Ön most itt van:

Nagy Zoltán: Elmentem Japánba meghalni (II. díj)

Ábel a könnyeivel küszködött. Mostanra már úgy érezte, hogy minden ereje elfogy és fel kell adnia az apja tiszteletére vállalt megpróbáltatást. Ma egy éve, hogy Ábel édesapját halálos baleset érte a Tate hegységben, Japánban. Noha Ő sosem érezte közel magához a hegymászást és többször is visszautasította apja invitálásait a mászással kapcsolatban, ez alkalommal saját elhatározásból vágott neki a veszélyes kalandnak. Bizonyítani szeretett volna. Vezekelni akart. Úgy érezte, hogy Ő is felelős apja haláláért. Talán ha akkor azt mondja, hogy elmegy vele minden másképp alakult volna. Talán akkor apja nem a „Halott szellemek erejének” nevezett veszélyes hegyet választja, és minden másképp történik. Ezek a gondolatok késztették Ábelt arra, hogy nekivágjon a mászásnak. Sosem volt erős fizikumú, de az elmúlt hónapokban mind testben és mind lélekben is a hegy meghódítására készült. Édesanyja hiába könyörgött neki, hogy ne vágjon neki a kalandnak, mert nem ér annyit, és ha őt is elveszíti, akkor abba belerokkan.

– Le kell győznöm. Bosszút kell állnom a kegyetlen hegyen és el kell nyernem apám bűnbocsánatát – ezekkel a gondolatokkal vágott neki Ábel a kalandnak.

Szüksége is volt az ösztönző gondolatokra, hiszen már nagyon kimerült. A kezei fáztak és lilultak, a száját sebek csúfították és a lábai remegtek a fáradtságtól. Nehéz pillanatok voltak ezek Ábel számára. Egyszerre fogta el őt a kudarctól való félelem és a düh, hogy nem képes erőt venni magán. Mélyponton volt. Kimerült testileg és lelkileg. Az a pillanat járt a fejében, amikor apját utoljára felhívta. Nem volt képes kitörölni apja telefonszámát a telefonból. Tudta, hogy semmi jelentősége nincs, az csak egy telefonszám, de neki ez valahogy mégis komoly megpróbáltatásnak bizonyult. Apja mindig komoly segítség volt számára, mindig hívhatta, ha baj van. Miután meghalt többször is felhívta apját, hátha… hátha felveszi a telefont.

Ábel végtelenül el volt keseredve.

Az alaptáborban, a csúcstámadás előtt hívta fel utoljára apját és megfogadta, hogy a hegytetőn végleg elköszön tőle és visszaérve kitörli a telefonszámát. Ez a fogadalom egészen a lelkébe markolt és ez volt az az ígéret, ami most úgy tűnt, hogy megszegésre kerül.

Az egyik japán mászó hirtelen hátulról felkiáltott. A kettővel mögötte haladó társa összeesett. Ábel érdeklődve figyelte az eseményeket és közben hihetetlenül hálás volt annak az ájult embernek, amiért megállhattak. Végre megálltak. Térdre rogyott és pihenhetett. Körülötte mindenki a bajbajutott társukon próbált segíteni, de őt ez nem érdekelte. Nem azért, mert ne sajnálta volna azt az embert vagy, mert nem szeretett volna rajta segíteni, hanem azért mert kis híján ő maga is annak az embernek a sorsára jutott. Minden perc, minden fújtatás ajándék volt most számára. A torkát mintha milliónyi penge szurkálná, olyan fájdalmai voltak, ahogy ziháltan a száján keresztül kapkodta a levegőt.

Néhány perc elteltével magához tért a mászó társuk. Mivel tapasztalt mászónak számított a vezetők megengedték neki, hogy egyedül visszaforduljon és leereszkedjen a hegyről. A vezető figyelmeztetett mindenkit, hogy aki nem bírja tovább az most még visszafordulhat. Kicsi, de erős karizmájú japán ember volt, akit egészen nagy tisztelet övezett. Mindenkinek mélyen a szemébe nézett és úgy kérdezte:
– Bírod fiam? – nézett szúrós tekintettel Ábel szemébe.

– Igen uram! – felelte komolyan Ábel, miközben állta a vezető tekintetét.

Ő maga is meglepődött azon, hogy milyen őszinteséggel tudta ezt válaszolni, miközben kétely és bizonytalanság marcangolta a lelkét. Volt még egy társuk, aki úgy döntött, hogy nem megy velük tovább és visszafordul. Ábelnak ez a lehetőség olyan csábító volt, mint amikor egy gyönyörű nő hívja táncba az embert. A szégyentől való félelem azonban erőt adott neki, mert az a szégyen, amit az ember saját maga állít önmagának mindentől erősebb. Nem tudott volna tükörbe nézni azok után, ha most visszafordul.

Ábel ment. Monotonon lépegetett. Nem gondolt semmire, nem érzett semmit. A tekintetét le sem vette az előtte haladó háta közepéről. Nem gondolkozott azon, hogy még milyen távol a cél, nem érdekelte, hogy mennyire sajog a lába és, hogy mennyire fázik. Ez a szinte meditatív állapot segítette túl a holtponton. Úgy érezte mintha nem is lenne azonos a testével, mintha csak kívülről nézné, hogy valaki erőfeszítésein túl teszi meg a métereket a hegy csúcsa felé. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy nagy meglepetésére a vezetőjük elkiáltja magát és pihenőt kér.

Megálltak.

Ábel le sem ült csak révedt maga elé. A mögötte haladó mászótársa odament hozzá és megkérdezte, hogy minden rendben van-e vele.

– Jól vagyok, köszönöm. Mondta Ábel minden féle gesztus nélkül az arcán.

Erősen zihált. Nem volt képes az orrán venni a levegőt, így kénytelen volt a száján keresztül lélegezni, ami viszont komoly fájdalmakkal járt. Érezte, hogy kezd visszazuhanni a testében. Hirtelen térdre rogyott. Ahogy ezt megtette a vezetőjük indulásra intette őket.

Ez az utasítás nem várt reakciót váltott ki Ábelből. Elkezdett üvöltözni a társaival, hogy mondván ő nem kért még pihenőt, csak most ült le, miért nem tudnak még várni!?

A társai értetlenül néztek rá. A japánokról köztudott, hogy tisztelettudó és nyugodt emberek, így nem szóltak vissza durva szavaira. Ábel ettől csak még dühösebb lett. Négykézláb nézett feléjük és közben erősen zihált és fújtatott. Talán Ő botránkozott meg leginkább saját magán. Mindig is nyugodt természetű volt és törekedett is a nyugalomra. Ez azon ritka dolgok egyike volt, amiben semmiképp nem szeretett volna hasonlítani apjára, aki végtelenül temperamentumos ember volt, mely azzal járt, hogy dühét nem tudta kontrollálni. Az ebből adódó problémák gyakran megviselték a családot. Ábel pontosan ezért is döntötte el, hogy Ő tudatosan törekszik arra, hogy mindig nyugodt és hidegfejű tudjon lenni minden szituációban. Látta, hogy apjának mekkora keserűségeket okoztak a pillanat hevében tett cselekedetei és mondott szavai. Pont ezért is lepte meg Ábelt, hogy ez a reakció így előtört belőle. Szinte apját látta és hallotta, ahogy üvöltözik. Talán most először érez ilyet, hogy meggondolatlanul, dühtől elvakultan kiabál mászó társaira. Ezzel az egész tettével megértette apja minden ilyen reakcióját és a vele járó megszégyenülést.

Ábel lecsillapodott.

Nézett maga elé, és mint aki a zokogás után éppen megkönnyebbülve megnyugszik, úgy szállt ki belőle a harag és a düh. Ahhoz, hogy bocsánatot kérjen viszont túl büszke volt akárcsak az apja. A japánok szerencséjére sokkal többet tudtak a nyugalomról és a fegyelemről, így mintha mi sem történt volna elindultak tovább.

Ábel csendben lépkedett, érezte a megbánást, elveinek feladását, de mégsem bánta meg tettét. Számára ez olyan volt, mintha a lelkének még egy sosem látott szegletét fedezte volna fel. Nem bánta meg, de azt is tudta, hogy soha többé nem akar így viselkedni.

Ahogy ment előre hirtelen jó kedvében találta magát. Arra gondolt, hogy milyen fantasztikus is ez az utazás, hogy egyszerre róhatja le tiszteletét apjának és közben magáról is sokat tanul. Ez az érzés hihetetlen nagy örömmel töltötte el. Japán társai ugyanolyan kedvességgel szóltak hozzá, mint a dühkitörése előtt, amitől csak még nevetségesebbnek érezte magát. Ábelnak azonban ez sem tudta kedvét szegni. Arra gondolt, hogy gyerekként milyen sokat olvasott Japánról és a kultúrájukról és, hogy már akkor is mennyire csodálta őket a fegyelmükért. Elhatározta, ha vége a túrának, akkor sokat fog tanulni erről a fegyelemről és a meditációjukról. Mindig is érdekelte a spiritualitás és abból itt volt bőven. Az emberekben, a hegyekben, de még csak egy átlagos teázásnak is egészen különleges hangulata van. Teljesen belefeledkezett a gondolataiba. Ezek a célok új erőt adtak neki. Boldog volt. Hosszú idők után újra boldog volt. Nem érzett fájdalmat, nem érezte a hideget, csak azt, hogy mennyire csodálatos is ez a táj, amire eddig pokolként gondolt, amiért olyan nagy fájdalmat és vesztességet okozott neki.

Már nagyon közel jártak. Ábel már látta magát a csúcson, látta, ahogy karjait a magasba emelve ott áll győzedelmesen a hegy tetején. Torka elszorult és szeme könnybe lábadt. Felértek arra a hegyre, mely szeretett apját elvette tőle. A csapat tagjai hatalmas üdvrivalgásba tört ki, egymás vállát veregették és diadalittasan néztek körbe a hegytetőről.

Ábel másképp tett. Nem dobálta karjait a magasba, nem járt örömtáncot csak térde rogyott és vigasztalhatatlan zokogásba tört ki. Arcát a kezeibe temetve sírt és hagyta, hogy könnyei végigcsurogjanak az arcán. Ábel nem volt se jó, se rossz. Társai végignéztek rajta és megszánták. Már senki sem emlékezett a lázadó dühkitörésére, nem zavarta őket, hogy igazándiból nem szólt senkihez. Durcás gyereket láttak benne és valójában az is volt. Egy durcás gyerek, akitől elvették azt, amire nagyon vágyott. Az édesapját. Az egyik japán nő, aki végig mögötte ment a sorba, odalépett hozzá és ezt mondta neki:

  • Most már megnyugodhatsz Ábel!

Ábelt hipnotizálták a szavai. Mintha egy rossz álomból rángatták volna fel. Kezeit elvette arca elől, és hosszas gondolkodás után hátranézett és látta ezt a kedves arcú nőt, aki egyszerre volt neki idegen, de mégis közeli. Erősen ölelni kezdte és csak most nézett át az alacsony japán nő vállai felett és látta azt a csodát, amit a hegytető perspektívájából láthat. Megkönnyebbült. Valóban, igazán megkönnyebbült. Mintha ólomzsákok hullottak volna le a válláról. Az idő megszűnt számára létezni. Azt sem tudta, hogy tíz másodperce vagy tíz órája szorongatja magához ezt a teljesen ismeretlen nőt.

Még ücsörgött a hegytetőn. Elképzelte, hogy apja ott ül mellette és büszkén néz rá. Mosolyra húzta a száját. Nézett maga elé és közben egyszerre gondolt a múltra és a jelenre. Már várta, hogy otthon édesanyjának elmesélje ezt a csodálatos utazást. Várta, hogy apja sírjára vihessen egy darabot a hegy kavicsaiból. Várta, hogy ez a pillanat sose érjen véget.

Érezte, hogy valami meghal benne.

Érezte, hogy ezt engednie kell, hadd menjen.

Tudta, hogy már semmi sem lesz úgy, mint régen.

Hiába tervezett Ő ezer évre.

Édesapám, én most elbúcsúzom Tőled:

Én most a lelkemből itt hagyok neked egy darabot

Kívánom, hogy találj rá túlvilági utadon

Tudnod kell, hogy én örökké nagyon szeretlek

Legyél tőlem bármilyen messze

Picit haragszom, amiért szó nélkül itt hagytál

S többé már nem vagyok a Te kicsi fiacskád

A számodat most már végleg ki törlöm

Eldobom magamtól ezt a hazug örömöt

Mert Te többé már nem veszed fel, ha hívlak

S nem segítesz nekem a bajban

Nem írsz vissza, ha írok

S nem vigasztalsz meg, ha sírok

De tudd, hogy én lélekben mindig melletted leszek,

mert Te vagy az én mindenem

Apa én most már téged elengedlek az utadon

de ne félj!

Kértem Isten, hogy vigyázzanak Rád az Angyalok!

Így engedte el fájó szívvel Ábel az édesapját, így varrta össze tátongó sebeit és, így halt meg az a felelőtlen naiv gyermek, aki ezt az utat elkezdte.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: