Nimrod Silagi: Kamenji és az elveszett erdő titka – Harmadik kaland

 

Kamenji eltévedt a Mirimoja-erdőben, Kyotótól pár kilométernyire. Kouga elfelejtette ugyanis az orrára kötni, hogy végezze el a védelmező varázslatot, mielőtt belép az erdő sűrűjébe. A nagy sietségben kiment a fejéből, pedig szájról szájra terjedt az emberek között, hogy aki tisztátalanul lép be sötétedés után az erdő területére utoléri az erdő átka, amelyet egy gonosz mágus szórt rá, amikor egyszer dühös volt. A mágus a gyanútlan erdőt és a lakóit sújtotta a haragjával, mert éppen ott járt, amikor a rossz híreket kapta, hogy a fiú, az utolsó szamuráj még életben van, és bármikor érte jöhet és megölheti őt. Onigumo félmunkát végzett, és ez rendkívül frusztrálta a varázslót. Takesakának ugyanis az orákulum megjósolta, hogy az kyotói szamurájok utolsó sarja fogja kioltani az életét és vet véget rémuralmának a vidéken. A varázsló nem örült, hogy Damokles kardja a feje felett lebeg és csupán arra vár, hogy lehasítsa a fejét a nyakáról. Takesaka mestert érzékenyen érintette a közelben ólálkodó jövő. A fiú potenciális veszélyt jelentett rá, amíg életben volt, ezért Takesaka minden erejével azon fáradozott, hogy minél hamarabb megtalálja, likvidálja és eltűntesse őt az élők sorából, amely bizony nem ment egyszerűen, mert azt sem tudta, hol keresse őt. A jövendölés homályosan szólt a kilétéről, és nem egyértelműen fogalmazott. Takesaka azóta minden egyes nap az emlékezetébe idézte az Onmjódzsi szavait.

„Eljön még a nap, a Lótuszvirág havában, amikor megigazul a hamis, az álarcok lehulnak, és a gonosz gyökerestől kipusztul. Minden elpusztul, amit a gonosz árnya csak pár pillanatra is belengett. Megérintett. Óvakodj Takesaka a Fiútól, aki rohamosan közeleg feléd, les rád és romlásba dönt. Légy résen, amíg még nem késő, mert ha nem figyelsz, és ideér, akkor már késő lesz számodra, mert egyszer csak azon fogod kapni magad, hogy a föld alatt porladsz.”

Takesaka kívülről fújta a prófécia minden egyes szavát, még akkor is, ha álmából költötték fel. A jóslattal feküdt és kelt. Egyetlen éjszakára sem hagyta nyugton. Észrevétlenül lopakodott be az álmába, és mérgezte meg. Takesaka mindig felriadt valahányszor a halál hírvivője jelent meg előtte. Rettegett a Fiútól, ugyanis nem akart meghalni egy gyermek karjától. Takesaka az elmúlt száz évben a középkori Japán teljhatalamú urává nőtte ki magát, akitől reszketett mindenki: vidék és város, élő és a holt. Takesaka élvezte, hogy ekkora hatalom összpontosul a kezében, és bármit megtehet büntetlenül. Egész életében az uralkodásra készítette fel magát, erre a pillanatra, és nem fogja hagyni, hogy bárki elvegye tőle. Főleg nem egy gyerek. Nem akarta kockára tenni a szerencséjét, és elveszíteni a kivívott rangját, világban elfoglalt helyét. Járt neki. Megérdemelte. Rászolgált. Nem hagyhatta veszmi hagyni egy jöttment senkiházi miatt, akit az istenek küldtek a kiktatására, hogy megdöntse az apokaliptikus rendszerét. Egész életében ezt a napot várta és nem fogja hagyni senkinek sem, hogy letaszítsa őt a trónjáról. Még a szamurájok utolsó képviselőjének sem fogja megengedni. Nem félt tőle. Az erő vele van, és ez a tudat rendkívül sok energiát adott neki, hogy ne adja fel, és tartson ki a végsőkig. Minden szamuráj legyőzhető, csak meg kell találni a gyengepontját. Tartsd közel magadhoz a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb.  Takesaka eleget tett a tanításnak, mindig a tűz közelében maradt, hogy a lángok ne égethessék meg a bőrét. Kamenji viszont nem kérte az istenek kegyét, ezért mindenféle veszélynek ki volt téve. Sűrű, magas növésű, sötét japán juharfák, gyertyánszilfák, feketefenyők, kaméliafák, cseresznyefák, lila akácok és bambuszfák alatt mászkált. Koromsötét volt. Se a Hold, sem a Csillagok nem világítottak az égbolton. Az egymás hegyén-hátán álló fák baljós árnyakként zizegtek, valahányszor megremegtette őket a szél. Kamenji minden egyes percben reszketett. Vakon menekült. Egyszer sem nézett a háta mögé. Tartott a kamik haragjától, hogy a fejére vonja, ha utolérik őt. Már tudta, hogy tiltott területre merészkedett és mindenáron ki akart szabadulni onnan, mielőtt a fában lakó szellemek elkapnák és elvennék tőle az életét. Gyerekkorában rengeteg rémlegendát hallott, amelyek nyomot hagytak benne és paranoiássá tették őt. Úton-útfélen hátratekintett yōkai-tól, Teke Tekétől, Jinmenkentől, Noppera-bōtől, Tenométől, Kuchisake-onnától, Kunekunétől, Kappától, Gashadokurótól majrézott, hogy valamelyikükkel vagy mindegyikükkel összetfut az úton, és megszakítják élete bimbódzó virágját. Kamenji jobbnak látta távol tartani magát ezektől a démoni lényektől, akikről senki sem tudta honnan jöttek, de valószínűleg a pokol mélyéről. Kamenji végül egy páfrány mögé bújt el, annak oltalmába, hogy ott várja ki az éj elmúltát és a nap felkeltét. Kamenji egyszerű vidéki fiúként mindent elhitt, amit  a messze földről érkező vándorok meséltek el neki. Anélkül, hogy egyszer is kételkedett volna a szavaik igazságtartalmában. Kamenji hamar elaludt a levelek alatt. Végigaludta az éjszakát.  Amikor ugyanis  felébredt fényesen sütött a nap. Az éjszakának az árnya sem látszott. Kamenji nem álmodott semmit, vagy ha mégis, elfeljtette. Az emlékezete törölte. Egy vibráló női alak állt tőle nem messze, és vonta magára a figyelmét. Ő keltette fel, aki ragyogó fényességben parádézott előtte.

– Ne félj tőlem Kamenji, nem foglak bántani. – indította a beszélgetést.

– Ki maga? Honnan tudja a nevemet? – riadt meg Kamenji.

– Higgadj le, Kamenji. – csitítgatta őt a hívatlan vendég.

– Nem, amíg nem mondja el nekem, hogy ki maga, honnan jött és miért. – kiabált az égi jelenéssel Kamenji.

– Nem ismersz meg, Kamenji? Én vagyok az. Amateraszu Ómikami. – mutatkozott be az istennő.

– A nap istennője? – álmélkodott Kamenji.-

– Ismersz még rajtam kívül is más istenséget? – kérdezett vissza Amateraszu Ómikami.

– Nem. – bökte ki rövid gondolkodás után Kamanji. – Mi járatban van itt?

– Eljött az ideje, hogy ismertessem veled a feladatodat, amiért erre a bolygóra születtél. – váltott színtelen hangra az istenség.

– Emiatt keresett fel? – ámuldozott Kamenji.

Az istennő bólintott.

– Mi a feladatom? Mit kell tennem? – ajánlotta fel készségesen a szolgálatait az istennőnek, elvégre csakis miatta tartózkodott lent a földön.

– Ki kell szabadítanod Sachi hercegnőt. – vágott bele egyenesen a közepébe Amateraszu Ómikami. – Egy ideje (több évszázada) az alávaló Takesada mester foglya. Téged ért a megtiszteltetés, hogy véget vess szenvedésinek és kiszabadítsd őt a börtönéből. Megértetted, Kamenji?

A fiú bólintott.

– Akkor jó. Egyet azonban tarts az eszedben. – hívta fel Kamenji figyelmét az istennő egy fontos tényezőre. – Még holdtelte előtt ki kell szabadítanod őt, külöben az átok visszafordíthatatlanná válik, és Sachi hercegnőnek a halála napjáig Takesaka üveg- és tükörpalotájában kell élnie.

Amateraszu Ómikami menni akart, de a fiú meggátolta benne.

– Várj. – állította meg Kamenji a távozó istenséget. – Hol találom meg őt?

– Ahol Takesada üvegpalotája nő ki a földből, ott található egy japánkert, annak a közepében nő egy szederfa, amely az égig magasodik. Annak a tetején lelsz rá Sachira egy selyemgubóban. De jól vigyázz a szablyával, amikor felvágod a bábot, nehogy véletlenül megöld a hercegnőt, Japán reménységének utolsó csillagát. Egyetlen rossz mozdulat is a hercegnő életébe kerülhet. – Amateraszu Ómikami hangjának éle fenyegető volt.

– Észben fogom tartani. – mondta megadóan Kamenji.

– Körültekintően járj el, amikor felnyitod a burkot, ami mesterséges kómában tartja őt. – folytatta Amateraszu Ómikami. – A küldetésed még nem teljes. Fel kell ébresztened őt az álmából, a szenvedéyles szerelem csók erejével, mielőtt a Hold tányérja felkúszik az ég tetejére és rásüt az arcára ezüstös fényével. Nem késledhetsz tovább, Kamenji, ma éjjel tetőzik a Holdtölte. Ha a hercegnő még alszik akkor, soha többé nem kel fel, és örökre a selyemmel bélelt börtöne rabja marad. Felfogtad ezt, Kamenji? – Amateraszu Ómikami hangja kérdő volt.

– Igen. Megértettem. – bólintott Kamenji. – Csupán egyetlen szépséghibája van ennek a tettnek, amit végre kell hajtanom.

– Mi az? – érdeklődött Amateraszu Ómikami.

– Nem vagyok szerelmes a hercegnőbe, mivel még sosem találkoztam vele, így nem is tudom őt a szerelem heves csókjával életre kelteni. – gesztikulált hvesen Kamenji.

– Ne félj! Abban a pillanatban, ahogy meglátod szerelmes leszel belé. – nyugtatta meg a fiút az istennő. – Érezni fogod a kötést, amit az istenek raktak rátok, hallani fogod a lelke hívó szavát, amint azt suttogja: „Gyere, Kamenji, gyere, a tiéd vagyok. Testestől-lelkestől. Csak rád várok az idők kezdete óta, hogy megérkezz.” Te érzed őt, és ő is érez téged. Abban a pillanatban eggyé fogtok válni, amint egy légtérbe kerülnek a lekeitek.

– Ez így mind szépen hangzik. De mi van, ha nem így lesz? – adott hangot aggodalmának Kamenji.

– Az lehetetlen. Nem lehet másként. A jelenések évszázadokkal ezelőtt megírták. Neked csak egyetlen tennivalód van: el kell hinned, hogy lehetséges és valóra váltható. – moralizált Amateraszu Ómikami.

– Azt hiszem ez menni fog. – mondta önelégülten Kamenji. – Nem lesz nehéz.

– Nem szavakkal és nem ésszel, hanem szívvel és lélekkel kell hinni, Kamenji. A belső szemeddel kell látni. Ezt ne feledd. – idézte emlékezetébe Amateraszu Ómikami.

– Jó, jó. – Kamenji hangjában enyhe türelmetlenség csengett. – Mehetek már?

– Ha nem így teszel, Japán elveszik és a hercegné még újabb ezer évig Takesaka foglya marad. – mondta nyomatékosan az istennő.

– Nem fogom elfelejteni. – mondta beleegyezőn Kamenji.

Amateraszu Ómikami nem felelt erre semmit, csak bólintott, majd köddé vált. A napistennőt nem nyugtatták meg túlzottan a fiú szavai, de nem tehetett semmit. Ő teljesítette a kötelességét, most már minden a fiún múlik, hogy mit tesz, és hogyan fogja csinálni. Remélte az eszénél lesz, és egész végig a küldetésére fog összpontosítani. A világ békéjének megteremtése nem az ő feladata volt. Ő csak a hírvivő személy volt, akinek tájékoztatnia kellett a fiút a kötelezettségéről, amelynek minél hamarabb eleget kellett tennie, mert hamarosan lejár az idejük, ha senki sem fékezi meg Takesakát.


Ajánlott bejegyzések