Arany Sas Díj pályamű (2013): Bónizs Róbert: Egy visszautasíthatatlan ajánlat

2013. július 7. vasárnap
Írta:

A barátságos képű idegen úr hangjában szikrányi nyoma sem volt a fölénynek, úgy szólott Velezd fia Tarkacsuhoz, akárha egyenrangúval állana szemközt.

– Nem volt könnyű reád lelni, ember! Mostanság nem tanyáztál hosszant egy helyen – mondotta széles mosollyal, majd csizmája orrával finoman odébbpöckölte a piros tollazatú vesszőkkel megrakott tegezt, és lehuppant a kidőlt gyertyán öles derekára.

– Kicsoda az úr, és mit akar tőlem? – kérdte a talpasíjász mogorván, hisz cseppet sem örvendett, hogy megzavarták csöndes elmélkedésre szánt magányában.

Krisztus után ezerháromszáznegyvenhat őszutójának eme szokatlanul enyhe napján kellemetes langy szellő zizgett a fák bíborba fordult makacs-maradék levélzete között, és a nap sugári oly erővel melengették a Bükk hegyoldalait, hogy nem szükségeltetett még gyapjúkapca, bélelt zeke, szőrmés süveg viselete.

– Hagyd a pokolba az urazást, szólj úgy vélem, mintha kenyeres pajtások lennénk! Honnét én jövök, ott mindenki testvér, nincsenek urak és szolgák, nincs nemes, nincs pór – legyintett vidám szívélyességgel a hívatlan, és parolára nyújtotta jobbját.

Tarkacsu szemöldöke gyanakodón összeugrott.

– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, amit mondok, látom is szemedben a kételyed – húzta vissza üresen maradt markát a származását tagadó. – Nem egy külön országról beszélek, barátom, nem ám! Vannak emberek, értékes, jó emberek, kik megelégelték már az uralkodók, nagyurak, püspökök általi sanyargattatást, és egy új világrend megalkotásán fáradoznak. Olyan hellyé akarjuk tenni a földet, hol mindenki szabad, egyenlő, hol nem köt gúzsba se vallási, se királyi hatalom. Olyan hellyé akarjuk tenni a földet, hol nincsenek határok, kiváltságok, hol mindenki azt teszi, amihez kedve van, hol az egyén szabadsága mindenek fölött áll, hol az avult múlt hagyományai nem béklyózzák le az életet.

A dubicsányi nagy nehezen visszanyelte a torkát csiklandozó kacagás-kezdeményt, és ekképpen ismételte kérdését:

– Ki vagy hát, atyafi, és mit akarsz tőlem?

– Joákimnak hívnak – mondta amaz, miközben mívesen faragott kosfejes botjával koppintott hármat a kőkeményre kérgesedett talajon.

Az íjász hiába várt folytatást, több szó nem ejtetett.

– Ennyi? Csak Joákim, és kész? Se atyád, se nemzetséged nincsen, hogy nevüket viselhesd? – firtatta csodálkozón.

– Mi, az új világrend megalapítói nem szívesen használjuk felmenőink nevét. Nem az számít, hogy miként szólították nemződet, hanem az, hogy te mit cselekszel, és nem az számít, hogy mit kaptál örökül, hanem az, hogy te mit alkotsz.

Tarkacsu megvakargatván tarkóját imígyen mormogott egy borúst:

– Ez nékem az ősökkel szembeni tiszteletlenségnek tűnik…

– Ugyan már! Botorság! A holtakat feledni kell, nem tisztelni! – grimaszolt az idegen.

– Ha te mondod… – vonódott meg az íjász válla erre, mint kinek tulajdonképp mindegy is a dolog, majd visszatért a lényegre. – Na, de bökd ki már végre, hogy mi szél hozott pont hozzám, egy nincstelen vadászhoz?

– Azért kerestelek fel, mert tudomásomra jutott, hogy te és társaid megleltétek László király íját!

Az ostorcsapásokként pattanó szavak hallatán csomóba csavarodott a dubicsányi gyomra, hisz olyant beszélt az idegen, miről nem lett volna szabad tudnia!

Való; ő és három másik egy pálos szerzetes megbízására felkutatta a dicső emlékű Szent László elveszett íját, hogy az – mikoron elérkezik az ideje – Lajos királynak adassék, ám a kalandosnak bizonyult küldetésről, és főképp annak eredményéről csak kevesen bírhattak tudomással.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz… – mondotta lassan, óvatoskodva.

– Ne etess maszlaggal, íjász, én sem teszem! Egy ajánlattal jöttem. Tudjuk, hogy majd’ egész életedben nélkülöznöd kellett, holott messzi földön nem lelni nálad különb céllövőt. Azt is tudjuk, hogy még mindig odavagy azért a leányért, kinek apjaura azért űzetett el, mert szegény vagy. Vadászattal, zsoldossággal nem lehet családot tartani, úgy biz’ ám! – prédikált nekihevülőn a kosfő-botos. – Mi olyasmit kínálunk neked, amitől megváltozik az életed. Kálmán frátertől mit kaptál életed kockáztatásáért? Egy nagy büdös semmit! Jóravaló ember vagy, és kivételes képességgel rendelkezel, tehát köztünk a helyed. Légy a testvériségünk tagja! Van egy gömöri nagyúr, kit mi irányítunk, ő személyi testőrének fogad, és onnét kezdve semmi mást nem kell tenned, mint amire teremtettél. Te lehetsz az ország legirigyeltebb és legmódosabb mesteríjásza, és többé sosem kell hiányt szenvedned semmiben. Hatalmat kapsz, hozzá pedig oly titkok tudója lehetsz, ami egy közember számára elképzelhetetlen. No, mit szólsz?

– Azt, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyék!

A két férfi tekintete merőn összekapaszkodott – egyiké parány csúfondárosságot, másiké zavart bizonytalanságot tükrözvén.

– Hogyan is hívják a leányt? Réka, ugye? – sercent a kérdés úgy minuta múltán, mire önkéntelen bólintás válaszolt. – Tiéd lehet ám! Brokátban, bársonyban járathatod, tejben-vajban fürösztheted, úgy bizony! És cserébe csupán annyit kell tenned, hogy megmondod nekem; hol van László király íja.

Tarkacsu sóhajtott egy keservest, félrefordult, lehunyta szemeit.

Elképzelte, amint drága ruhában, fényesen szerszámozott hófehér ménen belovagol Visnyóra, egy hasas zacskó aranyat vet a kovács lábai elé, aztán maga mögé rántja szerelmesét, és elvágtat véle a messziségbe. Felsejlett lelki szemei előtt a már oly sokszor megálmodott takaros erdei gerendaház képe is. A Szalajka-vögy alkalmatos lenne a letelepedésre, családalapításra – igen szívelte ama vadban, természeti szépségekben gazdag környéket. Eztán legénykéket, jánykákat gondolt még szép asszonya szoknyája köré, számos fájintos csimotát, kiknek soha nem kell nélkülözniük, kiknek békés, játékos, boldog gyermekkor adatik, kik felnővén azzá lehetnek, amivé szeretnének.

Elsőszülött fiát a kevésszavú Miklós után fogja elnevezni, aki feláldozta életét, hogy ők menekedhessenek… Vajh’ a kőfaragóval és a vajákosleánnyal mi lehet? Hol járnak, mit csinálnak? Na és Kásony, a Kálmán néven fehér csuhát magára öltött táltossarj min ügyködhet?

Végül ki nem bírta tartani a száját?! A  gerenna-vári lovag, a szarvaskői pap, az ájfalvai úrfi, vagy az a két betléri szántóvető? A szentléleki prior, kinek monostorában rejtetett el a szent király legendás fegyvere, az élete árán is megőrzi a titkot, az holtbiztos! Vajh’ lehetett még másnak is tudomása arról, hogy meglelték az íjat?

– Ki árult el? – kérdezte szárazon.

– Ej, hát mit számít az? Itt a nagy lehetőség, hogy urald a sorsod. Dönts jól!

A nincstelen talpasíjász korai vélekedése, miszerint egy ártalmatlan bolondot sodort útjába a szél, már szertefoszlott rég, akár a lapályba gyűlt ködgomoly, mikor a felkelő nap lobot vet, és érezte, hogy minden szó, mi elhangzott; igaz.

Nem is volt szükség további számvetésre, latolgatásra…

Felállt, nyújtózott egyet, és miközben lassan, megfontoltan beszélni kezdett, kézbe vette íját, övére akasztotta, megigazgatta puzdráját.

– Nem sokkal halála előtt azt mondta nékem apám, hogy; “fiam, ne feledd sose, hogy lelket nem lehet venni, csak eladni”! Akkor nem értem fel ésszel, hogy mit is jelentenek eme szavak… Most már tudom! Szedje össze magát az úr, és hordja el innét az irháját jó messzire! Nem váltom pénzre a becsületem! Hogy nézhetnék nyugodt szívvel Réka szemébe tisztességtelen? Hogy hajthatnám nyugodt álomra fejem, ha elárulnám nemzetem, ha hűtelen lennék a hazámhoz és a királyomhoz, kinek Isten rendelésére került fejére a Szent Korona?! Nem kérek a kelmed új világrendjéből, nem bizony!

Joákim képéről tovarebbent a szívélyes mosoly, hogy helyébe tüsténtiben haragos gyűlölség költözzék.

– Barom! Mit képzelsz te magadról?! – sziszegte haragost. – A testvériséggel nem lehet packázni!

– Ne fenyegessen az úr, ha jót akar magának! Menjék, míg szépszerével mehet! – morrant vissza Tarkacsu villámló szemmel, és ráfordulván az ösvényre hosszúra nyújtott szapora léptekkel legott elindult keletnek.

Az Illuminati – miután sikerült leráznia magáról a rököny dermedtségét – dühtől fortyogva pattant fel, hogy botját félredobván míves markolatú kardjáért kapjon, ám a penge surranására Velezd fia Tarkacsu megperdült, és gondolatnál sebesebben vesszőt varázsolt az idegre.

– Tolja vissza gyíklesőjét hüvelyébe az úr, különben ellövöm a gígáját! Ilyen távolságból egy bolhát is lefejezek, ezt tudnia kell!

A kardot tartó kar lehanyatlott…

– Okos! – vigyorodott el gunyorosan az íjász. – No, akkor én menek is tovább, kelmed meg menjék vissza oda, honnét ideszalajtották, oszt’ mindketten úgy járunk jól, ha soha többé nem botolunk egymásba!

Joákim tehetetlenül pukkadozva várta ki, míg a dubicsányit elnyeli az erdő, hogy aztán sietve visszaigyekezzék a vízmosáshoz, hol négy állig felfegyverzett zsoldosát hagyta volt.

– Az a kis pondró visszautasított, pedig egy vagyont kínáltam neki! Az Iskárióti annak idején harminc ezüstért adta nekünk mesterét, ennek meg nem kell a hatalom, a pénz! – dúlta-fúlta embereinek. – Dédes felé megy – mutatta botjával az irányt. – Szedelőzködjetek, eredjetek nyomába, és kapjátok el! Majd dalol a kínpadon, ha a szép szó nem használ. A testvériség ajánlatát nem lehet visszautasítani! Én magam fogom kivallatni, és élvezettel nézem végig, ahogy végül beledöglik a fájdalomba. – fogadkozta fogcsikorgatva, majd ocsmány káromlásokkal gyalázta Istent, egész addig, míg kosfejes botja hangos csattanással ki nem vágódott kezéből, hogy egy sziklának csapódván hosszantában végighasadjék…

A furkón hivalkodó Baphomet-fő szarvai közül egy piros tollú nyílvessző meredt ki!

– Takarodjatok a környékemről, különben mindannyiótokat levadászlak! – harsogta Tarkacsu a vízmosás fölé magasodó sziklaoromról. – Nem szívesen ölök, de ha kell, megteszem!

– Miért követtél? Honnét gyanítottad?! – károgott vissza Joákim félelmes döbbenetétől szürkülten.

A bükki völgyben sokáig visszhangzott tova a dubicsányi íjász tisztán csendülő válasza;

– Édesapám annak idején azt is mondotta volt: “hitvány az, ki nemzetségét eltagadja, egy senkiházi nem érdemes bizalomra”!

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...