Ön most itt van:

Nagy Andrea: Hagy vigye el a víz

A reggeli napfelkeltében cseresznyevirágok szirmai kergetőztek a szellővel, majd csodálatos táncuk végeztével a földre hullottak, hogy aztán egy újabb kósza fuvallattal ismét a levegőbe emelkedve köszöntsék a tavaszt. Középkorú, már első látásra is tiszteletreméltó férfi ült gondolataiba mélyedve hagyományos építésű háza verandáján a nyitva hagyott tolóajtó előtt. Szamuráj volt és katonai tehetségén felül a falu lakóinak mindennapi életét is ügyesen igazgatta, ha úgy hozta az élet. Mögötte jól látszott a ház előszobája, a genkan, mely új tatamival várta, hogy újra használatba vegyék. Még aludt a háznép, csak szolgája, Ibuki döcögött be az udvar kapuján a piacról érkezvén. Hajlott háta is jól mutatta, nem ez az első tavasz, aminek közeledtét érezve kissé enyhült sajgó tagjaiban a fájdalom. Tudta, már csak a halál lehet gyógyír erre a kórra, mely oly alattomosan terjedt szét testében a kor előrehaladtával. Nem félte a halált, mint ahogy gazdája, Sasaki Akuto sem. Büszkén húzta ki magát, ahogy tekintetük találkozott, hogy aztán annál látványosabb legyen mély meghajlása, mellyel üdvözölte a puszta fapadlón ülő férfit. Az magához intette őt egy kis beszélgetésre. Nem volt ez szokatlan egyikük számára sem. Hajdanán, amikor még jobb egészségnek örvendett, Ibuki oktatta a kardforgatás alapjaira az akkor még kisgyermek Akutot. Neki magának sosem volt családja, így sajátjaként szerette őt és büszke volt kimagasló katonai tehetségére. A gyermek azonban a lovaglást szerette a legjobban. Talán akkor érezte magát igazán szabadnak, amikor apjától kapott kiöregedett ménje hátán előrevágtatott, majd kacagva várta be az őt riadtan kereső mesterét, aki, lova nem lévén, gyalog futott utána. Most is, amikor ránézett, melegség öntötte el szívét. Örömmel vette szemügyre gazdája büszke arcvonásait. Tudta, a szamurájok között is akad semmirekellő, léha. Azonban a férfi, aki a csintalan gyermekből lett, valóra váltott minden hozzáfűzött reményt. Tartotta magát a busidóhoz, a szamurájok alaptörvényéhez, melyről szinte minden alkalommal szó is esett, amikor ők ketten beszélgettek. Legtöbbször nem is volt ez igazi beszélgetés, inkább csak hangosan elmélkedett a harcos. Amikor azonban elmosódott a jó és a rossz közötti határ a falu lakóinak ügyes-bajos dolgainak rendbetételekor, néha kikérte szolgája véleményét, így is kifejezve mennyire nagyra tartja őt. Ibuki tisztában volt vele, hogy kevés helyen becsülik meg az öreg szolgát. Ismert olyat, akit el is kergettek, amikor már nem vették hasznát. Ő azonban tudta, élete végéig lesz helye gazdája háztartásában. Újra kielemezték és gondolatban magukévá tették a busidó mély és bölcs gondolatait, melyek nélkül céltalan káosszá válhatott volna a harcosok ösvénye, melyen a legbölcsebb lelkek is tudatlanul bolyonghattak volna. Nem volt hát véletlen, hogy oly nagy tisztelettel vették sorra a legfontosabb szabályokat. Az egyenes jellemet, igazságosságot, bátorságot, kitartást, jóindulatot, együttérzést, udvariasságot, őszinteséget, önuralmat és a szamuráj számára nélkülözhetetlen becsületet és a hűség kötelmét. A hűség a szamurájt elsősorban hűbérurához kötötte. Csak utána következett még családja is. Ezt követően azonban Ibuki már nem bírta türtőztetni magát. Szóba hozta, ami mindkettejüket felverte ezen a korai órán.

– Lassan már meg kell érkeznie a kis Kabutónak. – Sasaki szan csak bólintott. Igyekezett leplezni izgatottságát, mellyel kisebbik fia jöttét várta. Négy éves koráig szinte tudomást sem vett a fiúról, mert gyászában őt okolta anyja haláláért, aki elvérzett szülés közben. Négy évbe telt, mire Ibuki rávette, hogy figyeljen oda a fiúra, hiszen akármi történt is, ő a fia. A nevét viseli, arra szégyent nem hozhat. Így eleinte csak becsületből, de elkezdett foglalkozni a fiúval. Fájt ránéznie, mert anyja kék szemét örökölte, aki gajdzsin volt, egy valamikor idetévedt magyar szerzetes lánya, ám szépségével, kedvességével és erényével elnyerte a harcos szívét, aki bár feleségül semmiképp nem vehette volna, de elrabolta és ágyasává tette. A szerény Mizuki alázattal viselte szégyenét. Családja elfogadta ugyan Sasaki szan ajándékát, miszerint többé nem kell adót fizetniük, ám lányukról hallani sem akartak a történtek után. Számukra meghalt. A fiatal lány teljesen magára maradt. Toshiko úrnő addig fondorkodott, míg el nem érte, hogy Mizuki a szolgák szállásán kapjon helyet. Ő azonban annyira kedves volt, hogy csakhamar minden szolgáló megszerette őt és igyekeztek enyhíteni magányán. Sasaki szan azóta is csak szégyenkezve tudott rágondolni, hogy nem állt ki a lány mellett, ahogy fia mellett sem állt ki oly sokáig. Ibukival lakott egy szobában a fiú. A ház asszonya, Toshiko úrnő és fia, az immár tizenhetedik évét betöltött Chuu soha egy alkalmat sem szalasztottak el, amikor az apró gyermeket gúnyolhatták, ahogy próbált mindenkinek megfelelni. Gúnyos mosolyuk azonban úgy tűnt el az ajkukról, mint a kavics, melyet a sebes sodrású patak magával sodor, amikor Sasaki szan végre tudomásul vette kisebbik fia létét és felismerte kivételes képességeit, mellyel idősebb fia lustasága miatt nem tudta felvenni a versenyt. Toshiko és Chuu szinte gyűlölték kisebbik fiát. Azonban ez már mit sem számított. A ház ura örömét lelte Kabuto okításában és látványos fejlődésében. Feleségének másik szobába  kellett költöznie, hogy Kabutot még éjjel is a közelében tudja. Csak ekkor jött rá, fia mennyire bátor. Éjszaka néha hallotta, ahogy sosem ismert anyját szólongatja, de ahogy apja szeretetét immár állandóan érezhette, nyugodttá váltak álmai. Eljött azonban az idő, amikor el kellett engedni a fiút, hogy valódi mesterek oktassák őt legjobb tudásuk szerint. A szomszédos tartományban akadt egy iskola, ahol igen magas szinten űzték a harcosok oktatását, a Nakamura mester vezette hankó, ahol fiúkat, lányokat egyaránt tanítottak a harcművészetekre. Jó hírű iskola volt, így Sasaki szan elvitte fiát és alázattal kérte a mestert, fogadja tanítványául. Miután a mester felmérte a fiú képességeit, vállalta nevelését. Egyikőjük sem sejtette, hogy Hayashi szan, a tartomány ura ezt nem fogja jó szemmel nézni. Több vita alakult ki emiatt a két szamuráj között, azonban Sasaki szan miután kifizette a tandíjat és drága ajándékokat küldött szomszédjának és családjának, lerendezettnek érezte a helyzetet. Valóban. Több, mint egy éve befejeződtek a viták a két szamuráj között. Azóta csend honolt. Senki nem emlegette fel, hogy Kabuto gajdzsin. A gyermek beilleszkedett és az iskola egyik legnagyobb tehetségeként tartották számon. Nagy szó volt ezt egy hét éves gyereknek elérni röpke másfél év alatt. Méltán voltak rá büszkék. A tavaszi szünetre haza engedték családjukhoz a gyermekeket, így a két férfi örömmel várta érkeztét. A hajnali csendet azonban lódobogás zavarta meg. A ház ura kisietett az útra Ibukival a nyomában, megnézni ki lehet az, aki ily korai órán érkezik? Már messziről felismerték Hayashi szan vad lovát, mely senkit nem tűrt meg a hátán gazdáján kívül. Amikor melléjük ért a lovas, megállt és szinte odaköpte a szavakat

  • Megmondtam, hogy a fiaimat nem járatom egy gajdzsinnal iskolába. – majd

 leemelt a nyeregből egy rongycsomót és mint egy zsák szemetet, úgy dobta le az út porába. Az apró csomag mozdulatlanul maradt ott, ahol földet ért. Csak halk nyöszörgés hallatszott a hajnali csendben, mintha egy gyermek suttogná fájdalmát az új napnak, mert kiáltani már nincs ereje. Sasaki szan pontosan tudta mit rejt a kis csomag. Szíve már akkor jelezte a bajt, amikor meglátta a lovast, de mostanáig reménykedett. Lerogyott az útra és kicsomagolta az apró gyermekét. Ő kinyitotta szemét és apja láttán felragyogott a tekintete. A férfi félve karolta fel Kabuto elgyötört kis testét, amiben – érezte – minden csont el volt törve. Még csak elképzelni sem tudta a kínt, amit a fiúnak ki kellett állnia. Életében először könnyek csorogtak végig a büszke arcon, miközben gyengéden Kabuto fülébe suttogta

  • Végre hazaértél fiam. Már nagyon vártuk a jöttödet. – a fiú boldog mosollyal suttogta utolsó szavait
  • Édesapám! Nem hoztam szégyent a nevére… – majd hátracsuklott kis feje, hogy apja mellkasán leljen rá az örök békére. – a férfi már csak magának suttogta
  • Pihenj csak. Már biztonságban vagy. – majd gyengéden felemelte a gyermeket, nehogy fájdalmat okozzon neki és miután saját kezével lemosdatta testét, karjaiban vitte fel a templomba, hogy illő temetést kérjen neki a szerzetesektől. Rendezett minden költséget, majd hazament, ahol Ibuki már felnyergelte lovát, hogy útra kelhessen.

Mivel Hayashi szannak már nem volt miért sietnie, így félúton megállt egy fogadónál leöblíteni az út porát. Itt érte utol őt a kíntól menekülő apa. Párbajra hívta és miután halálos sebet ejtett rajta, ott hagyta elvérezni az út porában.

Folytatta útját, hogy ura, a Sógun bocsánatát kérje tettéért. Megölte egy emberét anélkül, hogy előtte engedélyt kapott volna rá. Pontosan tudta, hogy nem kapná meg, hiszen fia a többiek szemében egy senki volt. Neki az egész Világot jelentette. Mindent elmondott Suzuki samanak, majd engedélyt kért, hogy szeppukut követhessen el. Tudta, ilyen engedetlenséget csak a vérével moshat tisztára. Még aznap fia után indult. Suzuki úr még évekkel később is tisztelettel teli döbbenettel emlékezett vissza, hogy amikor a legnagyobb volt a fájdalma szamurájának, akkor látott végre mosolyt az arcán. Nem tudhatta, hogy a férfi így vezekelt azért, hogy annyi ideig magára hagyta Kabutót.

A sógun úgy fejezte ki tiszteletét harcosa iránt, hogy családja megtarthatta vagyonát, sőt Chuu örökölte a tisztségét és apja kardját is. Amikor sok évvel később a közben nemes harcossá érett fiú megkérdezte, miért volt velük ilyen kegyes apja tette ellenére, az elkomorulva válaszolt.

  • Jó emberekkel is történnek rossz dolgok, amiket nem akadályozhatsz meg… Ami történt, megtörtént. Hagy vigye el a víz…

Senki nem tudta, mert senki nem is foglalkozott vele, de Ibuki testét is a víz vitte el egy kővel a nyakában. Nem akart hátramaradni egy olyan világban, ahol már nem szolgálhatja gazdáját.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: