyen szűk bejáraton bemásznia. Ő elmagyarázta, ennek kultikus jelentősége van, ezen a szűk nyíláson, odún keresztül egy egészen más világba lehet átjutni.
– Nem sokat tudok a szertartásról – fordultam Tanakához, miközben azon töprengtem, nem fogom-e megsérteni vendéglátóimat a viselkedésemmel.
– Csak tegyél mindent úgy, mint mi – súgta oda Tanaka.
Azt már tudtam, hogy amikor az ajtót kitárom, mélyen meghajolva kell beköszönnöm a szobába. A cipőmet levettem, – hiszen ezt követeli meg az évszázados szokás -, és kint hagytam az eresz alatt. Összegörnyedve, öklünkön vonszolva behúztuk magunkat az ajtón.
Odabent egy más léptékű tér várt ránk. A teaszoba alapterülete nem nagy, talán kétszer két méter, mégis tágasnak tűnik. Az öt földön lévő tatamiból elfoglaltunk hármat. Megfigyeltem, hogy a szoba falában egy alkóv rejti a tekercseket és egyéb felszerelési tárgyakat. A teáscsésze a legfinomabban megmunkált, kézzel festett mestermű volt. Tanaka már mesélte, hogy ezen darabok nem ritkán akár négyszáz évesek lehetnek, tehát vigyázva kell vennem magamhoz.
A mellékajtón egy gésa lépett be, a hagyomány szerint vastag fehér por fedte arcát, hozzá élénkpiros rúzs hívta fel a figyelmet finom ívű, dús ajkára. Szemöldöke fekete tussal volt kihúzva, az egész jelenség rendkívül bájosnak tetszett a szememben. Kimonója élénk színekkel tarkított, fényes hatású ruha volt. Miután vendéglátónk üdvözölt minket, a tűzgyújtáshoz használt szenet elhelyezte és meggyújtotta. Édességeket és szakét szolgált fel nekünk, s a könnyű ételek mellett a szaké gyorsan a fejembe szállt.
Étkezés után újra ki kellett mennünk egy kis szünetre, kisvártatva egy gong jelezte, hogy bemehetünk. A gésa már előkészítette számunkra az erős teát. Átnyújtotta a csészét Nakamurának és kölcsönösen meghajoltak egymás előtt. Nakamura megtörölte az edény szélét és továbbadta Tanakának majd nekem. Megcsodáltam az edényt és visszaadtam vendéglátómnak.
Kényelmes párnát és édességeket kaptunk, miközben a gésa több szenet rakott a tűzre. Ezúttal könnyű teát készített számunkra, s közben egy fiatal lány, egy gésának készülő maiko lépett be samiszenével a szobába. A samiszen egy háromhúros japán hangszer, amit egy bacsinak nevezett pengetővel játszanak. Ő is kényelmsen elhelyezkedett, vendéglátónk pedig felszolgálta a könnyű teát.
Miközben ezt kortyolgattuk, a maiko megszólaltatta a samiszenét. A gésa kibontotta legyezőjét és előkelő tartással, kecses lejtéssel táncolni kezdett. Finom, elegáns, tökéletesen kivitelezett mozdulatai rabul ejtettek. Igazi művészet ez, gondoltam, begyakorlása rengeteg időbe telhetett. Valóban, egy lány öt évet is tanulhat maikoként, míg gésává válik. Ez már egy egyetem elvégzésének megfelelő idő. Amilyen váddal illetik őket, hogy prostituáltak, nos, egy prostituált sem jár odahaza, a Monarchiában efféle egyetemre.
A tánc befejeződött és megittuk a teánkat is. A gésa szakét szolgált fel nekünk és könnyed beszélgetésbe fogtunk. Mivel a csevelyből keveset értettem, megkértem a vendéglátót, hadd vegyem szemügyre a teához előkészített eszközöket. Egytől-egyig műremek volt.

 

*

A Tanakához fűződő sok szép élmény és a barátságunk arra indított, hogy Nakamura után szegődjek és kissé utánanézzek. Valami azt súgta, köze lehet Tanaka halálához. Ezt a sejtésemet nem tudtam igazolni, és nem is mertem volna a hatóságokat ilyesmivel traktálni, így jobbnak láttam, ha magam kutakodok. Kértem egy újabb időpontot a minisztériumban, a tisztviselő várakozásra kért, egy órát ácsorogtam a folyósón, de be kellett látnom, hogy ma újfent nem fogok a nagyúr színe elé jutni. Gondoltam egyet, kifordultam a minisztériumból és a közeli teázó oszlopai mögé rejtőztem. Rendeltem egy teát és figyeltem az utcát. Csakhamar felbukkant Nakamura alakja, egy kocsit rendelt. Én is leintettem egy kocsit és utasítottam a hajtót, hogy kövesse Nakamura kocsiját. A hanamacsi negyednél álltunk meg. A japán főúr itt egy frakkos, nagykalapos, sétapálcát lengető európaival találkozott. Ahogy közelebb húzódtam a két alakhoz, a kalaposban felismertem az angol nagykövetség egyik katonai attaséját. Diplomatáknak rendezett estéken már találkoztunk, de nem tett rám jó benyomást. Anthony Hayesnak hívták.
Hayesről rebesgették, hogy szintén a gésák művészetének nagy csodálója, de most nem a teaházak felé vették az irányt. Az utca egy félreeső szegletében egy alagsori lejáróba fordultak, ide már nem követtem őket.
Másnap megtudtam, hogy egy Hafanuda nevű kártyajátékot játszanak ebben a barlangban, amelyet szerencsejátékként is lehet űzni. A japánok szépérzékére jellemző, hogy még a szerencsejáték kártyái is művészi élményt tudnak nyújtani az egyszerű szemlélőnek. A kártyacsomagban tizenkét “szín” van, a tizenkét hónapot ábrázolva. Minden hónaphoz tartozik egy virág és egy hónap négy lapból áll. A négy lapból van két sima kártya és két speciális. De micsoda lapok ezek! Január: fenyő, költői szalag és daru, február: szilvafavirágzás, költői szalag és berki poszáta, március: cseresznyefavirágzás, költői szalag, tábor függönye, és így tovább, minden kártyalap kész festmény vagy inkább kész költemény. Mivel a kártya lapjaiban túl sokat gyönyörködtem, aznap én is jelentős összeget veszítettem…
Finoman elkezdtem kérdezősködni az angoloknál Hayesről. Megragadta a figyelmemet ugyanis, hogy az egyik japán szerencsejátékos úgy beszélt Hayesről, mint aki a kártyabarlang régi látogatója. Sőt, kiderült, ő vonta bele a játékba Nakamurát és nem fordítva. A nagykövetség egyik inasa pedig úgy tájékoztatott, hogy Hayes Londonban is ismert szerencsejátékos volt. Itt felfedezte magának a Hafanudát, ami új szenvedélyévé vált.
Tovább folytattam a nyomozást és rájöttem, keveset tudok Hayesről. Meglátogattam hát Reikot, Tanaka kedvesét, hátha ő bővebb felvilágosítással szolgál róla. Reiko örült a látogatásomnak, teát és mochit készített a tiszteletemre. A mochi egy tömör állagú, ragacsos tésztából készült tradicionális japán édesség, ami nagyon finom. A golyó alakú, édes vörösbabbal töltött rizstésztából készült finomságot nem szabad egyszerre lenyelni, mert könnyen fulladást okozhat. A tészta nyúlós és óvatosan kell vele bánni, de az íze kárpótol a fáradságért.
Miután lenyeltem a mochit és megittam a teát, Hayesre tereltem a szót. Reiko még nem tette túl magát Tanaka halálán, de kész volt segíteni.
– Messziről kell kezdenem. Mikor végleg leverték a szamurájok lázadását, 16 éve, én még kislány voltam. Apám szamuráj volt, elesett a végső ütközetben. Földönfutóvá váltunk, így Yeddoba költöztünk anyámmal, hogy valahogy megéljünk. Nyomorogtunk, én pedig beálltam oirannak, aki férfiak a kedvére van vagyis kurtizán. Igy már nem éheztünk és nem nélkülöztünk. Hayes akkoriban szintén a vendégem volt. Ebből a sorból Tanaka Kodzsiro emelt ki. Kodzsironak hatalmas szíve volt, magához vett és attól fogva nem kellett ezzel a megalázó foglalkozással keresnem a kenyerem.
A japán tudásom még eléggé csiszolatlan volt, de felfogtam, amit Reiko mondott. Bólintottam, hogy értem.
– De ez még nem minden – folytatta – Hayes viselt dolgait Kodzsiro szemmel tartotta, nem csak miattam, hanem mert gyanús volt neki ez az alak. Nakamura úr szereti a szórakozást, Hayes is, így az angolnak könnyű volt a bizalmába férkőzni. Az angolokat és az amerikaiakat amúgy is nagy becsben tartják manapság, azt mondják, sokat tanulhatunk tőlük. Én csak azt tudom, hogy segítettek leverni a szamurájok lázadását, ezért nem kedvelem őket túlzottan. De az idővel lépést kell tartani és Japán nem maradhat már a régi. Elfogadtam, de arra intettem Kodzsirot, figyeljen Hayesre. El is mondta nekem, hogy sejt valamit. Hayes szerinte az országunkkal ellenséges diplomatákkal is találkozott.
– Kikkel?
– Ezt pontosan nem fedte fel. Nem akart a dolgok elébe menni és Nakamurának sem akart rosszat. Ha Hayes információkat adott ki az ellenségnek, akkor csak Nakamurán keresztül tehette.
– Lehet, hogy Nakamura is benne van?
– Azt nem hiszem. Egy japán főúr sohasem adja ki az ország titkait pénzért vagy egyéb előnyökért. De amikor elbódult a szakétól, kihasználhatták a figyelmetlenségét. Egyébként Kodzsiro elmondta, hogy Hayest már a rendőrség is figyeli. De az ő kezük eléggé meg van kötve, nem akarnak diplomáciai botrányt kockáztatni azzal, hogy őrizetbe veszik Hayest vagy házkutatást rendelnek el nála.
– Amit nem tehet meg a rendőrség, azt megteheti egy magánember.
– Csak nem arra gondol, hogy…?
– De igen.
– Legyen óvatos! Hayes nagyon ravasz ember! – búcsúzott tőlem ezekkel a szavakkal Keiko.
Már tudtam, hogy csak egyetlen választásom van, ha meg akarom oldani az ügyet. Teszek egy kísérletet, ám ha nem sikerül… alighanem búcsút mondhatok a karrieremnek, de talán az életemnek is.

 

*

 

Megtettem. Kivártam a pillanatot, amikor Hayes távozik és behatoltam a lakásába. Mindent átkutattam, benéztem az ágyneműtartóba, kiszórtam a ruháit a polcokról, feltörtem az asztalfiókot, de semmi. Még a virágföldet is kiborítottam.
Akkor döbbentem rá, mit is tettem. Ebből nagy baj lesz! A rendőrség rá fog jönni, hogy itt voltam. Nem mehetek el innen üres kézzel!
S akkor a szerencse a segítségemre sietett. Leültem egy székre és idegességemben  – amolyan minden mindegy alapon – rágyújtottam egy szivarra. A szivar végéről leesett a hamu, rosszkedvűen odább akartam rúgni, de akkor beleakadt a cipőm orra valamibe. A szőnyeg egy kis részen megtört. Jobban megnéztem magamnak és egy rést fedeztem fel a szőnyeg egy részén. Beledugtam az ujjam a résbe és felemeltem a textiliát. A szőnyeg egy titkos ajtót rejtett! Lementem a kis kamrába vezető lépcsőn, a helyiség nem volt nagy, de elfért benne néhány használati tárgy és egy szekrény. Azonnal a szekrény felé vettem az irányt. Kihúztam a fiókokat és… amit láttam, attól elképedtem! Tervrajzok és térképek sorakoztak az egyik fiókban. Akkor még nem tudtam, hogy a japán flotta felvonulási tervét, a japán haditengerészet, a Kaigun flottaépítési tervét és a flotta büszkeségének, a Mikasza csatahajónak a műszaki rajzát fedeztem fel a titkos alagsorban. Honnan szerezte meg ezeket Hayes? – töprengtem, aztán megráztam a fejem, ezzel ráérünk később foglalkozni. Igyekeztem kereket oldani, nehogy az angol tetten érjen egy ilyen helyzetben, mert akkor biztosan nem élem túl a kalandot.
A többi már magától ment. Miután bemutattam a hatóságoknak a megtalált tervrajzokat, a rendőrség rajtaütött Hayesen. Megtalálták nála a gyilkos fegyvert is. Hayes mindent bevallott, Yamashita felügyelő pedig gratulált nekem a hatékony közreműködésért.
– Ön a japán nép igaz barátja – mondta a felügyelő – Egy ideje figyeljük Hayest, de tudja, az angol diplomáciával mindenütt vigyázni kell és ez Japánban sincs másként. Hayes lepaktált az oroszokkal, az ellenségeinkkel, akik mostanában nagy érdeklődéssel fordulnak a térség felé. Nekik nagyon sokat érnek ezek a rajzok. Hayes szándékosan bérelt olyan házat, ahol titkos lejáró van. Mindennel számolt, Nakamurát is jól választotta ki. Pénzre volt szüksége és az oroszoktól megkapta. Tanaka azonban rájöhetett valamire, ezért őt a hotelbe csalta és megölte.
– Tehát minden megoldódott – nyugtáztam örömmel.
– Mondanom sem kell, az ügyet kezelje bizalmasan. Nakamura szerepéről nem kell tudnia senkinek, ahogy az Ön tevékenységét sem tárjuk a nyilvánosság elé. Tanaka ettől függetlenül a nemzet hőseként halt meg.
Tanaka Kodzsiro temetése a legszebb buddhista szertartás keretében történt meg. A holttestet fehérbe öltöztették, hogy tisztán tartsák a halott lelkét. Az elhunyt ágya mellé helyeztek egy virágokkal, füstölőkkel és gyertyákkal díszített kisasztalt. A holttest fejét észak felé tájolták. A vendégek körülülték az elhunyt Tanakát, akik egy különleges ezüst díszes borítékot szorongattak, mely pénzt tartalmazott, a gyászoló család megsegítésére. A szertartás végén a távozó vendégek ajándékokat kaptak a családtól – viszonzásul.
Mindez méltó volt a halotthoz, aki hősként élt és hősként halt meg.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: