Ön most itt van:

Múmiák távol Egyiptomtól

Nem csak Egyiptom az egyetlen hely, ahol múmiákat találunk. A sivatag, a hőség és piramisok birodalmán kívül van egy ország, ahol kicsit másképp, de megjelent a mumifikálás. Japán egy egyedi és különleges ország. Így nem meglepő, hogy a mumifikálás gondolata náluk is megjelent, csak éppen teljesen más alapokon nyugszik.

Miről szól a mumifikálódás?

 A test természetes módon bomlásnak indul a halál után, de nem egy nép próbált ez ellen tenni hitünk miatt vagy csak azért, hogy szerettük teste még haláluk után is megmaradjon.  Valójában ezt el lehet érni balzsamozás és a test büsszoszvászon szalagokkal való körbetekerése nélkül. Vannak ennek „természetes” módjai is.  Halál után a test remekül tud konzerválódni, ha nagyon hideg van- így lett Ötzi, a gleccsermúmia- illetve, ha nagyon meleg, száraz idő van. Az is megoldás lehet, ha valaki elsüllyed a láp mocsarában. Japánban ezek nem voltak kivitelezhetők, így más módszert fejlesztettek ki.

A japán élő múmiák rejtélye

Szokusinbucu – így hívják a japán rituális önmumifikációt. Az élő múmia kifejezés és az önmumifikáció már szinte megmutatják nekünk azt, hogy Japánban nem kellettek többen a mumifikáció folyamatához, illetve nem volt előfeltétel, hogy az illető halott legyen. Meglehetősen népszerű eljárásnak, a végső megvilágosodásnak számított ez a buddhista szerzeteseknek a 12-15. században. Ez a folyamat kifejezetten bonyolult, hosszadalmas, amit a Japán Alpok hegyei között hajtottak végre és ezen kívül teljes mértékben ellent mond testünk természetes szükségleteinek.

Az egész folyamat kifejlesztője és végrehajtója Kúkai japán szerzetes volt. Ez a japán férfi 774 és 835 között élt és alkotott. Igen művelt ember volt, ő dolgozta ki a japán abécét, szótárt írt és ő alapította meg a buddhista Singon szektát.

Maga a folyamat abból állt, hogy a szerzetes 3 évre elvonult a hegyre meditálni és ez idő alatt csak azzal táplálkozott, amit a hegyen talált, tehát gyökereket, rügyeket, faágakat fogyasztott. A meditáció során a lelke távolodik a világtól, a teste pedig kiszárad, lebontja a zsírt és az izmok egy részét.

Ezt az állapotot legalább ezer napig kell tartani. A cél az, hogy az illető elérje a végtelen meditáció állapotát. Az utolsó fázis az, hogy száz napig csak sós vizet szabad inni, ebben a szakaszban már enni nem lehet. A napok múlásával a test már közel jár a halálhoz, így a hittársak fenyőkoporsóba teszik a társuk testét és leeresztik egy 3 méteres sírba. Konkrétan élve temetik el a személyt, de egy bambusz csövet hagynak neki, hogy tudjon lélegezni. Illetve kap egy csengőt, amivel tud jelezni és ha már nem jelez, akkor tudni fogják, hogy eltávozott.

Ilyenkor még kiemelik a koporsót, hogy megbizonyosodjanak a halál beálltáról, ezután következik a végső temetés. Azonban a test még nem kerül végső nyughelyére, ezer nap után kiássák, hogy megnézzék valóban sikeres volt-e a vágyott mumifikálódás. Ha nem, akkor a halott szerzetes maradványait elégették, de ha igen, akkor a testet szentélybe helyezték.

Kúkai tervei alapján szerzetesek százai hajtották végre az önmumifikációt, de eddig körülbelül húsz japán múmiát sikerült felfedezni.

Japán múmia Magyarországon

2015-ben egy 11-12. századból származó Buddha-szobor érkezett a budapesti Természettudományi Múzeumba. Ennek a szobornak a belsejében egy igazi múmia lapult, amit régen olyan ügyesen helyeztek el, hogy csak egy CT-vizsgálat derítette ki, hogy mit, illetve kit rejt a szobor. Egy kínai szerzetes teste volt benne, aki életében buddhista mester volt és egy kínai meditációs iskolában tanított. A szobor tulajdonosa elvitte ezt az ereklyét, de legalább elmondhatjuk, hogy Magyarország közelebbről is megismerhetett egy ilyen élő múmiát.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: