MIL pályázat különdíj: Takács Zsolt: El nem mondott beszéd

2013. május 23. csütörtök
Írta:

 

A temetés olyan volt, mint a többi, semmiben sem különbözött azoktól, amelyeket addig láttam. Az egész osztály eljött a halotti torra. A legtöbb vendég csak bámészkodott, néhány jó étvágyú pajtásom pedig szemtelenül sokat evett. Én magányosan ültem az otthonosan berendezett nappali kanapéján, és annyira unatkoztam, hogy véletlenül a megboldogult osztálytársamra, Szárai Barnára gondoltam.

Egy pillanat alatt elmúlt. Kedden még jött iskolába, szerdán már nem. Sorsát egy elromlott ébresztőóra pecsételte meg – ez félelmetes. Láttam magam előtt a fiút, hogy fut lélekszakadva a busz után, bicsaklik meg a lába, veszti el egyensúlyát, és hasad szét a feje egy pad élén. Feloldhatatlan ridegséget éreztem; gyászt nem. Minden tárgy idegen volt, Barnát is annak tekintettem, akárcsak az osztálytársaim. Nyomasztott a légkör, a hamis jelenet, a kötelező szomorúság. Eldöntöttem, hogy valami ürüggyel meglógok innen – ekkor ült le mellém Barna édesanyja. Nincs arra megfelelő szó, mely visszaadná azt a szánalmas tekintetet, azt a reménytelenséget sugárzó arckifejezést.

– Te Bandi vagy, ugye? A fiam sokat mesélt rólad.

– Nem… Ákos.

– Ó, elnézést.

Hallgattunk. Sokáig.

– Jóban voltál vele?

– Kivel?

– A kisfiammal, Barnával.

– Öhm, igen… mondhatjuk.

Ismét csend következett. A szemem sarkából vizslattam az asszonyt. Mélyen elmerült gondolataiba, látszott, hogy emlékek után kutat – kétségbeesetten. Bütyök becenevű barátomat kezdtem figyelni, aki sorra tömte magába a pogácsákat, közben viccekkel szórakoztatott párakat. A mellette álló Liza egy hangos kacajt próbált elfojtani, s a formás ajkairól már kicsúszott örömhangokat köhögésnek színlelte. Mocorogni kezdtem, menni akartam.

– Szeretnéd megnézni a szobáját?

– Most inkább nem, köszönöm, nekem amúgy is…

– Gyere, mutatom az utat.

Úgy tűnt, az utolsó mondatomat nem hallotta. Elindultunk az emeletre. A lépcsőzés után beterelt az egyik szobába, majd gyorsan, de halkan behúzta mögöttem az ajtót. Valószínűleg azt gondolta, hogy majd elérzékenyülök a Barnához kötődő tárgyak láttán. Szegény asszony! Ha tudná, hogy Barnát az egész osztály kivetette magából különcsége miatt; hogy tudásszomját hibának, nem jó tulajdonságnak tekintettük; hogy kerültük a vele való érintkezést; hogy nem foglalkoztunk vele, mert más volt, mint mi…

Egy ideig csak álltam: mit kellene csinálnom? Odaléptem az íróasztalhoz, mintha kerestem volna valamit. Jeles dolgozatok, rajzok, fotók, novellavázlatok, kották hevertek egymáson… Ez a fiú igazán sokoldalú! Volt. A kupac aljáról kihúztam egy lapot. Beleolvastam; valami köszöntőféleségnek tűnt. Akkor jutott eszembe, Nagyné felkérte, hogy a márciusi iskolai megemlékezésre írjon egy beszédet. Szerencsétlen, gondoltam, ezt se fogja már senki hallani. Különös érzés fészkelte be magát a mellkasomba. Valamiért úgy éreztem, el kell olvasnom a szöveget. Nekiláttam.

Tisztelt Tanárok, Diáktársaim!

1848. Ennyit kell mondani, s az Európán végigsöprő forradalmi hullám illata szinte az arcunkba csap. Március 15. A Pilvax kávéházban gyülekező, izgatott fiatalok eszmecseréit halljuk, érezzük a frissen nyomott újságok meleg tintaszagát. És természetesen fiatal hevülettel ront be a népek tavaszának magyar szimbóluma: Alexander Petrovics, vagyis Petőfi Sándor.

Ezen a csodás napon arra kérném a Tisztelt Hallgatóságot, hogy idézze fel magában, milyen emléke kötődik március 15-éhez. A legtöbbeknek valószínűleg az a megmosolyogtató kisiskolás kori emlék fut át a fejében, amikor egy felelet során összekeverték az ifjak állomásait, vagy éppen a memoriternek szánt Nemzeti dalból kihagytak két sort, és ezért Klári néni vagy Imre bácsi megdorgálta őket… Pedig a 165 éve történt eseménysornak koránt sem abban rejlik a jelentősége, hogy Petőfiék az orvosi egyetemre mentek-e először vagy a jogásznövendékekhez. Pesze fontos, hogy tudjuk: voltak ilyen helyszínek. Meg, hogy volt valami Leander vagy Landerer Nyomda, meg egy Táncsics Mihály nevű figura is odakeveredett végül a tömegbe.

Petőfi Sándor a forradalom és szabadságharc vezéralakja igazi hős volt, akit szándékától és céljaitól semmilyen hatalom vagy hadsereg nem tántoríthatott el. Mind költészetével, mind politikai-közéleti cselekedeteivel a megújulás eszmeiségét hirdette. A közjót kívánta szolgálni, nemcsak magára és családjára viselt gondot, hanem az állam minden apró dolgát szívügyének tartotta. A sajtó szabadságáért, a felelős minisztériumért, a közös teherviselésért és a többi pontért vívott küzdelem súlyát ma, a XXI. században el sem tudjuk képzelni.

Most mindannyian kokárdát viselünk a mellünkre feszülő ünnepi viseleten – egyetlen napig. Mert ez a szokás, ilyenkor így szoktuk. Az 1956-os forradalom áldozatai azért is ontották vérüket többek között, hogy mi a ’48-as eseményekről békében megemlékezhessünk. De miért is van szükség  minderre?

Mert önzőek vagyunk. Gyarlók, gyávák. Elégedetlenek és esendők. Gyengék. És könnyen feledünk. Elfeledünk mindent, ami nem hozzánk, a családhoz, a munkahelyhez, a számlákhoz, az ebédhez kötődik. Elfeledjük a hősöket, hazánk krónikájának fényes ékköveit. Elfeledjük, hogy itthon vagyunk. Itthon vagyunk, és semmi idegen nép nem zsarnokoskodik felettünk, ahogyan tették azt a törökök, az osztrákok, a németek, a szovjetek. Ezt kell, hogy jelentse ma március 15-e, jusson eszünkbe, hogy szabadok vagyunk, s igyekezzünk minden erőnkkel fáradozni másokért és a magyarok országáért – békességgel.

Nem kell, hogy a hon fiataljai, mi, Tisztelt Diáktársaim, a pénztől és a nélkülözésmentes élet illúziójától vezérelve az országhatáron túl keressünk új lakhelyet. Miért hagynánk el a földet, melyért századokon át harcoltak őseink? Friss elménkre és bátor szívünkre nagy szüksége van ma a történelem viharában megtépett anyánknak: Magyarországnak.

Tisztelet Tanárok, Diáktársaim! Emlékezzünk e sorokra:

„Talpra magyar, hí a haza!/ Itt az idő, most vagy soha!”

Leültem az ágy szélére, mely még mindig bevetetlen volt; Barna sietett a baleset reggelén, nem ért rá megigazítani, az édesanyja pedig még nem elég erős ahhoz, hogy a halott fia holmiját pakolgassa. Az egyre barátságosabbá váló szoba pásztázása közben a falra akasztott magyar trikolóron állt meg a szemem, majd a kezemben lévő szövegre néztem. Sírva fakadtam. Sírtam bánatomban, hogy nem ismerhettem meg a szoba hajdani lakóját, a tehetséges hazafit; és sírtam örömömben, hogy magyar vagyok.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...