Muhen, az öreg zen szerzetes 3/3

2016. június 18. szombat
Írta:

 

 

 

 

 

Fejezet az író Isten háta mögül – király színe elé c. könyvéből.

A szerzetes imáiba temetkezve egy másik dimenzióban intézte halaszthatatlan ügyeit Buddhával. Aztán a csónak körül fodrozódni kezdett a víz, itt is, ott is felbukkant egy-egy kopoltyú vagy tátogó száj.
– Jönnek!
Bizony, jöttek! Egyre többen, a csónak körül a víz megtelt haltestekkel. Kopoltyúk bukkantak elő, uszonyok, farkak csapkodtak, egymást lökdösték, hogy minél közelebb kerüljenek. Végül már hal volt hal mellett, szinte a víz sem látszott közöttük. Az élelmesebbek ugrottak, és a többi hátára hullva, immár „szárazon” próbáltak uszonyaikkal csapkodva közelebb vergődni. Ez már egyáltalán nem volt hangtalan. Az egyre erősödő pancsikázás és csobbanások hangjára az öreg szerzetes felfüggesztette imáját és tágra nyílt szemekkel körbetekintett.
– Óóóó, Buddha! – kiáltott és ültében mélyen meghajolva homlokával érintette a csónak padlóját. – Hát meghallgattad imámat! Megértettem a jelet! Köszönöm, Buddha! Köszönöm! – és most már nyitott szemmel, ordítva folytatta reggeli fohászát.
A történések nem álltak meg. A távolabbról jövő halak a siklástól felgyorsulva métereset is ugrottak. Az öreg minden ugratásnál beleszőtt az imába egy köszönetfélét. Hálálkodásának hangereje és heve tetőfokára hágott, amikor egy hal egyenesen a csónakba ugrott. Ott vergődött a lábainál, mire az öreg földöntúli arccal felordított: – Az ebédem! Köszönöm, Buddha!
Anyám a halat az öreg kívánsága szerint készítette el ebédre. A szerzetes körbekínálta, de mi nem fogadtuk el. Imáink silánysága miatt méltatlanok voltunk rá. Ám a történet ezzel nem ért véget.
Következő év első napjaiban meghívást kaptam a budapesti japán nagykövetség újévi partijára. A patinás díszterembe lépve furcsa csoportosulásra lettem figyelmes. Egy bizalmatlan asszonycsoport közepén Inoue úr beszélt, meglehetősen szuggesztíven:
– …és akkor Buddha meghallgatta az imámat. A halak körbevették a csónakomat, kopoltyújukat kidugták a vízből, a pillantásomat keresték. Egyikük, a kiválasztott, a csónakunkba ugrott, hogy táplálékomul szolgáljon.
– Doma szan! – derült fel, amint meglátott. – Ugye, igaz, amit mondok?
– Minden úgy történt, ahogy a szenszei mondja, magam is láttam! – betonoztam a renoméját.
Az eset után hideg február következett nagy hóval. Híre jött, hogy Erdélyben mínusz harminc fokot mérnek. Inoue úr bejelentette, hogy eljött a zen próbatétel ideje, megy Romániába. Hiába könyörögtünk, a veszélyes útról nem tudtuk lebeszélni. Egy aktatáskával nekivágott a „szibériai” fagynak. Lelkünkre kötötte, hogy ha nem tér vissza, egyetlen kis bőröndben elférő, szegényes vagyonát osszuk szét a helyi japánok között. Nagy volt az örömünk, amikor két hét múlva, bár összefagyva, visszaérkezett.
A szocialista magyar elhárítás nem nézte jó szemmel a titokzatos öreget, a japán 007-es ügynököt látta benne. A szerzetes lesújtva panaszolta, hogy nem hosszabbították meg a vízumát, egy hónapon belül el kell hagynia az országot. Hat boldog év után vette a bőröndkéjét, és halálra sértve távozott a fővárosból. Néhány hónapig egy dunántúli tanítványánál lakott, aki havonta autóval átvitte Jugoszláviába, és ott a magyar nagykövetségen turistavízumot kapott. Azután ez a trükk is lelepleződött, Magyarországról végleg távoznia kellett. „Vajon merre bolyong a kis öreg?” – aggódtunk.
Legközelebb Svájcból hallatott magáról: megnyert egy nemzetközi masszőrversenyt. Olyan hírnévre tett szert, hogy még a dalai láma is fogadta ottlétekor. Ezután 6-8 évvel később megtudtam, hogy vándorlásai során egészen Spanyolországig jutott, s ott él egy nemes szolgálatában. Az öreg kitűnően ismerte a zen szerzetesek gyógymasszázs titkait. Nálunk is sokakat kikúrált lábfájásból, reumából és egyéb nyavalyákból. Pénzt azonban soha nem fogadott el („Buddha nem engedi”), ezért az elégedett paciensek ajándékokkal rótták le hálájukat. Volt azonban a módszertanában valami, amit nem tudtam elfogadni, bár többször elmagyarázta. Az első gyógyításhoz hatvan perc aktív masszírozás szükséges, majd öt perc ima. Másodjára kevesebb masszázs, hosszabb ima, és így folytatva, végül már masszázs nélkül, csak az imától is meggyógyul a páciens. Bizalmasan megsúgta, hogy tehetségesebb betegeknél már ima sem kell, elég, ha rájuk pillant, és kiáll a fájdalom a testükből.
Az öreg spanyol nemesnek ezer nyavalyája volt. Köszvény, csúz, emésztési zavarok, fogfájás, reuma. Nem győzött üzengetni Inoue úrnak, ő pedig masszázzsal és imával lelkiismeretesen kiűzte a fájdalmait. Végül a nemes megelégelte a csodatévő japán hajkurászását. A kertész lakot átalakíttatta lakásnak, és az öreget véglegesen odavette háziorvosnak. Ezzel véget értek Inoue úr, vagyis Muhen, az öreg zen szerzetes európai bolyongásai és megpróbáltatásai. Cervantes hazájában, egy nemes úr szolgálatában otthont, és kvártélyt kapott. Munkahelyi gondokra nem panaszkodhatott, az öreg nemes igen fejlődőképes paciensnek bizonyult. Csak kezdetben kellett hosszan masszíroznia és imádkoznia, később fokozatosan mindkettőről leszokott. Ha az öreg kékvérűt kínozta a csúz, és elordította magát, hogy „Jaj, az orvosomat!”, Inoue úr rögtön futott, és már az ajtóban kereste a pillantását:
– Nem fáj! Ugye, hogy nem fáj?
Erre a nemes az előbb még sajgó tagját tapogatva boldogan felderült:
– Tényleg!.- Ezzel tehát Inue úrnak Muhen szerzetessé való átlényegülése eljutott a legvégső fokára, a kiteljesedés – a megvilágosodás – állapotába. Személyiségében sikerült Don Quijote és Sancho Panza lényét egyesítenie egymással és a zennel. Márpedig Buddha segítsége nélkül ez aligha sikerülhetett volna neki.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...