Ön most itt van:

Molnár-Berta Enikő: Az ajtók zárulnak

Saori becsatolta a biztonsági övet. Öt perc és landolnak, holnap pedig lesz egy teljes napja, hogy újra megnézze a várost. Tizenkét éve dolgozott légiutas-kísérőként és bár már megkopott az újdonság izgalma, de Budapest szépsége még képes volt Saori-ból lelkesedést kiváltani. Megszerette a várost az elmúlt egy évben, amióta rendszeresen beosztották a Tokió-Budapest járatra.

Az egyetem elvégzése után véletlenül jött szembe vele ez az álláslehetőség, ő pedig a szülei rosszallása ellenére, megragadta. Az angoltudásával kiváló irodai munkát kaphatott volna, de hívta a kalandvágy, hogy egzotikus helyeket és más kultúrákat fedezzen fel. A stewardess munkára úgy tekintett, mintha egy kis ablak lenne a világra.

A szülei attól tartottak, így nem talál majd megfelelő férjet, de Saori nem aggódott, tudta, hogy elég vonzó ahhoz, hogy előbb-utóbb valaki felfigyeljen rá. Igaza lett. Két éve dolgozott a légitársaságnál, amikor megismerte Hirokit. A férfi a munkatársai kíséretében utazott, Saori pedig hiába szokta meg, hogy a férfiak rajta felejtik a szemüket, érezte, ez most más, mert ezt a pillantást ő is szívesen fogadta a fiatal, szimpatikus férfitól.

Immár nyolc éve voltak házasok. Saori azt hitte, mostanra főállású feleség és anya lesz, vagy ahogy Takeshi mondta: „egy kis család hajójának kormányosa”. Takeshi tíz éve dolgozott mérnökként egy autógyárban Magyarországon. Saori sok kis apróságban tetten érte, hogy átvette az európai gondolkodást, ilyen volt például ez a gúnyos megjegyzés is. Nem tudta, hogy Hiroki tud-e Takeshiről, de végülis ő is csak sejtette, hogy a férfinak is van valakije. A kihűlt kapcsolat természetes velejárójának tűnt, hogy félrelépnek.

A gép – a pilótára nem jellemzően – nagy zökkenővel ért talajt. Saori próbált kilesni a legközelebbi ablakon, de az esti sötétség nem mutatta meg az időjárást. Erős szél lehet, állapította meg, de nem aggódott emiatt, az otthoni időjáráshoz képest a magyar klíma nem sok újat mutathatott neki.

Az utasok között volt egy család: európai apa, japán anya és az egy évi körüli kislányuk, Saori a landolás után hozzájuk sietett, hogy segítsen nekik elsőként leszállni a gépről. Megállva az ülésük mellett látta, hogy a kislány észre sem vette a leszállást, az apjára borulva aludt. Saori számára megszűnt a világ, amíg nézte a picike embert, a kis lábakat, kezeket, a csücsörítő szájat… Megrázta a fejét, újra kitisztult az elhomályosodott folyosó és felmorajlott a tömeg zsibongása. Félreállt, hogy helyet csináljon az anyának, hogy ő is kiléphessen a szűk folyosóra. Amikor a nő felállt, Saori észrevette, hogy várandós. Összeszorította a száját, egy pillanat alatt tört rá a késztetés, hogy elsírja magát. Pislogott, hogy eltüntesse a szeméből az árulkodó érzelmeket miközben a legközelebbi ajtó felé terelte a családot.

Este a hotelszobában Takeshi mellett fekve még a kislányon gondolkodott. Amikor gyerekeket látott mindig fájt, de ez most különösen mellbe vágta. Talán, mert előző héten volt a születésnapja. Takeshire nézett a félhomályban, még nem vette egyenletesen a levegőt, vagyis nem aludt. Saori irigységet érzett a szabadságért, ami Takeshinek és az anyának a repülőn megadatott, irigyelte, hogy az útjuk Európába vezette őket. Saori szerette a hazáját, büszke volt a történelemre, szerette az ételeket és az értékeket: a kemény munka tiszteletét és a család szentségét, amelyek számukra még fontosak voltak. Mégis irigyelte a nőt, aki nem hogy egy, hanem rögtön két gyermeket is szülhet a magyar férjének, míg otthon egyet felnevelni is kihívás. És itt van a szabadelvű Takeshi, aki otthagyta Japánt és aki mindig olyan könnyen nevette ki a világot. Ha ő úgy dönt, itt nősül meg, több gyereket is el tud tartani. Takeshi gyerekei… Saori szeme kitágult a gondolatra, ami felötlött benne. Tényleg annyira kétségbeesett, hogy megfordul ilyesmi a fejében?

Mielőtt meggondolhatta volna magát már Takeshi nevét suttogta. Álmos hümmögést kapott válaszul.

– Gyereket akarok – mondta immár hangosan.

– Tessék? – fordult felé álmosan Takeshi.

– Hiroki nem akar gyereket. Azt mondja, hogy a munka, a pénz, az egész jövőnk miatt.

Takeshi értetlenül pislogott. Saori felkönyökölve folytatta.

– Hajlandó lennél megtermékenyíteni? – szegezte a férfinak a kérdést, majd gyorsan hozzátette – Természetesen ez számodra nem járna kötelezettséggel. Otthon, Hiroki feleségeként nevelném fel a gyermeket. Tudom, óriási szívesség, de…

– Megőrültél? – Takeshi kipattant az ágyból és felkapcsolta a villanyt. Neonfénybe borult a szoba, Saori hunyorgott miközben felült.

– Én nem…. Nem… – makogta felháborodottan Takeshi – Nem fogok úgy élni, hogy tudom, van valahol a világban egy gyerekem. Különben is, a férjed mit szólna, ha várandósan mennél haza?

– Amennyi időt otthon tölt, lehet, hogy évekig észre sem venné – próbálta Saori viccel oldani a feszültséget. Takeshi nem nevetett.

– Dühös lenne – vallotta be Saori -, de felnevelné, mert nem vállalná a válással járó szégyent. Tudom, hogy önző vagyok, de amikor megtagadja tőlem, hogy anya legyek, akkor…

– Akkor ő az önző? – vágott közbe Takeshi – És ez felment téged?

– Nem! De… harmincöt éves vagyok.

Takeshi hallgatott, leült Saori mellé és megfogta a kezét.

– Nem teheted ezt vele – mondta. – Ennél a válás is jobb megoldás, akárhányan is szólnának meg miatta.

Váljon el? Saori felháborodott a javaslaton. Azt nem lehet! Nem élnék túl a szülei. És ő mihez kezdene utána? Persze Takeshi magyar világában minden ilyen egyszerű. Dühösen fordult felé, de a szemébe nézve rájött, milyen igazságtalan volt vele. Ha a férfi olyan könnyelmű lenne, mint hitte, vállalta volna a biológiai apa szerepét. Hirtelen megértette, hogy mindegy, hogy Takeshi japán vagy magyar, vannak olyan erkölcsi szabályok, amik egyetemlegesek. És ő egy ilyet akart megszegni! Szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna.

– Rettenetes dologra kértelek – bocsánatkérően nézett Takeshi-re. – Bocsáss meg.

Takeshi bólintott, majd lefeküdtek. Alvás helyett azonban mindketten forgolódással töltötték az éjszakát.

Saori Tokióba hazaérkezve mindig úgy érezte, nem egy másik földrészen, hanem egyenesen egy párhuzamos világban landolt. Furcsa, hogy a felhőkarcolókhoz szokott szem milyen könnyen kezd ragaszkodni a történelmi épületekhez.

Hiroki szokás szerint éjjel jött haza. Saori vacsorával várta.

– Milyen volt az út? – kérdezte Hiroki miközben kioldotta a nyakkendőjét.

– Minden rendben volt – mondta Saori kötelességtudóan. – Sikeres volt a mai munka?

Hiroki bólintott.

– Jó illata van, de ettem a városban – mondta a terített asztalt látva.

Saori tudta, ez mit jelent: munka után ittak a kollégáival. Gyűlölte ezt a szokást, de nem szólhatott miatta, hiszen sok munkahely kifejezetten elvárta a túlóra utáni lazítást.

– Kérlek, add ide a könyvet, amit apámnak ígértél. Holnap átviszem neki – mondta zsörtölődés helyett.

Hiroki a nappaliba sétált és megállt a könyvespolc előtt. Hosszasan keresgélt, bár nem volt sok könyv a kis szekrényen. Végül odafordult az ajtóban álló Saorihoz.

– Nem találom, reggel megkeresem. – mondta és elindult a mosdó felé.

Saori elgondolkodva nézte a hátát.

– Rólunk ki fog gondoskodni, ha megöregszünk?

 Még sosem szegezte nyíltan a férjének ezt a kérdést, de úgy érezte, itt az ideje. Még mindig kótyagosnak érezte magát a Budapesten történtek után, de rájött, hogy a Takeshi-hez intézett őrült kérése figyelmeztetés volt, jel arra, hogy ideje ismét beszélnie Hirokival. A férfi visszafordult.

– Félreteszünk és egy kellemes idősotthonban leszünk. Te is tudod.

– A gyerekünk is vigyázhatna ránk… – válaszolta óvatosan Saori.

Hiroki türelmetlenül sóhajtott.

– Ha lenne is gyerekünk, nem biztos, hogy lenne lehetősége ránk vigyázni. Lehet, hogy nem is errefelé lakna, vagy nem lenne pénze. És ha most mi is minden pénzünk a gyerekre költjük, az otthonba se mehetünk.

Hiroki ezzel lezártnak tekintette a témát és újra megfordult. Saori úgy érezte, nem tudja annyiban hagyni a dolgot.

– Tokióban élünk, nagy eséllyel itt a közelben rendezné be az életét ő is, és ahogy mi is tudunk gondoskodni a szüleinkről, ő is megoldaná ugyanezt.

– Saori! – mondta határozottan Hiroki, jelezve, hogy be akarja fejezni a beszélgetést.

Saori nem akarta.

– Van félretett pénzünk és anyám jó egészségben van, be tud segíteni a babával, vissza tudok menni dolgozni. Abbahagyom ezt a munkát, keresek egy nyugodtabbat, ami mellett minden este itthon lehetek.

– Azt mondtam, hogy nem!

Saori a férje felemelt hangja hallatán csendben maradt. Nem bírt Hirokira nézni, csalódottan bámulta a férfi válla mellett a fehér falat. Várta, hogy ismét megforduljon és kimenjen a szobából, de meglepetésére Hiroki csendesen megszólalt.

– Ha velem bármi történne, mi lenne veled és a gyermekkel?

Ha bármi történne? Saori nem értette. Hiroki fiatal és erős. Persze bárkivel történhet tragédia, de azért erre igen kevés az esély. Ha ilyen félelmek miatt nem vállalnának az emberek gyereket, kihalna az emberiség. Nézte Hirokit, olyan fáradtnak látszott ebben a pillanatban. Éjfélkor, egy tizenkét órás munkanap után, öt órával a következő munkanap kezdete előtt nem látszott erősnek és fiatalnak. Saori fejében szöget ütött egy gondolat: lehet, hogy a karósitól fél? Már egy ideje riogatják a népet a túlhajszoltság okozta veszélyekkel, mint a stressz okozta betegségek és az öngyilkosság, de ez mások problémája, az ő mindennapi életüket nem befolyásolhatja!  Úgy tűnik Hiroki szerint viszont nagyon is. Saori olyan sokáig próbálta az ellenséget látni Hirokiban, hogy egyszer sem képzelte bele magát a helyzetébe. A férjének igaza van, ha vele bármi történne Saori nem tudna egyedül megfelelően iskoláztatni és kiházasítani egy gyereket. Ha pedig mégis vállalnának egyet, az a férjének még több aggodalmat jelentene.

Hiroki elunta a várakozást a válaszra, megfordult és belépett a fürdőbe. Saori figyelte az ajtó csukódását és érezte, benne is bezárult egy. Megvárta, amíg Hiroki megnyitja a zuhanyt, majd az ajtófélfának dőlve zokogott. Elsiratta a gyermeket, aki sosem fog megszületni.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: