Ön most itt van:

Molnár úr illemet tanul

genkan 3

A lakás csengője egyre erősödő hangján megszólalt. A most legnépszerűbb japán filmsorozat főcímzenéjét játszotta.

Kazuki kibújt a fűthető takarója alól. Magára kapta kimonóját és álmos arccal az ajtó felé indult.

A Kantó régióban nincs központi fűtés. Az embereknek saját maguknak kell gondoskodni a meleg lakásról. A leggyakrabban fűtésre állított légkondicionáló berendezéssel oldották meg. Akadt, aki fűthető bútorral vagy fűthető szőnyeggel. Kazuki a fűthető takarót részesítette előnyben.

Az ajtóban Molnár úr, Kazuki új kollégája állt. Fekete farmernadrágot, fekete garbó pulóvert viselt, amelynek csak a nyaka látszott ki a szürke kabát alól. A fején, zselézett szőke haja tetején piros baseball sapka volt, rajta a Chicago Bulls emblémája, a vörös bikafej. A bal kezében egy piros hátizsákot tartott, a jobb kezében pedig a telefonját.

–Kazuki! Drága barátom! De jó hogy látlak!

Kazukinak abban a pillanatban elszállt az álom a szeméből. Drága barátom? Egy hete ismeri ezt az alakot! Egy hete van vele összezárva minden nap a munkahelyén! Kazukit nagyon bosszantja, hogy Molnár úr fittyet hány a japán hagyományokra. A gépbeállítás a gyárban az egyetlen dolog, amit komolyan vesz! Most pedig itt áll az ajtajában, senki nem hívta, ráadásul bizalmaskodik is vele! Kazuki a döbbenettől nem tudott megszólalni, csak állt ott és nézte ezt a furcsa jelenséget. Molnár úr annál közlékenyebb volt.

–Eltévedtem Tokióban. Nem találok haza. Felhívtam Imamura Szan-t! Ő mondta, hogy te itt laksz a közelben, talán tudsz nekem segíteni!

Imamura Szan, a főnökük talán sűrűn csuklott volna fordított esetben. Molnár úrnak biztosan lett volna pár keresetlen szava Kazukihoz, ha ő állít be hozzá a szabadnapján reggel bármilyen indokkal. Kazuki nagy levegőt vett és intett Molnár úrnak, hogy lépjen be a lakásba. Éppen nyúlt a papucsért, amelyet a vendégeknek tartottak fent, amikor Molnár úr belépett az ajtón a fehér sportcipőjében, amelyen a kint zuhogó esőtől szürke sárfoltok díszelegtek. A padlón a cipőtalpakról szépen lassan kezdett szétfolyni a víz és egyre nagyobb tócsává alakult.

A két férfi nézte egymást. Kazuki a papucsot tartva bámulta Molnár urat, ő pedig a tócsát nézte a lába alatt.

–Nem volt lábtörlő a lakás előtt. Bocsánatot kérek.

A hálószobából az előszobába vezető ajtóban Chisa jelent meg. Kazuki húsz év alatt nem jött rá, hogyan csinálja a felesége, hogy öt perce még ott feküdt mellette az ágyában, most pedig előkerül felöltözve, kisminkelve, úgy, hogy senki sem mondaná meg róla, hogy pár perce még aludt. Fekete haja kontyba volt tűzve. Zöld kimonót viselt, amelyen piros és fehér virágok ölelték át egymást.

–Japánban az a szokás, hogy a cipőnket orrával az ajtó felé letesszük, ha beinvitál valaki a lakásába. Kap egy papucsot a házigazdától és abban közlekedhet a lakásban. Kazuki! Ő a munkatársad, aki nem ismeri az illemet? Akiről meséltél?

Kazuki és Molnár úr a padlót kezdték el bámulni. Mind a ketten nagyon szégyellték magukat. Kazuki azért, mert kiderült, hogy mesélni szokott a feleségének a munkahelyi dolgokról, pedig az itt nem szokás. Nem értette, Chisa miért árulta ezt így el ennek az embernek.

Molnár úr pedig azért, mert rájött, hogy túlzott lazaságát, amelyért otthon, az egyetemen mindenki szerette, itt az emberek sértő és arrogáns viselkedésnek tartják. De ahogy az egyre növekedő foltot nézte a cipője talpa alatt, rádöbbent, hogy ezúttal túl messzire ment. Villámgyorsan kibújt a cipőjéből, kinyitotta a bejárati ajtót és letette elé, orral az ajtó felé. Utána visszacsukta az ajtót. Így mezítláb nagyon gyengének érezte magát. Zavarodottsága még nagyobb lett, amikor felfedezte, hogy a zoknijából kikandikál a nagylábujja. Elvette a papucsot, amelyet Kazuki gépiesen nyújtott át neki és felhúzta a lábára. Fekete zokniját közben egy kicsit lejjebb húzta, hogy a lábujjat próbálja vele eltakarni. A két férfi teljes zavarban állt egymás előtt. Chisa hangja oldotta fel egy kicsit a feszültséget.

–Jöjjön, üljön le a nappaliban, amíg Kazuki felöltözik, hogy haza tudja kísérni!

Molnár úr nyelt egy nagyot, bólintott és elindult a lótuszvirágmintás falú nappali felé, amerre Chisa mutatott. Közben elátkozta magát, hogy az egyetemen csak a japán nyelv érdekelte. Tanították ugyan a japán kultúráról is, de ezeket az órákat rendre ellógta és elment inkább a barátaival szórakozni.

A nappali tatami padlóján egy sötétbarna, alacsony asztal álldogált magányosan. Molnár úr szemével a széket kereste, ahová leülhet, de ülőalkalmatosságot nem talált. Már emelte a lábát, hogy belépjen, amikor Chisa megint rászólt.

–Ez egy tatami padló! Erre nem illik, csak mezítláb rálépni!

Molnár úr egyre zavartabban viselkedett és nagyon restellte magát. Kibújt a papucsból és elkezdte lerángatni a zoknit a lábáról.

–A zoknit nem muszáj levenni! Elég, ha csak a papucsot teszi le az ajtóban!

Kazuki közben elkészült. Megmosakodott, megborotválkozott, felvette a világoskék farmernadrágját, egy hófehér inget. Dühös volt a feleségére, amiért így beleavatkozott a férfiak dolgába. Ahogy elindult a nappali felé és látta, ahogy a felesége egrecíroztatja Molnár urat, egy halvány mosoly jelent meg az arcán, amelyet azonnal el is tüntetett onnan. Mint a japán férfiak, ő is kerülte az érzelemnyilvánításokat. Még soha nem látott japán férfit sírni. Ő is csak gyerekkorában sírt utoljára. Úgy nevelték, hogy a síró férfi, nem férfi.

–Együnk valamit, mielőtt elindulunk!–mondta Molnár úrnak és letérdelt az asztal mellé.

Molnár úr hálás szemekkel nézett rá és letérdelt ő is az asztal másik oldalára, Kazukival szemben.

Chisa közben eltűnt a konyhaajtóban. Kazuki az előszoba felé nézett és azt vette észre, hogy eltűnt a sárfolt. Egy pillanatra megint eltűnődött azon, hogy csinálja a felesége, hogy egyik percben még a nappaliban neveli illemre a jövevényt, közben pedig feltakarítja a sárfoltot úgy, mintha az soha nem is lett volna ott. Most pedig megjelenik, kezében egy-egy edény rizzsel. Az egyiket leteszi Kazuki elé, a másikat pedig Molnár úr elé.

Arigato!

Molnár úr, mintha egy felhőt látott volna átsuhanni Kazuki szemén.

–Csak megköszöntem. Megint rosszul csináltam valamit?

Kazuki nem bírta tovább magába fojtani az érzelmeit, de már nem volt dühös. Nevetni kezdett.

–Mindent rosszul csinálsz!

Molnár úr felsóhajtott és mosolygott. Még soha nem látta nevetni Kazukit.

 Chisa is csodálkozott, hiszen a férje nagyon ritkán nyilvánított ki érzelmeket. Ez a magyar ember, aki távol a hazájától itt szerencsétlenkedik az ő lakásukban megnevettette az ő mindig komoly férjét. Ő utoljára akkor látott az arcán mosolyt, amikor bejelentette neki, hogy gyermeket vár.

–És meg tudnátok rá tanítani, hogy kell viselkednem?

Kazuki bólintott.

–Először is, ha meg akar valaki vendégelni, azt szoktuk mondani, hogy itadakimasu. Vagyis köszönöm, hogy megvendégelnek, köszönettel elfogadom. Mindig a vendég kezd el enni először. A házigazda addig vár.

Molnár úr Chisa felé fordult.

Itadakimasu.

Chisa elmosolyodott, biccentett egyet a fejével és visszament a konyhába. Kazuki a szája elé emelte az edényt és elkezdett a mellé kikészített evőpálcikákkal enni.

Molnár úr próbálta leutánozni a mozdulatait, de neki folyton leesett az étel a pálcikájáról. Nagy nehezen mégis sikerült megennie. Két szem rizs még maradt a müzlis tálra hasonlító neonzöld edényben, de úgy döntött, azzal már nem fog szerencsétlenkedni.

Chisa bejött és elvitte Kazuki elől a tálat. Molnár úr edényébe belepillantott és azt ott hagyva visszatért a konyhába.

–Ha nem nagy gond, most már szeretnék hazamenni a lakásomba. Mit kell mondanom, ha végeztem az evéssel?

Gochisosama. Vagyis köszönöm az ételt. De még nem végeztél.

Kazuki a két rizsszemre bökött.

–Tiszteletlenség és udvariatlanság, ha egy szem rizst is hagysz az ételből.

Molnár úr megfogta a pálcikákat és öt perces küzdelem után beleerőszakolta a szájába a megmaradt két szem rizst. Chisa bejött és elvitte utána az ő edényét is.

Gochisosama!

Chisa nem reagált semmit Molnár úr szavaira.

Kazuki felállt az asztaltól. Molnár úr követte a példáját, de neki nem ment olyan könnyen, mert hosszú lábai teljesen elzsibbadtak a térdelésben. Búcsút vettek Chisa-tól és elindultak Molnár úrhoz, akinek közben eszébe jutott, hogy van GPS is a telefonján, amely bármikor haza tudná navigálni, de egyrészt szégyellte volna már bevallani, másrészt nagyon egyedül érezte magát távol az otthonától. Nem akart ott maradni az üres lakásban, mert ott mindig rátört a honvágy. Imamura Szan-tól is csak azért kérte el Kazuki címét, mert rajta kívül senkit nem ismert Tokióban és szeretett volna egy kicsit társaságban lenni. Tudta, hogy Japánban is ugyanúgy illetlenség valahová váratlanul beállítani, mint Magyarországon, de a magány legyőzte benne az udvariasságot.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: