You are here

Müller Márta: Az aranytál

aranytal

Hárman voltak a halászbárkában, az öreg Fuyuki, és két fia, a legidősebb, Akino, és a legkisebb, Cho. Volt még két fia az öregnek, de ők bent laktak és dolgoztak a városban, állandó munkahelyük volt, és már nem kívántak visszatérni a falujukba. A halászmesterséget csak Akino vette át az öregtől, többé-kevésbé együtt is laktak, mert Akino az öregek háza mellett építette fel a maga házát. Már megszületett az első gyermeke, egy kislány, pár hónapos csecsemő, aki otthon volt természetesen az anyjával. Cho még iskolába járt, autószerelőnek tanult. A városba költözésre vágyott ő is, mint a két bátyja, de egyelőre a szüleinél lakott, és az iskola  szünidejében szívesen kiment velük a tengerre.
Az öreg Fuyuki nem volt szomorú amiatt, hogy elmennek a fiai, tudta, ez az élet rendje. Még arra is emlékezett, hogy régen még rosszabb is volt, volt olyan korszak, amikor a nem elsőszülött fiúra kemény élet várt. Örült, hogy a fiai kitanultak valami mesterséget, munkájuk lett, és remélte, hogy majd családjuk is lesz nemsokára.
Nem adott már annyi halat a tenger, mint régen. Sok oka volt ennek, a nagy konszernek lehalásztak sokat, de a környezet szennyezése is hozzájárult. Voltak olyan helyek a tengeren, ahol ki se dobták volna a hálóikat, mert annyira tele volt szeméttel, műanyaggal. A halászok a világ változásaival szemben tehetetlenek voltak, csak az öregek keseregtek állandóan miatta, a fiatalok már úgy vették a világot, ahogy van.
Kellemes nap volt, enyhe széllel, némi napsütéssel, és nyugodt tengerrel. Szerencséjük is volt, már kora délutánra annyi halat húztak fel, hogy indulhattak hazafelé. Egy kifejezetten nagy hal is akadt a zsákmány között, egy kisebb fajta cápa. Cho még nem is látott kifogott cápát, de az apja rögtön figyelmeztette, hogy óvatosan nyúljon hozzá.
Akino állt a kormánynál, az öreg Fuyuki meg nekilátott a feldolgozásnak. Chonak nem volt kiosztott feladata, nézte az apját, ahogy dolgozik, és várta, hogy segíthessen, ha valaki szól neki.
A nagy hal gyomrában mindig sok minden szokott lenni, lenyelt kisebb halak, amelyeket még nem emésztett meg és feldolgozhatatlan szemét egyaránt. Voltak, akik vissza szokták dobni egy vállrándítással a szemetet a tengerbe, de ők megszokták, hogy nem teszik. Tartottak egy nagy tartályt direkt az ilyen mindenféle tengeri szemétnek, abban gyűjtötték, és a parton a szeméttelepen leadták.
A különféle szemetek közül ezúttal egy érdekes tárgy bukkant elő a hal gyomrából: egy ovális tál, körülbelül akkora, mint egy laptop, csak fémből. Sőt, talán aranyból, mert arany színe volt, ahogy megtisztogatták a sok rárakódott szennytől.
Hűha! – kiáltott fel Cho, mikor a tiszta tálat a kezébe vette. – Mi lehet ez? Talán egy ősrégi laptop?
A tálon koncentrikus körökben különféle jelek voltak, olyan írásjelek, amiket nem ismertek, nem tartoztak a mindennapi életben használt írásjelek közé.
Az öreg Fuyuki rosszallóan nézett rá:
Ne bolondozz fiam!
De Cho nem hagyta magát:
Egyáltalán nem bolondozom. Ez úgy néz ki, mintha valami ismeretlen fajta tabletnek a háza lett volna, talán ezek lehettek a billentyűk helyei.
A kíváncsiság Akinot is elmozdította a kormány mellől. Kezébe vette a tálat, megforgatta, de a jeleket ő sem értette.
Apa, szerinted mi lehetett ez? – kérdezte az öreget.
Az öreg Fuyuki is abbahagyta, amit csinált. Letörölgette a kezét, és megfogta a tálat. Egy darabig szótlanul nézte a köröket, a bennük lévő ismeretlen jelekkel együtt. Aztán megszólalt halkan:
Talán a régi jósdákban használták. Mikor gyerek voltam, a nagyapám mesélt a régi világról, arról, amelyik elsüllyedt a tengerben. Ott voltak olyanok, akik értettek az emberek sorsához. El kell vinnünk ezt a tálat a városba, a múzeumba. Biztosan lesz olyan, aki el tudja majd olvasni ezt az írást.
Hallgattak egy darabig. Cho nem akart tiszteletlen lenni, ezért nem szólalt meg, de a jósdákat butaságnak tartotta. Ha voltak régen fejlettebb civilizációk, akkor inkább valami berendezésüknek a része lehetett ez a fémlap, a rányomtatott jelekkel.
Később Cho azt mondta:
Ha ez arany, akkor el is adhatnánk. Biztosan többet kapnánk érte, mint a múzeumtól. Ha egyáltalán kell nekik.
Az öregnek nem tetszett ez a megjegyzés.
A múzeumba visszük először. Ha nem kell nekik, akkor majd keresünk valami régiségkereskedőt.
A visszafelé út további részén aztán már nem beszéltek róla. Cho is beállt az öreg mellé a halakat válogatni, pucolni, és majdnem teljesen készen lettek az egész munkával, mire beértek a kikötőbe.

Másnapra esőt, vihart ígért a meteorológia, ezért úgy döntöttek, hogy bemennek a tállal a városba. Ketten mentek, az öreg Fuyuki és Cho, aki egy tarisznyába pakolva vitte a tálat a vállán. Még egyikük sem járt a városi múzeumban, de azért egészen hamar odataláltak. Az információs pultnál elmondták, hogy miért jöttek, majd némi várakozás után egy középkrú, szemüveges férfi jött értük, bemutatkozott, és elvezette őket az irodájába.
Mikor az öreg Fuyuki és Cho leültek, elfogadták az udvariasan felkínált teát. Elővették az aranytálat, és elmesélve az előző napi halászatot, átnyújtották a professzornak.
A tálon lévő koncentrikus köröket és a bennük lévő írásjeleket látva a professzor szemében rögtön felvillant az érdeklődés és a csodálkozás. Elővett egy nagyítót, és azzal kezdte vizsgálni az ábrát.
Tudják, hogy ez egy különleges ritkaság, ami a hálójukba akadt?
Cho már mondta volna, hogy nem a hálóban, hanem a hal hasában volt a tál, de az apja egy kicsit megrántotta a kabátujját, hogy hagyja, hogy a professzor beszéljen tovább.
A karakterek, az írásjelek, amik ezen a tálon vannak, azonosak azzal, amik a Hotsuma Tsutayeben találhatóak. Hallottak már a Hotsuma Tsutayeről, ugye?
Az öreg Fuyuki bizonytalanul bólintott, valójában nem sokat tudott a nevükön kívül az olyan régi írásokról, mint a Kojiki vagy a Nihon Shoki, és úgy vélte, a Hotsuma Tsutaye is valami ilyesfajta régi írás lehet.
A Hotsuma Tsutaye tartalmaz egy ehhez nagyon hasonló ábrát, és ugyanezek a használt jelek is. A Hotsuma Tsutaye magyarázata szerint ezt valamikor a nagyon-nagyon régi időkben olyan jóslásokhoz használták, amikkel próbálták megérteni az emberek sorsát, azt, hogy a sors mit tartogat számukra a jövőre.
Az öreg Fuyuki arcán egy elégedett, halvány kis mosoly jelent meg. Na,ugye! Jól sejtette ő ezt, pedig nem is tanult ember!
A professzor sokat mesélt nekik, láthatóan ez az ő szakterülete volt, és óriási szerencsének tartotta, hogy egy ilyen tál előkerült, és éppen őhozzá hozták. Végül megkérte, hogy hagyják náluk a tálat, természetesen egy elismervény ellenében, és azt is megígérte, hogy ő maga fogja kérvényezni, hogy megfelelő jutalmat kapjanak, ami általában az értékes leleteket beszolgáltató megtalálóknak jár. Így is történt.
Délután lett, mire az öreg Fuyuki és Cho elindultak hazafelé. Cho ugyan kicsit mormogott, hogy ő ugyan elégedettebb lenne, ha rögtön kaptak volna valami pénzt, de az apja leintette.
Jó lesz ez így, fiam. Jó helyre került ez a tál.
S bár otthon a mama főzött nekik, beültek egy gyorsétterembe, és ettek egy jó, fűszeres hallevest.

Hírdetés
Hírdetés

***

Japánban több, mint két tucat olyan kéziratot találtak, melyek a történelem előtti korokba nyúlnak vissza, ezek közé tartoznak a Kujiki kézirat, a Hotsuma Tsutaye, a Takenouchi és a Katakamuna dokumentumok is.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: