Ön most itt van:

Tokió és Kiotó

ELŐHANG

Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, Fudzsi szentelt hegye fel az égnek szökell, cseresnye­virágos szigetek lankáin, kékellő hullámok ezüst habpárnáin, Nipponország fürdik napja sugarában, napos mesekertje illatos árjában.

Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet beszélnek; szamuráj leventék hősi útra kelnek, ártó szellemekkel vívnak, verekednek.

A legfőbb egy-isten Nippon hitvallása, több istenre sarjad világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát, több erőben érzi őserő forrását.

Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, Buddha kőképénél alakosdit játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste, poklok parazsára varázslódik lelke.

Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben éled; bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze varázslatos kardja.

Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a szónak; emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok akaratja.

Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban istent szólaltatja.

Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele ligetnek; ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem szava mennydörögve hallszik.

Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó szálig; lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a vajákos bálvány.

Dájmió ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik csatlósa karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő ördögöt irtó erejében.

Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben párjokra találnak; urai a földnek félistenek lettek, istenemberekből mikádók születtek.

Nippon meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit mind közéje tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi Isten mennyei áldása.

Messze tengeren túl a nap felkelőben, Fudzsijama hegye égre szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros hátán kékellő hullámok. Nippon földje fürdik napja sugará­ban, napos mesekertje illatos árjában.

Budapest, 1923. év január hava.                                                                K.I.

Tokió és Kiotó

Élt egy béka Tokióban, egy másik meg Kiotóban. Vígságos a brekegésük, nyugságos a henyé­lésük.

Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők bizony útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. Tokiónak kis békája Kiotót szeretné látni, Kiotónak békája meg Tokióra lett kíváncsi. Nem ismerték sose egymást, se hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy időben, keltek útra mind a ketten.

Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok mulva, hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz az út, két békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol pihegve, hol szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a hegycsúcsra.

Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva: Tokiónak a békája, Kiotónak a békája. Illőn egymást köszöntötték, szót a szóba szövögették, s akkor néztek még csak nagyot, amikorra kitudódott, hogy egyszerre keltek útra s merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a furcsaságon, mosolyognak móka sorson, hogy Tokió kis békája Kiotót akarná látni, Kiotónak békája meg Tokióra lett kíváncsi.

Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak s mielőtt még tovább mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a tokiói, Kiotóra, a kiváncsi:

– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra, hogy innen is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én Kiotót, te Tokiót, nagy síkságon felbukkanót, megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk, célt is érnénk.

– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg a kiotói.

Tuú, tuú, mi a módja? – kérdezi a cimborája.

Tokiói a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:

– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te megnézed Tokiódat, én megnézem Kiotómat. Velem szembe van az egyik, veled szembe meg a másik.

– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s átkarolják egymást szépen, talpon állnak így könnyebben. Tokiót lát kiotói, Kiotót meg tokiói; Kiotónak fordul egyik, Tokiónak fordul másik.

Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt szemmel nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem látja, békaszem néz mindig hátra s tokiói lát Tokiót, kiotói meg Kiotót.

– Akárcsak Kiotót látnám, – kuruttyol a kiotói.

– Akárcsak Tokiót látnám – brekegi a tokiói.

S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás előtt meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.

Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása Kiotónak – Tokió, hogy a mása Tokiónak – Kiotó.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: