Arany Sas Díj pályamű (2013): Kalász István: Látni, szökni, kezdeni

2013. június 30. vasárnap
Írta:

Emlékezni jó dolog, felejteni jobb, így van ezzel az ember, ha sokat élt, a sok után felejteni akar, nem látni, nem hallani. Nem tudni ezt a világot. Ez szomorú, mondja Anyám, ha hajnalban telefonál, hogy ilyen lettél fiam. Ülsz a lakásban, nézed a tévét, hát elég ez? Én pedig bólintok, iszom a kávémat. A feledés veszélyes, mondja az Anyám, én pedig ilyenkor látom, ahogyan megy Z.-ben, a csöndes, kisvárosi utcán a Tisza felé.
Igen, a feledés veszélyes, de felejtenem kell. Az agyam nem olyan, mint egy magnó, hogy egyszer lejátssza az emléket, aztán törli is, ha akarom. A felejtés megjegyzéssel kezdődik, az embernek tudnia kell, mit akar elfelejteni, bonyolult dolgok ezek, negyvenéves vagyok. Férfi. És sok-sok éve nem voltam nővel. Hogyan, ennyi éve nem?, kérdezte múltkor egy nő a parkban. Valószínűleg Anyám küldte a nyakamra, a gyereknek társ kell, gondolta, felhívta valamelyik magányos pesti ismerősét. A nőre alig emlékszem, mintha szőke lett volna, nem is tudom, nem akarok senkire gondolni, nem akarom tudni, hány cukorral kéri a kávét, mikor van a születésnapja, ki a kedvenc színésze… Aki egyedül van, annak nem kell semmire emlékeznie. Arra sem, hogy katona volt.
Abban az országban, ahol születtem, katonának kellett lennem, abban az országban fontosak lettek a nevek, a nevek mögött a származás, ezért háború lett, katona lettem. Igen, a világban mindig kúszik egy katona, valahol részeg egy katona, betárazza a géppisztolyt, aztán kiugrik a fedezékből, ami iszonyú pillanat, vagy síró, gyereket, jajveszékelő nőt tol teherautóra, majd lök földre, bele a sárba a katona; a katonaság megkeményíti a lelket, és a harc szabálya a szabályok legyőzése.
Igen, a volt katona ül a padon, a nap süt a fákra, a szőke nő ül a katona mellett, a magányról beszél, hogy egyedül van, szipogja, annyira kellene valaki, egy társ…, és a normális férfi megfogná a kezét, este táncolni vinné, a szemébe nézne, de a katona már látta mások fájdalmát, feláll, megy onnan. Haza a lakásába. Nem látni a múltat, és felejteni a nőt. Majd másnap megint kimegy a parkba, ül a padon. Így van ez. Igen, tizennyolc éves múltam, amikor elszöktem a katonaságtól, abból az országból, más lehetőség nem volt.
Néha Apámra gondolok, hogy miatta jöttem el. Miért? Néhány kép maradt gyerekkoromból, ülök a fürdőkádban, Apám belép, szíjjal verni kezd, a fürdővíz vörös a véremtől, miért beszéltem vissza az iskolában, és beszéljek rendes nyelven, kiabálja, vagy üvölt velem: mész katonának! Végül az utolsó: az én fiam gyáva, kiabálja, elszöktél az osztagodtól? Mi lesz most?
Igen, Apám meghalt akkor nekem, és nélküle szebb a világ. Anyám néha beszél róla a telefonban, ma is veszekedtek Apámmal, Apám szerint, nincs rend, mindenki fogja be száját, Anyám főleg, én ilyenkor mondom Anyámnak a telefonba, hogy hallgasson, nincs Apám, az az ember arra kényszerített, hogy katona legyek, meghalt, elfelejtettem még az apám nevét is. Anyám erre sóhajt, és azt mondja, az apám neve, a tied is, hiányzol Apádnak, te is konok vagy, mint ő, meg kell békülni, az ő szerb vére is folyik benned. És senki sem él örökké.
Szóval katona voltam régen, és egyszer abban a háborúban olyat tettünk a szakasszal egy faluban, amit el kell felejtenem. Nem akarok a háborúról, arról a hegyi faluról, arról a napról tudni többé, a lelkem parancsolja, felejtsem el mindazt, ami ott akkor történt. Mert ha nem felejteném el, nem tudnék tovább élni. Meghalnék. Ezért is szöktem éjjel el, jöttem át a határon. Ide.
Olvastam valahol, hogy a harcban a győztes is veszít, ez mélységesen igaz, ezért rohantam át a határon apám üvöltése elől, a katonai rendőrök elől, a gyűlölet elől, a börtön elől, magam elől, és többé nem megyek oda vissza. Itt élek, dolgozom, egyedül vagyok.
Csak voltam. Mert…
Lett valaki, egy nő az áruházból. Vörös haja van, zöld szeme, jó illata. A fagyott húst rakodta a hűtőpultba, ujjai sötétkékek voltak a hidegtől, én megsajnáltam, odaléptem hozzá, megfújkáltam, megmelegítettem ujjait a leheletemmel. Az áruház közepén, mindenki szeme láttára. Hogy nevetett a nő, Istenem, és nevetett rám attól kezdve egyre, ha meglátott az áruházban. Ő lett az én szerelmem, gondoltam rá, ha ültem a parkban, a padomon.
Aztán történt valami. Egy napon ott állt ez a lány a boltban, sírt, amikor meglátott.
– Beteg vagyok – mondta.
– Aha – mondtam zavartan.
– Az agyamban daganat van – mondta.
– Igen – mondtam ostobán.
– Pedig szeretek ám élni – mondta megint.
– Persze – mondtam erre.
– Még dolgozni fogok néhány hónapig, kell a pénz, van egy kislányom – mondta –, ugye jön még? És eljön hozzánk vasárnap? De nem haragszom, ha mégsem jönne… – És félénken mosolygott.
– Jövök – bólintottam, aztán bevásároltam.
Láttam, hogy az ember szörnyű dolgokat tehet, és jó volt menni dolgozni, menni az áruházba, délután ülni padon, nem gondolni semmire. De mostantól várok valakire, elmegyek hozzá vasárnap, ülök majd az asztalnál, este viszem táncolni, igen, talán még szeretni is tudom éjjel, és lesz annyi időnk, hogy elfelejtsem azt a szakaszt, a hegyi falut, az agyamban lüktető képeket, igen, magammal kezdeni, de nem magamban végezni, valahogyan így lenne jó, remélem.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...