Ön most itt van:

Nimrod Silagi: Japán töredékek: A manga és az anime

 

I.

Taiga éjt – nappallá téve a tervezőasztal fölé görnyedt. Agyának fogas kerekei lázasan jártak. Hetek óta nem aludt egy szemhunyásnyit sem.  Közeledett a határidő, amikorra, le kellett adni az új manga tervezetet a kiadónak.  S ő sehol sem tartott, hiába gubbasztott a számítógépe fölött. Egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszébe, amit papírra önthetett volna. Bármilyen ötletet kigondolt elvetett, mert az egyik pályatársa már megírta helyette. Taiga nem akart utánzó lenni.  Ő egyedit akart létrehozni. Olyasmit, ami előtte senki másnak nem fordult meg a fejében.  Fél éve Burn out-szindrómában szenvedett. Az alkotás valamiért, ami a fejében létezett, nem akart megszületni. Taiga feje fájt a megfeszített munkától. Ideje volt szünetet tartani.  A vázlatfüzet és az ecsetfilc megvár. Nem megy sehova. Kellemes, enyhén meleg, márciusi tavaszi nap volt. A cseresznyefa és a lilaakác virágjai már kibontották szirmaikat. A belőlük áradó illat megtöltötte a levegőt. Amerre járt, Taiga mélyeket szippantott az andalító, bódító illatárból. Az egész útján végig kísérte a virágillat, amíg otthonától a közeli teaklubig eljutott. Egy nehéz nap után nem is kínálkozott Taiga számára jobb relaxálási mód, mint belemerülni egy csésze forró sencha teába, hátha új életre sarjadnak kifáradt gondolatai. Egy csésze zöld tea bárkit képes jobb kedvre deríteni. Nála eddig mindig működött, egy percig sem kételkedett benne, hogy ezúttal is fog. A tea eddig mindig sikeresen lecsillapította nyughatatlan elméjét és elrepítette egy másik dimenzióba, ahol az alkotás mindig újabb és újabb szintjére jutott el. Taiga remélte, hogy ez most sem lesz másként, megint megvilágosodik, és általa meglátja azt, amit jelenleg nem érzékelt, pedig az orra előtt volt, és kiverte a szemét.  A klub tele volt élettel. Minden asztalnál ültek, egyetemisták iszogattak és fecsegtek egymással. Taiga letompult érzékei hirtelen új életre keltek. A környezet inspirálóan hatott rá.  Becsatlakozott az egyik asztaltársasághoz. Ahol nem tett egyebet, mint egy helyben ült, és hallgatott. Szívta magába az új ismereteket. Töltekezett. Gyűjtötte a pozitív és negatív benyomásokat, amelyeket a mangáiban szereplő karakterek jellemeibe beépíthetett. Minden erejével azon munkálkodott, hogy legyűrje a burn out – szindrómát, ami egy ideje elhatalmasodott felette és meggátolta őt a kreálásban.  Ennek leküzdésére a Mayuhoz fűződő románcát használta.  Taiga nem élt aktív szexuális életet, mivel minden szabad idejét az alkotásnak szentelte, ha mégis időt szakított rá, akkor nem igazi nőtől várta a felhőtlen örömök okozását, hanem Mayutól egy szexbabától. Mayu-t az E-bayen vásárolta egy aukció keretében.  Rendkívül olcsó áron – áron alul – jutott hozzá. Mayu a tökéletes nőt testesítette meg számára. Nem nyavalygott, nem beszélt vissza, nem utasította el, és mindig rendelkezésére állt, hogy a kedvét tölthesse benne.  Egyszer sem mondta neki, hogy hagyja békén, aludni akar vagy nincs kedve hozzá. Ő minden este az ágyában várta, és felmelegítette őt feledtetve az alkotói válság küzdelmes perceit. Hatalmas önbizalmat nyújtott neki az embernagyságú, szilikonból készült, finom bőrű, természetes tekintetű szexjátékszer, ami tulajdonképpen bármelyik sexshopban megvásárolható borsos áron. Soha életében nem randevúzott. Nem volt szüksége barátnőre. Mayu minden igényét kielégítette. Taiga agyára szürke köd ereszkedett. Elfogta a szomorúság. Nem először történt vele ilyesmi. Néha – néha megesett, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egyszer csak megtelt a lelke megmagyarázhatatlan félelmekkel, s eluralkodott rajta a kétségbeesés, hogy nem jó, amit csinál. Hiába mondogatták, hogy semmi oka ezt hinni, Taigát nem tudták meggyőzni arról, hogy feleslegesen stresszel. A fejébe vette, és nem lehetett tőle eltántorítani. Taiga az élet minden területén a tökéletességre törekedett. Maximalista és perfekcionista volt egy személyben, mivel magasra tette a mércét önmaga számára, ami előbb-utóbb generalizált szorongáshoz vezetett.  Évek óta küzdött ezzel, pszichológiai tanácsadásra is járt, de nem segített, valamiért nem sikerült úrrá lennie rajta, pedig mindent megtett ennek érdekében.  A terapeuta nem győzte hangsúlyozni, hogy akár évekbe is telhet, mire teljes mértékben sikerül tőle megszabadulnia. Az indokolatlan félelem mélyen gyökeret vert a gondolataiban, befészkelte magát a szöveteibe, ezért amikor elgyengült az ideig – óráig ellenőrzés alatt tartott pánik felerősödött és leterítette őt a lábáról. Ebben az állapotában nem szeretett kimenni az utcára, helyette teljesen begubózott az otthona melegében, mert gyógyíthatatlannak tűnő betegsége emberkerülővé és zárkózottá tette, továbbá közönyösnek, érzéketlennek mutatta őt a világ számára. Emberi kapcsolatai szinte teljesen a nullára redukálódtak le, amióta elhagyta a középiskolát. Nem járt társaságba. Otthon ült. Minden szabad idejét az írásnak adományozta. Küldetéssel élte az életét. A legjobb mangakészítő akart lenni egész Japánban és szerte a nagyvilágban. Olyan személlyé akart válni, akinek neve etanol a szakmában. Újító akart lenni. Hajtotta a vágy, hogy valamit letegyen az asztalra, amire századok, évezredek múlva is emlékeznek. Be akart kerülni a tankönyvekbe, mint világformáló- és alakító tényező. Azt szerette volna, hogy a jövő generációi ismerjék a nevét, tanuljanak a munkásságáról és ódákat zengjenek róla. Híres, ismert emberként akart meghalni, nem névtelen senkiként, ha majd üt az órája és szellemként át kell kelnie a túlvilágon, hogy a családja védelmező kísértetévé válhasson. Taiga egy percre az írásban szünetet tartott. Felnézett a monitorról. Pillantása a Daruma baba piros szemén állapodott meg. A tárgy azonnal eszébe idézte a kitűzött célt, a kívánságot, hogy miért kell kitartania. Emlékeztette arra, hogy érdemes kitartania a célja és a vágya mellett. Ha hétszer elesel, kelj fel nyolcszor. – jutott eszébe az ősi japán bölcselet. A világ legszerencsétlenebb emberének érezte magát, akit Daikoku és Benzaiten is cserbenhagyott és nem halmozott el szerencsével, ugyanis nem áramlott hozzá a pénz, úgy, mint régen, hiába tett meg az érdekében mindent, pedig semmit sem csinált máshogy. A mangakészítés kifogott rajta. Feladta a leckét. Úgy érezte már mindent kiírt és kirajzolt magából, ami a lelkében megképződött. Nem talált se témát, se mondanivalót, amit ne örökített volna meg valaki más. Bármiről, ami a fejében alakot öltött, elcsépeltnek hatott, és megírásra érdemtelennek tartotta. Utált mást kopírozni, ő mindenáron egyedi akart lenni. Taigát merengéséből kopogtatás hangja riasztotta fel.

– Igen?

– Én vagyok.

– Gyere be, Fumiko.

Fumiko belépett.

– Jól vagy? – kérdezte. – Egész nap ki sem mozdultál a szobádból.

– A teaklubban már voltam. – kérte ki magának Taiga.

– Valószínűleg elkerültük egymást, mert nem láttalak távozni.

– Meg lehet. Nem vagyunk sziámi ikrek. Mi járatban vagy?

– Nem vagy éhes? – tudakolta Fumiko. –  Egész nap nem ettél semmit.

Taiga hallgatott, a válaszon törte a fejét.

– Nem igazán.

– Még a végén megbetegszel.

– Ne félts engem. Rossz pénz nem vész el.

Fumiko arca mosolyra húzódott. Viccesnek találta Taiga elszólását.

– Nevetsz. Ezt szeretem. Gyönyörűek az arcod sarkában a szájgödröcskék.

Fumiko a füle tövéig elvörösödött.

– Ne haragudj. – szabadkozott Taiga. – Nem akartalak zavarba hozni.

– Ugyan. Nem mondtál semmi rosszat. Csak őszinte voltál. Jól esnek a kedves szavak.

Taiga kezét Fumiko karjára tette.

– Ne hálálkodj! Mindenkinek jár egy kis kényeztetés.

– Ha te mondod… neked elhiszem. Hogy haladsz?

– Sehogy.

– Talán ki kellene szellőztetned a fejedet. Mit szólnál, ha kimennénk a Yoyogi Parkba? Csodálatos a sakura. Talán ihletett kapnál, és a benn ragadt szavak kiszabadulnának fejedből és utat találnának… a külvilágba.

– Már láttam. Nem szolgál számomra újdonsággal.

– Hanami van.

– Nem tudom.  – ingott meg Taiga elhatározása. – Próbáltam már… de… nem igazán működött…

– Egy szót se többet. Erre van szükséged, hidd el nekem. Meglásd, elapadó ihleted egy szempillantás alatt visszatér. Velem tartasz? Én mindenképpen megyek veled vagy nélküled.

– Gondolkodnom kell.

– Tarts szünetet. Ha erőlteted, a szavak csak annál jobban nem fognak a szádra jönni. Alkotni csak teljes nyugalomban lehet.

– Igazad lehet. Elkísérlek.

– Nagyon jó döntést hoztál. Nem fogod megbánni.

– Remélem. Tiszta szívemből kívánom, hogy igazad legyen.

Taiga és Fumiko felvette a tavaszi kabátját, a bejáratnál a cipőjét és elindultak a japánkertbe, hogy a nyíló cseresznyevirágokban gyönyörködhessenek. Kihagyhatatlan élménynek tűnt, mint minden évben.

– Ez nem jó. Írd újra! Tudsz ennél jobbat is. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Chion, a szerkesztő.

– Hogyan? Egy hete csak ezzel a jelenettel foglalkozom.

– Akkor is elég gyenge eresztés tőled. – fitymálta le Chion.

– Ennél nem tudok jobbat.

– Ha így állsz, hozzá, akkor nem is fogsz, Taiga.

– Hogyan?

– Döntsd el, hogy mit akarsz. Nincs türelmem egy újabb hiszti elviselésére.

– Mégis mit vársz tőlem, Chion?

– Hogy tedd a dolgod, amihez értesz, amiért fizetlek. Mikor vetsz már végre véget önmagad sanyargatásának? Ezt te csinálod saját magaddal, nem más. Légy úrrá rajta, Taiga. Le tudod küzdeni vagy meghaladja az erődet? Ez a helyzet?

Taiga nem válaszolt. Törte a fejét, hogy mit is mondhatna, azonban Chion nem hagyta szóhoz jutni.

– Nem tudok kiigazodni rajtad, Taiga. A határidők tegnap lejártak és még mindig nincs kész a manga. Menj haza, Taiga. Pihenj. Tűnődj, a miérten. Nem kötelező itt dolgoznod, fel is mondhatsz, ha meghaladja az erődet. Bárki pótolható.

Taiga szemébe riadt döbbenet költözött. Mi lesz vele, ha a munkáját is elveszíti? Minek fog élni, ha az egyetlen életének értelmet adó cselekedetet is elveszik tőle.

– Semmi szükség rá. Összekapom magam.

– Úgy legyen. Kapsz egy nap haladékot, hogy pótold a hiányosságaidat. Holnap éjfélig legyen meg az új változat, addig vissza tudom tartani a megjelenést. Ha nem leszel kész, akkor holnaptól búcsút veszünk egymástól.

– Éjfél előtt végzek vele.  – bizonygatta Taiga elhaló hangon.

– Mi történt, Taiga? Miért tört meg a lendület? Talán nem fizettem eleget?

– Nem a pénzről van szó. Egyszerűen csak… – Taiga nem fejezte be, nem tudta szavakba önteni.

– Akármi bántson is, gyűrd le. Te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább.

– Igenis. Értettem. Chion. – mondta tagoltan.

– Nagyon helyes.

– Engedelmeddel… – emelkedett fel a székből a férfi.

– Aztán hasznosan töltsd az időt. Nem tudom, hogyan csinálod, de hozd magad formába. Ne hagyj cserben, Taiga. Tartom érted a hátam.

– Eszembe sem jutott másként tenni. – hadarta el egy levegővétellel Taiga. – Ma megemberelem magam és holnapra újra a régi leszek.

– Úgy legyen. A saját érdekedben. Se nekem, se neked nem jó, hogy ennyire magad alatt vagy.

– Megteszek minden tőlem telhetőt.

– Nem kétlem. Ismerlek. Tudom, hogy végig viszed, amibe bele kezdesz. Csak a kitartásoddal van mindig probléma.

– Ezúttal nem lesz.

Taiga legszívesebben összetépte volna a vázlatfüzetet. Egyik sem ütötte meg a mércét, amit Chion velük szemben támasztott.  Amint eggyel elkészült e-mailben elküldte Chionnak, hogy véleményezze, aki rögvest visszaírt, hogy nem elégedett a teljesítményével. Taiga a fejét fogta. Már nem tudott, mit kitalálni. Úgy érezte kreativitása a végét járta.  Az ötletek elvesztek, mielőtt gondolattá alakulhattak és papírra vetődhettek volna. Minden ötlet vízként folyt ki az agyából. Kezdte feladni. A művészet istene cserbenhagyta. Nem tudott többé megújulni. Újat mutatni. Semmi újszerű, amit előtte más ne talált volna ki nem jutott az eszébe. Egy ideje fontolgatta, hogy felhagy vele, de végül sosem tette meg. Mindig hitt a holnap erejében, hogy talán megvilágosodik, és a sugallat eljut hozzá. Taiga nagyon várta, hogy megérkezzen, ám az tüntetően távol maradt, és nem érkezett meg hozzá.  Lassan azonban lejár a várakozás ideje, a határidők szorongatták, éjfélig csupán pár órája volt hátra. Kezdett beletörődni. Ez alatt a röpke idő alatt nem fog megszületni az alkotás. Taiga nyelt egy nagyot.  Csalódást okozott. Nem tartotta be, amit Chionnak ígért.  A férfi megbízott benne, viszont ő nem tudta hálával viszonozni a belé fektetett jóindulatot. Ledobta magát az ágyra. Behunyta a szemét. Úgysem tehetett ellene semmit. Kudarcot vallott. El kellett könyvelnie, hogy próbálkozását ezúttal nem koronázta fényes siker. Nem tudta betartani az adott szavát. Nem volt kedve emberek közé menni. Nem mert Chion szeme elé kerülni. Nem bírta a szégyent elviselni. Bárcsak meghalna, és soha többé nem nyitná ki a szemét.

Az éjszaka akár akarta, akár nem eltelt, és ő túlélte. Nem múlt ki.  Taigának szembe kellett néznie a tettei következményével. Nem odázhatta el tovább. Nem vezethette az orránál fogva Chiont. Kialvatlan és fáradt volt, annak ellenére, hogy végig pihente az éjszakát. Hiába szunnyadt egész éjszaka, úgy érezte, hogy szemei a csukott szemhéja alatt éberen virrasztottak. Korán felkelt, lezuhanyozott, és bement Chion irodájába. A férfi az asztala mögött ült, és papírokat lapozhgatott, amiikor Taiga bekopogtatott hozzá.

– Szabad. – adott engedélyt a bejövetelre Chion.

– Zavarhatlak? Ráérsz? Beszélhetünk?

Chion bólintott, majd megjegyezte.

– Csupa fül vagyok.

– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. – hajtotta le a fejét Taiga bűntudatosan, szemeivel a padlót bámulta.  – Nem tudom elvégezni a rám bízott feladatot. Meghaladja az erőmet. – vallotta be töredelmesen a férfi. – Hiába erőltetem, nem akar megszületni.

– Értem. Hát még én. Többet vártam tőled, Taiga.

– Most mi lesz?

– El kellene bocsátanom téged az állásodból. Nem teljesítettél egy határidős munkát, és a tétlenséged az e havi lapszámba fog kerülni.

– Kirúgsz? – vonta le a végkövetkeztetést Taiga.

– Nem. Csak felfüggesztelek. Egy évre. A tehetség benned van, benned szunnyad, csak valamiért nem tud a felszínre bukni. Valami blokk alá vonta.

– Kiégtem. Csupán ez történt.

– Minden művész alkotói válságon esik át, életében, nem is egyszer. Nálad sincs ez másként. Ez csak átmeneti, én tudom. Csupán kell valami, ami felráz a dermedtségből.  Gőzöm sincs, mi történt veled, de nem vagy jól, Taiga. Nem gondoltál még arra, hogy kivonulj a világból egy kis időre, hogy összeszed magad? Hátha magadra találnál.

– Hova mehetnék?

– Nem tudom. Csak el Tokióból, hogy kiszabadulj a mérgező burokból, amit magad köré vontál. Nem tesz jót neked. Túl sok időt töltesz benne.

– Hogy hova? Talán… Mondjuk Okinavába. A tenger minden évszakban csodálatos.

– Erre mit mondhatok, Chion? Talán azt, hogy átgondolom. Jártál már ott?

– Egyszer és imádtam.

– Egy év Okinaván? – mondta elmerengve Taiga. – Nem hangzik rosszul.

– Szerintem se. Talán még jót is tenne neked, és legalább kiszabadulnál önmagad börtönéből.

– Miről beszélsz, Chion? Nem depressziós vagyok, csak kedvetlen és fásult.

– A kettő nem ugyanaz?

– Nem teljesen.

– Akármi legyen is, ne foszd meg magad tőle. Lehet életmentő élmény lesz számodra. Nem tudod meg, ha nem vágsz bele. – kacsintott Taigára.

– Mikor kell döntést hozzak?

– Minél hamarabb, annál jobb. De nem akarlak sürgetni.

– Az jó, mert nem szeretek pillanatnyi felindulásból határozni.

– Nem is kell. Csak arra kérlek, hogy vedd fontolóra ezt a lehetőséget. Utazni mindenki szeret.

– Jó. De nem ígérek semmit.

– Nem probléma. Én már annak is örülök, hogy bár igent se mondtál, de nemet se kapásból.

– Elmehetek?

– Persze. Ez nem egy cella, ahol az akaratod ellenére fogva tartanak.

Taiga bólintott, hogy tudomásul vette, és elsétált. Chion még hosszú ideig tűnődve bámulta az ajtót, amin kilépett, mielőtt visszatért volna a dolgához. Taiga 24 órával később felhívta, és közölte vele, hogy megfontolta az ötletét és elfogadta. Chion majd kiugrott a bőréből, amikor bejelentette. Büszke volt a meggyőzőképességére, hogy hatott a rábeszélés, és sikerült rávennie Taigát, hogy a saját lelki üdve érdekében kapcsolódjon ki és menjen el Okinavába. Madarat lehetett fogatni vele.

Taiga teljesen új embernek érezte magát Okinaván. Mintha kicserélték volna. Háborgó lelkivilága azonnal lenyugodott, amikor belépett a sziget földjére. Egy teljesen új világba került. Elméje kiürült, elcsendesedett. Földöntúli nyugalom szállta meg. Olyan, amilyenben régen volt utoljára része. Naphosszat egy pálmafa alatt hűsölt úszónadrágban, napszemüvegben, és süttette a hasát. Taiga bőre pár nap alatt lebarnult az erős napsugárzás közepette. Isteni színe volt.  A sötétebb szín frappánsan kiemelte fejlett izmainak körvonalát. Minden napja azzal telt, hogy feküdt a homokban, lógatta a lábát, koktélokat szürcsölt szívószálon át, és trópusi gyümölcsöket fogyasztott minden mennyiségben.  A világ egy teljesen új arcát mutatta Taigának, amit azelőtt elrejtett előle.  Békét sugallt. A hotel, amiben megszállt, a parton magasodott, nem messze a homokos fövenytől.  A közelében minden négyzetméteren emberek tartózkodtak. Lustálkodtak. Élvezték a nap melegét arcukon önfeledt vigyorral. Taiga a tenger kékségét bámulta, amikor egyszer csak mozgásra lett figyelmes. Egy feltűnően szép, mosolygós, légies alak tartott hozzá. Taiga egy percre sem tudta elszakítani tőle a tekintetét.  Amikor a közelébe ért, megállt a férfival szemben, és elmosolyodott.

– Szia! – üdvözölte Taigát.

– Szia! – viszonozta a férfi.

A beszélgetésben döbbent csend állt be. Hirtelen elfogytak a szavak, és egyikük sem tudta, hogy mivel vihetné tovább a beszélgetést.  Hosszúnak tűnő percek után a nő szólalt meg.

– Hát… – pirult el a lány. – Ez még sosem esett meg velem.

– Velem se. – talált vissza a hangjához Taiga.

– Igaz a mondás, mindig van egy első alkalom, amikor a szavak cserbenhagynak.

– Ja. – nyilatkozta szűkszavúan Taiga.

– Nagyon mókásan festhetünk mi ketten. – kuncogott.

– Meglehet. De engem nem zavar.

– Engem sem. Nyár van. Bolondos nyár.

Taiga felnevetett.

– Talán valami vicceset mondtam?

– Nem. Dehogy. Csak olyan aranyos… voltál…

– Nem te vagy az első, aki ezt mondja.

– Én csak őszinte voltam. Bájos vagy.

– Te sem panaszkodhatsz. – nézett végig a férfin.

– Leiko.

A lány nevét kiáltották.

– Csakhogy végre megvagy, már mindenhol kerestelek. – vetett egy pillantást a pasi Taigára. – Elnézésedet kérem, remélem, nem okozott túl sok kellemetlenséget. Új még. Nehezen ismeri ki magát itt.

– Nem tesz semmit. Örömmel csevegtem vele.

– Gyere, menjünk. – sarkallta távozásra a lányt Haruki.

– Ne haragudj, a bátyám, mindig mindent túlkomplikál. – esedezett bocsánatért a lány.

– Ugyan már. Szóra sem érdemes. Szívesen segítettem.  Nem volt fáradság. – hebegte Taiga.

– Már várnak. Ne tartóztasd fel tovább a családot. Hosszú volt az út és pihenésre vágynak. – sürgette Haruki.

– Honnan jöttetek?

– Hokkaido szigetéről. Voltál már ott?

– Soha az életemben.

– Ígérd meg, hogy egyszer elmész oda? Feledhetetlen élmény.

– Nem ígérek semmit.

– Ha mégis meggondolnád magad, szívesen látunk.

– Még sokáig fog tartani? – Harukinak mehetnékje volt.

– Már végeztem.

– Remek. – húzta el Haruki, a lány testvére magával a húgát.

Taiga hosszan nézett utánuk. Magában a lány nevét memorizálta. Leiko. Milyen lágy hangzása van! Nagyon bűbájos és különleges neve volt. Taiga szíve megdobbant. Kihagyott egy ütemet.

Taiga mintha újjászületett volna. Leiko lélekjelenléte és a környezet csodákat művelt vele. Visszatért tagjaiba az életöröm. Nem ismert magára. Újra volt kedve élni, és ami a legfontosabb alkotni. Okinava nagyon jót tett a közérzetének. Megnyugtatta. Feltöltötte energiával. Vibráló életerőt érzett minden dermedt tagjában. A feketeség, amely eluralta az elméjét egy szempillantás alatt kiszínesedett. A szürke világ formái hirtelen ragyogó színekben pompáztak. Arca egyik napról a másikra kivirult.  A fellegekben járt. Az idejét sem tudta, hogy mikor érezte utoljára ilyen jól magát a bőrében. Az élet újra értelmet nyert a szemében, amióta Leiko is belépett a képbe. A nő egy teljesen új perspektívát nyitott az életre, amelyben Taiga még hosszan kívánt gyönyörködni. A napok teltek és múltak, egyáltalán nem akaródzott visszatérnie Tókióba. Okinava elzárt világában békére lelt, életcélja lett, mely minden eltelt nappal egyre fényesebb jövő képét vetítette a szemei elé.

II.

Minato az anime forgatókönyvön végezte az utolsó simításokat. Szenzációs figurákat álmodott meg a képzelete.  A történet íve erős volt.  Az alakok olyanok voltak, mintha élnének.  Egyetlen korábbi rajzfilmje sem közelítette meg ezt a szintet, mint a mostani. Minato tűkön ült. Rettentően kíváncsi volt, hova fog kifutni a cselekménye. Minden nap izgatottan vette kezébe a laptopját, és nyitotta meg a Word dokumentumot. Örült, hogy írhatott. A szavak csakúgy ömlöttek a kezeiből. Soha hasonló ihletettséget nem érzett. Az ujjai olyan gördülékenyen szánkáztak a billentyűzeten, mintha soha sem akarnának elválni tőle. Élete harminc éve alatt egyszer sem akart egyik műve sem ilyen gyorsan megszületni. Minato tudta, hogy meséje rajzfilmtörténelmet fog írni, mert rajta is túl növő erő munkált benne, és vezette a kezét. Tisztában volt vele, hogy valami nagy horderejű dolog fog kikerülni a kezei közül, ha egyszer véget ér a munka, ami óriási sikert, elismerést, pénzt hoz a számára, a nevét örökre halhatatlanná teszi, és bevési az emberek emlékezetébe. Minato kimeríthetetlen energiákat érzett a levegőben. A nap minden percében megmagyarázhatatlan kreatív erőtől duzzadt. Késztetést érzett arra, hogy papírra vesse azokat a szavakat és sorokat, amelyeket elméje megalkotott és a múzsa minden másodpercben a fülébe suttogott. Reggeltől estig a műve megszállottja volt. Alig aludt. A vérében munkálkodó őserő nem hagyta nyugodni.  A remekmű létrehozása egész embert kívánt. Minato pedig odatette magát. Keményen. Sürgetést érzett minden tagjában, ami cselekvésre sarkallta. Minato szinte lázas állapotban dolgozott. Tudta, hogy valami olyasmi fog kikerülni a lelkéből a szabadba, amire örökké emlékezni fog a világ, és őt ez által a halhatatlanok csarnokába röpíti el. Minato tisztában volt vele, ha egyszer megszületik a nagy mű a tollából, önálló életet kezd élni, és a nevét be fogja írni a történelem nagykönyvébe. Minato a fényes jövő lázas látképétől eltelve tért nyugovóra. Egyszer a nagy elmék is elfáradnak, és az ő szervezetük is igényelni kezdi az alvást. Minato teste a napok óta tartó megfeszített munkatempó hatására átlendült a holtponton és pihenésre vágyott. Tele volt energiával, mégsem érzett elég indíttatást a tagjaiban, hogy kimoccanjon az odújából. Agya igényelte a hosszú alvási periódusokat. Korán kelt, korán feküdt. Még kilenc óra sem volt, de ő már az ágyat nyomta. Az e világ és a túlvilág határán lebegett valahol félúton.  Senki sem tudta pontosan meghatározni – még ő maga sem – hogy merre járhat. Minato nem volt egy tipikus nagyvilági figura. Napjai java részét a lakásában töltötte, a négy fal között kuksolt, a laptopja társaságában, és ontotta magából az elmés gondolatokat a laptopja monitorjára. Az írás volt a mindene.  Minato a nap első sugaraival kelt. Tokió városa felett még sötét homály terpeszkedett. A városlakók még éppen akkor tántorogtak hazafelé tajtrészegen az esti mulatozásból vagy melóból. A nap is még  aludt, csak egy vékony csíkja simogatta a horizont alját. Minato a madarakkal feküdt és ébredt. Hihetetlen mennyiségű erőtartalék áramlott az ereiben, ami megrövidítette az álmát. A belső sugallat alkotásra késztette.  Minato nem ellenkezett, teljes egészében alávetette magát neki, s tette, amit elvárt tőle, mert érezte legbelül, hogy valami nagyszabású fog világra jönni a tollából. Nem evett, nem ivott, nem mozgott. Egy helyben ült és szorgalmasan püfölte a billentyűket. A gondolatai száguldoztak. Egymás után sorjáztak ki a fejéből.  Keze alig tudott lépést tartani sebességük iramával. Agya három mondattal mindig előrébb tartott, mint az ujjai. Minato az írás hevében komolyan fontolóra vette, hogy ha befejezte a nagy műt, hogy el kellene végeznie egy gyors és gépírás tanfolyamot, hogy testi korlátai ne szabhassanak gátat képzelete szárnyalásának.  Szexuális indítékai szinte teljesen elhaltak, amióta a művészete csúcspontra juttatásáért élt. Nem érezte szükségét a testi aktusnak. Az inger is kiveszett belőle, hogy nőt fogjon, felcipelje a lakásába, hogy vele töltsön el néhány kellemes órát. Minatónak egyetlen porcikája sem kívánta a fizikai egyesülést. Nem mintha különösebben izgatta volna. Még szűz volt. 32 évesen. Amióta az eszét tudta, kerülte a szerelmi kapcsolatokat, mert undorítónak, a nőket pedig rusnya banyáknak tartotta, akik csábos szépségükkel meg akarják rontani a férfit és tönkre akarják tenni az életét. Az ő szerelme Marok Marcsa volt és ez tökéletesen kielégítette őt. Ha belőle is elege lett, akkor egyszerűen belevetette magát az interneten felellhető pornófilmek világába, amelyek nézése helyettesítette számára – minden mennyiségben – a hiányzó szexuális kapcsolatokat. Minato annak a generációnak a volt a fiatal tagja, amit jelentős mértékben érintett a cölibátus – szindróma.  A mendokusai soha nem hozta lázba. Nem vágyott könnyed, gyors liezonokra sem, mert az alkalmi szextől mindig a hideg futkározott a hátán. Az online pornó, a szexuális töltetű animációs filmek  és a virtuális barátnők voltak a menedékei. Ezek pótolták számára az élő, testi kapcsolatot az ellenkező nem tagjaival. A házasság a nő – férfi – sírja. Ezt Minato messzemenően osztotta, mert egy vérbeli, tipikus, fűevő férfi volt, egy a generációjára jellemző divatos férfijelenség. A teázó zsúfolásig tömve volt, amikor Minato belépett az ajtón. Minden asztalnál ültek és elmélyült eszmecserét folytattak, amíg arra vártak, hogy a tea veszítsen a forróságából és iható állapotba kerüljön. Minato szétnézett. Szemeit végig járatta az asztalokon. Üres hely után kutatott. El sem hitte, amikor megtalálta a leghátsó asztalnál Sebes léptekkel oda iramodott és elfoglalta, mielőtt bárki megelőzhette volna. Alighogy leült odacsörtetett hozzá a pincér.

– Mit hozhatok?

– Egy csésze gyokuro teát kérek.

A felszolgáló lefirkantotta füzetébe a rendelést.

– Még valamit? – tudakolta.

– Köszönöm, nem kérek.

– Rendben. – konstatálta a vendéglátó. – Máris hozom.

Amint Minato egyedül maradt, a gondolataiba mélyedt. Agyában szánkáztak a gondolatok. Egyik ötlet a másik után cikázott át.  Minato nyomban elővette a jegyzetfüzetét és lefirkantotta őket, nehogy veszendőbe menjenek, amíg várta, hogy kihozzák az italát. Minden feljegyzett. Talán egyszer hasznát veszi a gondolatrajzás eme termékeinek is. Be sem fejezte, amikor a fiatal kiszolgáló visszatért tálcával a kezében és lerakta elé az asztalra.

– Parancsoljon. Egészségére. – mondta a személyzet tagja. Arcán széles mosoly terült szét.

– Pont a legjobbkor. – vette a kezébe Minato és a csésze peremét a szájához illesztette. Forró volt.

– Szüksége van még valamire? – ajánlotta fel a szolgálatait a lány.

– Nem. Nagyon kedves.  Elmehet.

– Ahogy szeretné. – hajtotta meg a hátát a nő, majd komótos lépekkel elballagott.

Minato egyedül maradt. Amíg várta, hogy a tea kihűljön, újból elővette a noteszét és tovább folytatta az eszébe ötlő információk lejegyzését.  Amikor végzett, felemelte a csészealjról a teát és apró kortyokban elfogyasztotta. Fizetett, aztán visszatért a barlangjába, ahol a kreativitás újabb dimenzióiba lépett be.  Keze megállás nélkül a billentyűzetet nyomkodta. Egyik mondat a másik után született meg. A gyokuro tea beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Minato alig bírta tartani a tempót. Az agya pörgött, az ujjai pedig igyekeztek alkalmazkodni hozzá. Egy perc szünetet sem tartott. Minden szót le akart vésni, mielőtt elvész a felejtés örvényében. Ennek ellenére ihlete kifáradt. Muszáj volt szünetet tartania. Kikapcsolódásként felment az internetre és megnyitott egy oldalt, ahol megtekintette az Overlord legfrissebb részét. A rajzfilmsorozat mindig ellazította és feltöltötte energiával. Minato nem tudta, mikor szunnyadt el. Olyan fáradt volt, hogy a felénél bealudt. Az elmúlt napokban kevés időt szánt a pihenésre, és az alvásmegvonás igencsak éreztette a hatásait. Nem is ébredt fel napfelkeltéig. Kelés után Minato újra munkához látott. Hosszú órákon át írt. Finomította a szöveget. Kijavította a nyelvhelyességi és helyesírási hibákat, amelyeket gépelés közben vétett. Közeledett a leadási határidő, és Minato folyton át meg átdolgozta az irományt, mert silány vacaknak érezte. Minato a végletekig maximalista volt. A mércét magasra tette, a legjobb akart lenni. Ő akart lenni a sztárforgatókönyvíró, akinek a kezei közül mindig díjnyertes alkotások kerülnek ki.

Egy nappal később délben találkozott a rendezővel a munkahelyén, és átnyújtotta számára a kész forgatókönyvet. Naoki elvette tőle, és végig olvasta.

– Egész jó. Ezúttal kitettél magadért, Minato. A legjobb, amit valaha kiadtál a kezeid közül. Kasszasiker lesz. Érzem a zsigereimben.

Minato elpirult a bók hallattán. Naoki még sosem mondott neki ennyire kedves szavakat.

– Hát… igyekeztem… – bökte ki Minato – a lehető legtöbbet kihozni magamból.

– Ha így van, akkor sikerült. Még sosem írtál ennyire jót.

Minato a füle tövéig elvörösödött.

– Csak tettem a dolgomat, amihez a legjobban értek.

– Akárhogy is. Ami létrehoztál az csodálatos. Gyönyörű. Tuti minden díjat be fog zsebelni egy év múlva.

– Kívánom, hogy az istenek szóljanak belőled, és minden szavad igazzá váljon. – hebegte Minato meghatottan.

– Hidd el, úgy lesz.  – állította magabiztosan Naoki, a filmkészítő. – Tapasztalt vén róka vagyok. Láttam már ilyesmit. Nem egy kedves barátomat kapta fel a siker madara a hátára és repítette fel az ég magasságába és tartotta meg ott a halála napjáig erőben és egészségben egy frappánsan megírt forgatókönyv.

Minato éppen felelt volna, amikor kopogtattak az ajtón. Naoki behívta, a férfi felesége suhant be energikus léptekkel az irodába.

– Hát itt vagy! Már mindenütt kerestelek. – csivitelte Arisa.

– Mi az? Mi történt, drágám?

– Semmi eget rengető, csak hiányoztál.

– Gyere ide! – Az asszony a férjéhez bújt. Minato tett pár lépést az ajtó felé.

– Jobb, ha magatokra hagylak benneteket. Semmi szükség rám itt tovább.

Naoki nem tartóztatta. Minato halkan tette be maga mögött az ajtót, miután kilépett rajta.

  – Szeretlek, ugye tudod? – jelentette ki Naoki, Minato távozásáról tudomást sem véve. –  Szívem minden szeretetével.

– Már nem egyszer tanúbizonyságát adtad. – hízelgett Arisa.

– És fogom is, amíg meg nem halok.

Naoki becéző szavai mosolyt csaltak Arisa arcára.

– Én is, amíg a mellkasomban dobog a szívem. Csak érted fog verni.

– Nincs kedved beülni valahová? – vetette fel Naoki.

– A szokásos helyünkre gondolsz?

Naoki hevesen rázta a fejét.

– Akkor mehetünk. Ott mindig szívesen mulatom az időmet. – egyezett bele Arisa mindenféle ellenérzés nélkül.

– Máris hívom őket, hogy lefoglaljak egy asztalt a kettőnk számára. – paskolta meg Arisa vállát a férje.

– A kocsiban leszek.

Naoki telefonált, volt szabad asztalunk, ezért habozás nélkül bejelentette az igényét és megkérte az éttermi személyzet tagjait, hogy tartsák fenn számukra továbbra is üresen.  A mobil elrakása után Naoki csatlakozott Arisához, és elhajtott vele a Shibuja – negyed legexkluzívabb éttermébe.

Minato keze sebesen sodródott a billentyűzeten. Még soha nem ment ennyire jól az írás.  Magával sodorta. Mintha egy túlvilági lélek ült volna mellette végig és mondta volna tollba a szavakat, amelyeket meg kellett örökítenie. Mintha valaki mozgatná a kezeit és a fülébe sugdosná, hogy miről kell írnia. Nagyon jó iramot diktált. Ha ez így megy tovább, még a lejárati idő előtt a végére ér. Soha egyetlen rajzfilm sem akart megszületni ilyen gyorsasággal, amelyek valaha a keze munkáját dicsérték. Minato ebből tudta, hogy ezúttal valami nagy horderejű fog a világra születni, és nagyon kíváncsi volt a végére, hogyan fog végződni. Akárhogy is, öröm lesz számára megírni a befejezést, ami az egész műre felteszi a pontot.

– Hát ez egyszerűen fantasztikus. Egyetlen éjszaka alatt végigolvastam. – lelkendezett Naoki az íróasztalának támaszkodva, miközben az elkészült könyvet lapozta át újra és újra.

Minato elpirult.

– Remekeltél, Minato. Egy halhatatlan animét hoztál létre, amiről még száz év múlva is beszélni fognak. Hogy csináltad?

– Semmi extrát nem tettem azon kívül, amit szoktam. Egyszerűen csak leültem a gépem elé, felhajtottam a fedelét, és teret engedtem a gondolatok áramlásának.

– Ezúttal kitettél magadért. Gratulálok.

– Nem valószínű, hogy még egyszer meg fog ismétlődni… valamikor.

– Nem is kell. A neved ismert lesz és mindenki, aki számít, kívülről fogja fújni.

Minato arcán széles mosoly terült szét.

– Remélem igazad lesz.

– Biztos vagyok benne.

– Jó neked.

– Ne legyél kishitű, Minato. Higgy. Kérj és megadatik.

– Majd meglátjuk. – vett búcsút barátjától és főnökétől Minato.

– Az idő engem fog igazolni.

Minato felvonta a vállát.

– Úgy legyen, barátom.

Pár hónappal később a televízió elkezdte sugározni Minato animéjét. Már a legelső rész nézettségi rekordot döntött. Naoki minden egyes szava beigazolódott. Fényes sikert aratott. A kritika méltatta, s az évszázad legjelentősebb alkotásának minősítette a rajzfilmet, történelmi fordulópontnak, irányváltásnak. amire évszázadok múlva is emlékezni fognak az emberek.  Minato melle dagadt a büszkeségtől. Eleinte nem hitt a sikere lehetőségében, de az élet rácáfolt a bizalmatlanságaira, az előfeltevéseire és kishitűsége ellenére is megjutalmazta őt, mindenben Naokinak adva igazat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vége                                                                                                                                     2018

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: