Ön most itt van:

Nikolényi Gergely: Harmincezer jen borravaló nélkül

"Yokohama, Japan - August 27, 2013: A young couple are seated on the bench at the Osanbashi Pier in Yokohama, Japan. They are looking at the skyline of the city."
“Yokohama, Japan – August 27, 2013: A young couple are seated on the bench at the Osanbashi Pier in Yokohama, Japan. They are looking at the skyline of the city.”

Mindig ugyanaz az álom. Vihar előtti csend, alattomosan lopakodó, láthatatlan fenyegetés. Az idő lelassul, a szív a dobhártyában zakatol. A lidércnyomás végén ijesztő zuhanás.
Kinyitotta a szemét, hunyorogva körülnézett. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy minden a helyén. Földön heverő, gyűrött futonja mellett kicsi dohányzóasztal, tetején színes újságok, magazinok. Valamivel odébb ócska állvány kis képernyős monitorral. A sarokban főzőfülke, mellette tenyérnyi fürdőszoba. A polcok roskadásig zsúfolva limlomokkal. Micsoda patkánylyuk! Ahogy néhány másodpercig küzdött, hogy kitörjön az álom hatása alól, nem jutott dűlőre, örüljön-e az ébrenlétnek vagy sem.
Zsibbadtan feltápászkodott. Ujjai gépiesen kutattak ruhái után, közben homlokráncolva rendezgette a gondolatait. November 6-a, kedd. Negyed nyolckor jelenése van Tokió Állomáson. A héten ez már a második meló. Macsidából az út cirka egy óra, ha biztosra akar menni, hat előtt indulnia kell. Az órájára nézett. Még van húsz perc. Reggelizni ilyenkor képtelen, útközben majd vesz egy doboz kávét – a Giorgia és a Boss a kedvencei –, az ébren tartja egy ideig.
Már végzett az öltözködéssel, mikor sötétkék uniformisának zsebében megszólalt a telefonja. Kivette, ellenőrizte a számot. Vatanabe volt az, annak idején együtt jártak egyetemre. Ő segített lakást keresni, mikor a fővárosba költözött, azt is elintézte, hogy állást kapjon a Macumoto Társaságnál. Igaz barát, akinek sokkal tartozik. Füléhez emelte a kagylót:

– Halló.
– Ébren vagy, Budai? – Egyetemista koruktól fogva vezetéknevükön szólították egymást. – Ugye nem feledkeztél meg a mai melóról? – Vatanabe hangjában némi aggodalom csengett.
– Épp indulófélben – felelte rekedten.
– Remek! A kijárattal szemben várlak majd, a sarkon. Indulás félkor! – Vatanabe búcsúzás nélkül bontotta a vonalat. Ennél több információra nem is volt szükség.

Budai fogta kézitáskáját, amiben fontosabb iratait tartotta, majd belebújt cipőjébe és kilépett a lakásból. Alig múlt fél hat, az utca élénk neonszínben pompázott. A gyorséttermek, üzletek a nyitás előkészületeit végezték, az éjjel-nappali boltok sápadtra festették bejáratuk előtt a járdát. Az égbolt sötétje percről percre világosabb árnyalatot öltött.
Az Odakjú-vonal összetett rendszerű aluljárójában szokásos, reggeli pezsgés fogadta. Öltönyös, nyakkendős férfiak, kosztümös, ballonkabátos nők igyekeztek munkahelyeik felé, a jegyautomaták előtt tömött sorok álltak. A hangyamód nyüzsgő tömegben Budai néhány külföldire is felfigyelt. Erről eszébe jutott az utaslista, amit Vatanabe küldött át előző este: a mai csoportot egy ukrán házaspár és egy kínai turista alkotja. Az összesen három fő. A kínaival aligha lesz gond, na de az ukránok! Budai magyar származású volt, a szülei öt éves korában költöztek át Japánba. Mit sem tudott erről a távoli országról. Hol van egyáltalán, ott is oroszul beszélnek, mint az egykori Szovjetúnióban? Szívből remélte, hogy nem kell kezet ráznia velük. A fizikai érintkezést visszataszítónak vélte, kész mázli, hogy a kísérők kesztyűt viselnek! Amíg Macsida állomás peronján várt, elszívott egy szál Mild Sevent, hogy a feszültségét oldja.
Az Odakjú-vonalon közlekedő expresszel ötven perc alatt ért Sindzsukuba. Ott átszállt a JR Csúó-vonalra, és alig negyed órával később már Tokió Állomáson volt. Jóval korábban a megbeszélt időpontnál, de nem bánta. Az etikett megkívánja, hogy így tegyen, legalább lesz ideje enni egy szendvicset valamelyik büfében, a kijáratnál.
Kényelmesen megreggelizett, majd hét után pár perccel átvonult a szemben lévő sarokra. Kesztyű a kezén, ahogy illik, nadrágzsebében egy doboz forró Boss lapult, kellemesen melegítve a combját. Az utcán álmos járókelők, az úton élénkülő forgalom. A metropolisz vérkeringése beindult.
Vatanabe pontban negyedkor futott be sárga láthatósági mellénybe öltözve. Lepasszolta a slusszkulcsot Budainak, majd kezében a listával körbejárt, hogy begyűjtse az utasokat. Nem sokkal fél nyolc előtt ért vissza a két ukránnal és a kínaival. Ő addigra már a kocsiban ült, egy Nissan Wagon 16S-ben, melynek oldalán a Matsumoto Társaság csicsás logója díszelgett – a motor beindítva. Aznap nem volt kedve barátkozni, úgy döntött, hogy a száraz utaskísérő szöveghez ragaszkodik. Az angolja amúgy is megkopott az évek során, minek erőlködjön.
Vatanabe mélyen meghajolva búcsúzott. Budai kitette az irányjelzőt, és a következő üres hézagnál besorolt a forgalomba. Az 1-es gyorsforgalmin haladt Irijáig, majd tovább a 4-esen észak felé. Majd egy órába telt, míg kikeveredtek Tokióból.

– Köszönjük, hogy a Macumoto Társaságot választották! – mondta erőltetett, tört angollal, ügyelve arra, hogy minimálisra szorítsa közlendőjét. – Mai úti célunk a vadregényes, izgalmas Szóma. A részvételi díj tartalmazza az ebédet, amit a kocsiban fogyaszthatnak el. Visszaérkezésünk várhatóan este hét órára tehető. – A japán nyelvű eligazítást hanyagolta. A külföldiek úgysem értenék, vélte.
A fővárostól távolodva a forgalom ritkult, egyre gyakoribbak lettek a kihalt útszakaszok. Budainak elkalandozott a figyelme: emlékeiben felötlött az első alkalom, amikor utasokat kísért. Milyen büszke volt arra, hogy újra állása van! A munka nem fizetett úgy, mint a tanárkodás, és csupán heti két alkalommal dolgozott, ám a betevőt így is megkereste, a többi nem számított. Mindent a túlélés érdekében! Azóta gyakran eltöprengett, vajon milyen indíttatásból választják kliensei – legyenek japánok vagy külföldiek – éppen ezt az ajánlatot. A Macumoto Társaság többféle csomagot kínált: volt egy nikkói utazás szentélyekkel, mauzóleumokkal, tokiói túra a császári palotával, Tokió toronnyal és Aszakuszával, még a Tokió-öböl két csücskét a tenger mélyén összekötő Aqua-Line, a tengerből kibukkanó Umihotaru pihenőhellyel is a repertoár részét képezte, ami közkedvelt célpont volt a külföldiek, főleg az amerikaiak körében. Akkor miért pont Szóma, ahol az ég világon semmi nincs, csak magány, üres és lehangoló pusztaság? Arra jutott, hogy egyfajta perverzió bújhat meg a dolog hátterében, amit ő érett, sokat tapasztalt fejével bizony fel nem foghat.
Nem sokkal dél után érkeztek meg úti céljukhoz. Az országutat övező dombok még zöldek voltak, ám az ősz színei, a vörös, sárga és barna egyre több helyen mutatkoztak. A szalagkorlát túloldalán ledózerolt talaj, sárga markológépek hordták a földet egyik helyről a másikra. Az újjáépítés lelkes úttörői.
Pontban egy órakor Budai kiosztotta az ebédet tartalmazó bentós dobozokat az utasoknak. Az ukrán házaspár úgy vetette rá magát a külön fakkokba rendezett rizsre, tofura és halszeletre, mintha évek óta nem ettek volna. Mindkettőnek rövid, szőke haja volt, Budai alig tudta megkülönböztetni az arcukat. A kínai férfinak nem volt különösebben étvágya. Miután befejezték az evést, megtekintették a várost, a szépen felújított Odaka állomást, a Nakamura szentély kissé kopottas épületét, a gyéren lakott utcácskákat, majd tovább haladtak dél felé. Az utasok nagy műértéssel bámultak meg minden különlegességet a környéken. A város szélén néhány útról lesodródott, magányos gépkocsival és egy mezőben árválkodó, rozsdás konténerrel is találkoztak. Az ukránok ragaszkodtak hozzá, hogy fotót készíthessenek az országhoz méltatlan módon, szeméttel és kacattal teli tájon.
Budai mosolygó arccal figyelte őket, de belül undort, megvetést érzett. Szégyellte, hogy pont ide, korai gyermekkorának színhelyére, és nem egy impozánsabb helyre, mondjuk Nikkóba vagy a Fudzsi-Hakone-Izu Nemzeti Parkba kell fuvaroznia őket. De hát ez a meló már csak ilyen. Amíg az utas fizet, a kísérőnek szava sem lehet!
A nap már aranyba hajlott, amikor Namiétől nem messze útlezáráshoz értek. Az út egysávosra szűkült, az aszfalt közepén narancssárga terelőbólyák tűntek fel. A lezárt sávban tehergépkocsik, sárga markolók dolgoztak a szakasz felújításán, az elhordott talajt fekete zsákokba csomagolták, amiket a közeli dombok lábánál található tisztáson halmoztak fel. Fehér sisakos, maszkos egyenruhások tűntek fel és intettek visszafordulást. Amíg a férfi ipszilonban manőverezett, az utasok mindent lelkesen kamerára rögzítettek.
Budai szívből gyűlölte a katasztrófaturizmust. A kesztyűtartóban kis méretű Geiger-Müller számlálót tartott; ha a detektort az úttest szélén burjánzó gazra vagy az eldózerolt földre helyezi, megkapja az aktuális sugárzási dózis mértékét. Szómában a műszer 1,04μSv/h-t jelez: ez több, mint hússzorosa a tokiói értéknek. A japánok nem csak látják, értik is az adatokat, ám a külföldiek csak a szenzációt keresik. Néhány eszement fotónál többre nem képesek.
Hosszú és unalmas visszaút következett. Este hét órára értek Tokióba.
Budai begyűjtötte a pénzt, mindenkitől egy-egy tízezrest, majd makulátlan mosollyal meghajolt és elbúcsúzott. Borravaló persze nincs. Sebaj, neki ennyi is bőven elég! Az utasokkal való barátkozást nem neki találták ki. A kliensek jönnek-mennek, a meló pedig lehangoló, főleg ha az út Fukusima körzetébe vezet.
Aznap este nem ment rögtön haza. JR Tókaidó-honszennel Jokohamába utazott, hogy egy doboz Kirin sörrel a kezében kiüljön a Landmark Tower előtt szétterülő kikötő egyik padjára. A nap már lebukott a hegyek mögé, lába alatt a Tokió-öböl vize sötéten és alattomosan gomolygott. Valahányszor behunyja szemét, cunamiban sodródó házakat, gépkocsikat, embereket lát. A sárral keveredő tengervíz fát, papírt, kacatokat szállít. Minden súlytalan, pihekönnyű, mintha egy láthatatlan gólem játékszere volna.
Budai a parkolóház tetején állt, minden ízében reszketett. Valahol a hömpölygő áradatban ott a felesége és öt éves kisfia, zakatolt agyában a gondolat. Alig pár perce szaladtak le, hogy üdítőt vegyenek az automatából, a következő pillanatban már jött is a szökőár. Istenem, mit tegyen!? Legszívesebben vízbe vetné magát, hogy utánuk eredjen, ám azzal a saját életét veszélyeztetné, feleslegesen.
Budai Joriko és Budai Tecuo. Az eltűnt személyek száma két fővel nőtt…

A férfi kifejezéstelen arccal ült a jokohamai kikötő padján, és belül sírás környékezte.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: