Nimrod Silagi: Kamenji és az elveszett erdő titka – Második kaland

 

Kamenji egy tisztáson bóklászott. Fújtatott a méregtől. Kouga nem volt vele, elment a közeli szellemek lakta, kísértetjárta Mirimorja-erdőbe ehető bogyókat gyűjteni. Kamenji a táborhelyen várta, hogy visszajöjjön. Egyedül nem mert bemerészkedni az elátkozott erdőbe. Tartott attól, hogy veszélyes és ártó természetfeletti lényekbe fut bele, amelyektől látatlanban is borsódzott a háta. Ő és Kouga egy hete voltak úton. Cél nélkül vándoroltak. Nem tudták, hova tartanak, csak mentek oda, ahova a lábuk vitte őket. Kamenji távolságra vágyott. Minél messzebbre akart kerülni a szülői háztól, az anyjától. Egy ideje nem bírta anyja mártírarcát nap nap után elviselni, amelyet valahányszor ráfüggesztett, amikor egy légtérben tartózkodtak. Volt benne valamiféle bűntudat, amelyet Kamenji már értett. Kamenji engesztelhetetlen volt, nagyon haragudott az anyjára, – látni sem bírta – amiért elvette tőle a jövőt, amelyet életútjául tűztek ki számára az istenek. Soha nem fogja megbocsátani neki, hogy elhallgatta előle az igazságot. Kamenji fel-alá járkált. Éhes volt. Korgott a gyomra.

– Hol maradsz már Kouga? Kopog a szemem az éhségtől. Csipkedhetnéd magad. – mormolta fennhangon Kamenji a szélnek. – Talán elragadott magával egy Oni?

Kamenji összerezzent.

– Nem szabad kimondani a nevét, különben itt terem, akárhol is van és megesz. – jegyezte meg nevetgélve a lány.

– Kouga. De jó, hogy végre itt vagy! Mit hoztál nekem? – támadt Kamenjinek hirtelen érdeklődése a lány kosarának tartalma iránt.

– Türelem, Kamenji. Hallottad, amit az előbb mondtam neked, ugye? – kérdezett vissza Kouga.

– Természetesen. De nagyon nehéz bármi másra odafigyelni, ha éhes az ember. – beszélt mellé szándékosan Kamenji.

– Az elejétől a végéig, ugye? – Kouga nem tágított.

– Igen. Kouga. Hányszor kell még elmondanom? Mindig figyelek rád. Minden szavad egy mézes cuppanós csók a füleimnek. – bókolt Kamenji a lánynak.

– Ne kezd megint, Kamenji. – hárította el a fiú közeledését a lány.

– Most meg mi van? – ráncolta a szemöldökét Kamenji. – Már viccelni sem lehet veled? Mi történt a humorérzékeddel, Kouga?

– Őszintén? Elvesztettem. Valahol félúton. – feleselt a lány Kamenjivel.

Kamenjiből kitört a nevetés.

– Ez jó. Marha vicces. – Kamenji a hasát fogta a röhögéstől. – Mondj még ilyeneket.

Kouga csípőre tette a kezét, és villámló szemekkel méregette a fiút. A lány kételkedve fogadta a szavait. Az évek alatt megtanulta, hogy Kamenjinek semmit sem szabad elhinnie. A fiú a lódítás mestere volt. Nagy mesemondó. Úgy hazudott, mint a vízfolyás, mintha egy láthatatlan könyvből olvasná fel a szavakat, csakhogy elterelje valamivel a figyelmét a számára kínossá váló témákról.

– Nem. Nőj fel! Nem vagy már többé kisgyerek. – feddte meg Kouga a fiút.

– De ha egyszer…

Kouga az égre emelte a tekintetét, és a végtelen kékséget figyelte, miközben magában motyogott, halkan, hogy rajta kívül senki se hallja, még Kamenji sem, amit magában gondol. „Bárcsak tudnám miért nyitom ki mindig a számat és szólalok meg. Kamenji jelenlétében mindig ez történik. Nem tud komoly lenni. Nagyon bosszantó benne, hogy mindent elbagatellizál. Még olyan dolgokat is, amelyeket rajta kívül senki más nem találna humorosnak.”

– Kouga itt vagy? – szólongatta hangosan Kamenji a lányt. – Huhú…

– Mi van? – tért magához pillanatnyi eszméletlenségéből Kouga.

– Nagyon elmerengtél valamin, és…

– Kímélj meg a mondanivalódtól, Kamenji. Inkább egyél. – tette Kamenji elé a színes bogyókkal teli tálat Kouga, amelyet a kosarából vette ki. Kamenji kivett egy marék gyümölcsöt és a szájába tette. Óvatosan rágta. Nem sietett. Fogaival finoman szaggatta szét a friss gyümölcshúst. Mielőtt lenyelte volna, megvárta, hogy a gyümölcsök leve belecsorogjon a szájába. Ha evésről volt szó Kamenji egy ínyenc volt. Megadta a módját, amit rajta kívül senki sem értett a környezetében, de mert szerették, ezért ráhagyták. Mindenkinek van valamilyen szellemi defektusa, Kamenjinek ez. – tartották róla a közeli hozzátartozói.

– Ha befejezed a nyalakodást. – tolmácsolta Kamenjinek Kouga. – Menj el az erdőbe és hozz nekem tűzifát. Mindjárt beesteledik, és még a sátor sem áll.

Kamenji azonnal megdermedt ijedtében, ahogy Kouga kiejtette a szavakat a száján.

– Nem lehet. – rázta le magáról a kötöttséget Kamenji.

– Miért?

– Félek, hogy összefutok egy júrei-jel… Ahogy besötétedik előbújnak a fák odvából és halálra ijesztik az embereket… – rémüldözött Kamenji.

– Ugyan már! – legyintett Kouga. – Kimondta ezt neked? Én is babonás vagyok. De a júrei-jek, bárhol is legyenek hajnali kettőig nem jelennek meg.

– Mindig vannak kivételek. – komolyodott meg Kamenji hangja.

– Elég legyen ebből, Kamenji, inkább a dolgodat végezd el, amivel megbíztalak, ahelyett, hogy kifogásokat gyártasz a feladat elkerülésére. – elégelte meg Kouga a fiú nemtörődömségét.

– De ha egyszer rettegek…

– Győzd le! Fiú vagy nem? A fiúk nem félnek semmitől. – mondta határozottan Kouga.

– Most ki beszél zagyvaságokat? Nézz a tükörbe, Kouga. A fiúk is félhetnek, nem csak a lányok. – adott hangot Kamenji a meggyőződésének.

– Tudod mit? Nem hallgatlak tovább. Neked úgy látszik mindenre van valamilyen velős magyarázatod Kamenji, pedig jobban tennéd, ha a kezed járna és nem a szád. – fejezte ki nemtetszését Kamenji hozzáállásával kapcsolatban Kouga. – Nemsokára leszáll az éjszaka és felkel a Hold. Nem kellene megvárni, amíg besötétedik és az orrunk hegyéig sem látunk. – oktatta ki Kouga Kamenjit. – Valahol aludnunk kell, Kamenji.

– Jól van. A lelkemre beszéltél. – emberelte meg magát Kamenji. – Meglátom mit tehetek.

– Csak igyekezz. Még főznöm is kell, ha nem akarunk mindketten éhgyomorral ágyba bújni. – zsörtölődött Kouga.

– Sietek vissza. – remegte némi bizonytalansággal a hangjában Kamenji. – Egyik lábam itt, a másik ott.

Kouga válaszra sem méltatta. A fiú szavai nem volt túlságosan meggyőzőek a számára, de szó nélkül hagyta. Bizalmat szavazott a fiúnak, hátha ezúttal valóban tartja a szavát. Kouga a földet kaparászta, miközben Kamenjit figyelte. Nem mulasztotta el megállapítani magában, hogy noszogatással mennyi mindent el lehet érni egy másik embernél. Kouga elégedetten konstatálta, mikor látta távolodni a messzeségben Kamenji alakját. A fiú túlságosan anyámasszony katonája volt és mindentől félt, még a saját árnyékától is. Valakinek a sarkára kellett állítania. Talán, ha bedobja a mély vízbe, végre benő a feje lágya, és nem lesz annyira bátortalan. Kouga szívből hitte, és remélte, hogy így lesz, és Kamenji ezúttal valóban nem fogja őt cserbenhagyni, és nem okoz neki csalódást, bár erre vajmi kevés esélyt látott, mert Kamenji kiszámíthatatlan volt, és tartott mindentől, még az ártalmatlan mezei légytől is, ami nem tett mást csak elzümmögött a feje körül.


Ajánlott bejegyzések