Nimrod Silagi: Kamenji és az elveszett erdő titka – Első kaland

 

Kiringoje egy kicsiny falu volt, Kyoto közelében. A település lakóinak napjai rettegésben teltek. Nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy a shogun csapata ne tört volna be, és ne fosztotta volna ki a helyiséget. Onigumo kegyetlen hadvezér volt, nem ismert sem Istent, sem embert, kíméletlenül kiontotta a falusiak vérét, ha szembe mertek szegülni az akaratával, és nem hagyták a rablóhordájának, hogy kirabolja őket. Nem nézte, hogy nő, férfi vagy gyermek életét veszi-e el a kardja. Habozás nélkül parancsba adta, hogy az ellenkezőknek válasszák el a testét a fejétől. A szamurájok Kyoto prefektúrában nem léteztek vagy kihaltak vagy a hadúr serege messzire elűzte őket, ahonnan nem térhettek vissza, különben a halál fiai lettek. Kamenji volt az utolsó szamuráj. Apja az ősi szamurájok leszármazottja volt, akik az idők kezdete óta hadakoztak önkényurakkal a béke reményében. Anyja, Ichigo a széltől is óvta a fiút, népe utolsó reménységét, nehogy bármi bántódása essék. Férje évekkel ezelőtt a harcok kitörésekor esett áldozatul egy haramiának. Genki a halála előtt megeskette Ichigót, hogy biztonságos helyre viszi a fiúkat, távol a vadaktól, hogy felhőtlen gyermekkora legyen. Ichigo megígérte, mielőtt Genki a szemét örökre lehunyta. Elvitte Kamenji-t a Lótusz Palotába, de előtte a Daikoku a jószerencse istennének és Hotei a gyermekek és gyengék védelmezőjének áldását kérte a Szentélyben, hogy egy szem fia megélje a felnőttkort. Az istenek ennek érdekében egy omammorit ajándékoztak  a fiúnak, a kamik gyermekének, amit Ichigo azonnal a nyakába akasztott.  Az istenek megáldották a fiút, de figyelmeztették Ichigót, hogy örökké nem tarthatja távol őt a világ történéseitől, mert a fiú nagy tettekre hivatott és a kami számon fogva ezt rajta kérni. Ichigo csak  legyintett. Nem vette komolyan az istenek intését, és nem fogadott szót nekik. Kizárólag egyetlen fia Kamenji biztonságát tartotta a szeme előtt. Azon kívül, hogy biztonságba helyezze, más nem érdekelte. Ichigo anya volt, akinek a fia életének megmentése volt az életcélja, és nem holmi légből kapott jóslatok handabandázásának figyelembe vétele.  Kiringojében, egyik pillanatról a másikra nehézzé vált az élet, a vandálok nap mint nap feldúlták a falut és elvittek mindent, ami csak mozdítható volt. Romlott a közbiztonság, fogyatkozott a népesség, az emberek féltek. Egy-kettőre  bizonytalanná vált a faluban az élet egy fiúgyermek számára. Ichigo nem ezt az életet szánta a fiának. Kiringoje nem volt többé a béke záloga. A halál minden sarkon lesben állt, és ott leselkedett a falusiakra minden bokor mögül vagy fa árnyékából. A falu nem a legbiztonságosabb hely volt Japánban egy fiú számára, ahol felcseperedhetett, ezért Ichigo anyaként tette a kötelességét, amit Kamenji testi épségéért megtehetett. Eladta a házukat, összecsomogalt és fiával együtt egy jobb helyre távozott. Japán idilli helyére egy pagodába a semmi közepén Samenku közelében, amit egy japán tündérkert vett körül kerttel, kerti pavilonnal, teaházzal, templommal,  szigettel, híddal, kőlámpással, virágokkal, fákkal, tóval, vízeséssel és folyócskával. Ichigo tökéletes helyszínnek találta, hogy itt nevelje fel a fiát. Telt az idő. Múltak az évek. Kamenji szép szál, sudár legénnyé érett. Életerős, vidám gyerek lett, akit a Lótusz Palota minden egyes lakója szívvel-lélekkel imádott. A jövendölés szavai teljesen a múlt homályos ködébe vesztek. Ichigo teljesen megfeledkezett róla. Néha azt gondolta, hogy az egészet csak kitalálta, mert a beszélgetés le sem zajlott, a szavak  el sem hangoztak, és csupán álmodta az egészet. Azonban a szellemek nem felejtettek. Tisztán és élénken emlékeztek a fiú küldetésére, amelyet a sintó istenek kijelöltek a számára, és nem mulasztották el Ichigót is emlékeztetni rá. Megjelentek éjszakánként az álmaiban, és életképeket vetítettek elé Kamenji jövőjéből, hogy amennyiben nem teljesíti a rá kiszabott feladatot, mi fog történni vele. Ichigót Kamenji születésnapja óta minden éjszaka gyötörték a rémképek, egyetlen percnyi szusszanásnyi időre sem kímélték. Alighogy lehunyta a szemét, máris bekúszott egy látomás Kamenjivel kapcsolatban. Ichigo egy ideig erős volt, tartotta magát, és ellenállt az isteni utasításnak, ám nem hosszú ideig, ugyanis pár nappal Kamenji tizenhatodik születésnapja után a lelke megtört és töredelmes, beismerő vallomást tett a fiának. Kamenji hüldezve hallgatta. Eleinte anyja egyetlen szavát sem hitte el. Abszurdnak találta az egész történetet, és anyja fantáziájának szüleményének tartotta. Ichingo eddig még soha nem mesélt neki az isteni származásáról, hogy a létezését miért rendelték el az Istenek, és Kamenjit váratlanul érték a hallottak.

– El kellett volna mondanod. Már sokkal hamarabb. – vonta felelősségre Kamenji az anyukáját. – Nem értem, hogy miért vártál vele ennyi ideig.

– Tudom. – mentegetőzött a nő. – De nem mertem. Nem akartalak téged is elveszíteni, mint az apádat. Genki halála után már csak te maradtál nekem. Te lettél minden vigaszom és minden örömöm. Az egyetlen vigaszom. Apád halálát nem könnyen hevertem ki, ezért abba a jóba kapaszkodtam, amit örökségként hagyott rám. Vagyis beléd.

– Önző voltál. – Kamenji hangja sértő volt. – Elválasztottál a küldetéstől, pedig tudtad, hogy milyen fontos a számomra, és végre kell hajtanom, mert egész Japán jövője múlhat róla.

– Túl keményen ítélsz meg, fiam. – próbálta tompítani Ichigo Kamenji haragját. – Belátom, hogy hibáztam, és nem is fogom felmenteni magam. Én csak jót akartam neked. Gondtalan és felhőtlen gyermekkort, ami minden kisembernek jár. A fiam vagy, és én végig csak a te érdekeidet tartottam a szemem előtt. Nem fogok bocsánatot kérni, azért, amit tettem, amit minden jó érzésű anya megtett volna a saját gyermekéért. Nem bántam meg, hogy idehoztalak téged és elválasztottalak a küldetésedtől, mert így egy viszonylag boldog gyermekkor jutott számodra osztályrészül, olyanban, amilyenben, ha Kiringójében maradunk sohasem lehetett volna részed. Nem kellett túl hamar felnőnöd, mint nekem és az apádnak a te korodban. Nem kellett felnőtt ügyekkel foglalkoznod. Gyerek lehettél, előírások és kötelezettségek nélkül. Amikor én meg az apád voltunk annyi idősek, mint most te, teljesen másféle szelek fújtak, de mi nem szálltunk velük szemben, hanem engedelmeskedtünk neki. Behódoltunk nekik és tűrtük a csapásait. Nem mindig érdemes a szél irányával ellenkezően cselekedni, mert csak annál rosszabb lehet nekünk…  – Ichigo szája kiszáradt, hangja elhalt. Nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert elárasztotta őt az emlékek özöne.

– Befejezted? – Kamenji engesztelhettelen volt. – Ez nem fog téged felmenteni a bűneid alól, anyám. A pokolra jutsz, mert dacoltál az istenek akaratával. Rosszat tettél velem. Én egy harcos vagyok, de te távol tartottál a sorsomtól, és nem hagytad, hogy beteljesítsem.

– Én csak meg akartalak óvni a balszerencsétől. – védekezett Ichingo. – Sajnálom, ha nem értékeled, amit érted tettem, és nem akarod megérteni és elfogadni az indokaimat. A legjobb szándékok vezéreltek, amikor úgy döntöttem, hogy idehozlak és megszabadítalak téged a rád váró végzettől.

– Helyettem döntöttél. – Kamenji dühös volt, szavaiból áradt a nehezményezés. – Ezt sosem bocsátom meg neked, anyám.

– Erre csak egy valamit tudok mondani: Makoto no kokoro. Ezt tartsd észben, fiam. – bölcselkedett Ichigo.

– Ne gyere megint ezzel, nincs jogod hozzá. – Kamenjit nem hatották meg az anyja szavai. – Egész életedben hazudtál nekem, pedig bármikor elmondhattad volna az igazságot. Rengeteg lehetőséged volt rá, de te egyikkel sem éltél valamilyen oknál fogva. Helyette inkább eltitkoltad előlem a születésem körülményeit, hazudoztál, és továbbgörgetted a hazugság kerekét.

– Elmondok érted egy védelmező imát, és kérni fogom az isteneket, hogy bocsássanak meg neked és csillapítsák le háborgó lelkedet, fiam. – hebegte Ichigo. – Én itt már semmit sem tehetek. Bármit is mondok, nem hallod meg. Az egyik füleden beerengeded a másikon pedig kiengeded.

– Elmegyek vadászni vagy halászni. Mit tudom én. Majd eldöntöm. – mutatott érdektelenséget Kamenji anyja iránt. – Nem akarlak tovább hallgatni téged. Megfájdul tőled a fejem.

– Vigyázz magadra, fiam, rengeteg veszély leselkedik rád odakint. – intette óva a fiát Ichigo.

– Nagy vagyok már, anyám. Tudok vigyázni magamra. Maholnap férfivé érek. Nincs odakint ártalmasabb veszély, mint ami idebent ér engem, ha már itt tartunk. – magyarázkodott Kamenji.

– Aggódom érted, nehogy dühödben lelődd a Rókát, ami a rizsföldjeinket oltalmazza. – apellált Ichigo Kamenji emberségére. Arra a cseppnyi jóra, ami még benne lakozott.

– Fogd már be a szádat! Vészmadár! Mindenben a legrosszabbat látod. – csattant fel Kamenji.

– Én csak elővigyázatos vagyok. – mondta fojtott hangon Ichigo.

– Felesleges. Az ommamori életem minden napján óv engem a fenyegetésektől és az ártó kísértetektől. – tapintotta meg Kamenji a nyakában függő talizmánt.

– Csak ne legyél olyan biztos benne. Onigumo gonoszsága határtalan. Bárhova elér a keze.

Kamenji belátta, hogy Ichigo hajlíthatatlan, ezért taktikát váltott, hogy lerázza magáról az anyja figyelő szemeit.

– Magammal viszem, Kougát. Most örülsz? Ha ő velem van, csak nem történik velem semmi, igazam van? Nem eshet bántódásom, nemdebár?

Kis szünet. Ichigo biccentett.

– Ezt akartam hallani.

A nőnek nem maradt több ellenérve, amivel visszatarthatná a fiát, ezért elengedte. Egy nagydarab faként nézte végig, amint a fia távozik az otthonukból, a szülői házból, ami képtelen megmozdítani a gyökerét, mert mélyen beleeresztette a talajba, és körbenőtte minden oldalról. Ichigo feladta a küzdelmet, hogy továbbvédelmezze Kamenjit attól a fátumtól, amelyet ő maga választott. Tudta, hogy egyszer ez meg fog történni, csak azt nem hitte, hogy ilyen hamar. Még maga mellett akarta tartani legalább néhány évig. Kamenji a vesztébe rohan, és ő nem tehet semmit, hogy megállítsa. Ő mindent megtett, a fiának normális életet biztosított, ám Kamenji felnőtt, érzi az elvárásokat, amelyeket az istenek támasztanak vele szemben, és eleget akar tenni nekik. Most már egyedül ő saját maga felelős az életéért, és a benne hozott rossz vagy jó döntésekért, mert egyedül ő felelős érte. Ő nem tehet mást, mint imádkozik és ölbe tett kézzel szemléli, amit a fia fog csinálni, hiszen Kamenji erőszakkal tépte ki a kezét a kezéből, és vette a saját kezébe az irányítás gyeplőjét. A saját lábára állt. Hogy ezentúl mi fog megesni vele, nem az ő reszortja többé, mert nem teheti meg, hogy a testével elébe áll és felfogja helyette a lövedéket. Félre kell állnia az útjából és a fiára kell bíznia a cselekvést. Ez nehezére esett Ichigónak, és rendkívül bosszantotta. Azt hitte van még idejük, amit egymás társaságában tölthetnek el, ám be kellett látnia, hogy az idő véges, mert amelyet kimértek számukra, most elfogyott, és Kamenji elvált tőle örökre. Ichigo könnyei tiszta vízesésként hullottak alá, amikor Kamenji mögött becsukódott az ajtó. Lehet, hogy most látta őt életében utoljára, mert nem tudhatta, hogy valaha viszontlátja-e még, vagy épségben hazatér-e valaha. Ichigo vigasztalhatatlan volt, mert nem tudta, hová ment a fia, mit fog csinálni, mit fog enni,  mi vár ott rá, ahova az élet veti, de leginkább amiatt, mert a lelke nem volt békés, amikor itthagyta őt.  Ichigo önmagában hosszú ideig azon tűnődött még órákon át, miután Kamenji már elment, hogy fia visszatalál-e valaha magához, megnyugvást lel-e, és megbocsátja-e neki az anyai hűtlenséget, amiért sötét elvakultságában a saját szükségleteit és igényeit helyezte a fiáé elé, és azokat elégítette ki.

 


Ajánlott bejegyzések