Ön most itt van:

Másfelé fújta a szél

Emberi sorsok. Két kisfiú története, akiket végleg elválasztott egymástól a fukusimai természeti katasztrófa és hamar megtanultak felnőttnek lenni.

      Daiszuke látta a cunamit a tévében. A hírek másról sem szóltak, csak a katasztrófáról, a szülei pedig a sugárzást emlegetve veszekedtek esténként. Az anyja sokat sírt. Azt mondta, nem akarja, hogy a gyerekeinek valami baja legyen. Daiszuke nem értette, mi bajuk lenne, hiszen a megye másik felében éltek – száz kilométerre az erőműtől, de nem vitatkozott. Akkor sem, amikor az anyja megtiltotta, hogy kimenjen játszani a parkba a többi fiúval, és akkor sem, amikor egy nap azzal fogadta, hogy pakoljon össze, mert költöznek. Az új otthonuk sokszor száz kilométerre délen várja őket, ahol nem radioaktív a föld, a víz és a levegő. Apa azért itt marad és vigyáz a házra.

      Az utca végén lakó Eitáék nem tudtak elköltözni. A fiú szülei nem kerestek annyit, ráadásul a nagyapjáról is gondoskodniuk kellett. Az apja mindig legyintett, ha a sugárzásról volt szó. – Másfelé fújta a szél – szokta mondani. Eitát kiengedték játszani, csak egy idő után már nem maradt kivel. Daiszuke volt a legjobb barátja és mindketten focisták akartak lenni, ha felnőnek. A következő tanévben az iskolában megszűnt a focicsapat – megszűnt minden, amit a szabadban kellett játszani.

      Daiszuke új iskolájában viszont erős volt a focicsapat, csupa nagyra nőtt fiúból állt. Daiszuke kicsi volt és fürge, nem tudott alkalmazkodni a megváltozott játékszabályokhoz. Sokszor a kispadra ültették, de volt, aki direkt lábon rúgta, ha mégis játszhatott. Vele hozattak a vizet a pályára, ha szomjasak voltak. Egyébként nem nagyon szóltak hozzá. Azzal csúfolták, hogy sugárzik és fertőz. Pár hét elteltével kilépett a csapatból.

 

      Eita már nagyon várta ezt az évet, mert a hatodikasok nyáron a testnevelésórán úszni tanultak a medencében. Idén azonban egyik napról a másikra leeresztették a vizet, nem szóltak semmit, az iskola csak úgy elsunnyogta az úszást. Senki sem kérdezett rá. A lányok örültek, a fiúk nem, de nem akartak ostobának tűnni, ezért nem beszéltek róla. Már otthon sem volt téma. Kerülték, mintha a nem emlegetett dolgok meg sem történtek volna.

Daiszuke utálta az új iskolát, de otthon sem szeretett lenni. Az anyja állást vállalt, esténként járt csak haza, és előre csomagolt vacsorát hozott a szupermarketből, ahol dolgozott. Napközben a bátyja vigyázott rá és az öccsére. A legkisebb sokat nyafogott, azt hajtogatta, hogy haza akar költözni, hogy mikor jön már apa, és hogy át akar menni a nagyiékhoz. Daiszuke is át akart. Abban a hátrahagyott kisvárosban a nagyszülei két utcányira laktak tőlük, és ha mentek, mindig kaptak cukorkát, gyümölcsöt, vagy egy kis pénzt fagylaltra. – Apa nem jön – mondta a bátyjuk, aki jókedvű fiúból mogorva kamasz lett. Az öccsük sírva fakadt.

      Eita most vette csak észre, milyen kicsi is valójában. A terek hatalmasra nőttek körülötte. A házuk ugyanolyan volt, de az utcára lépve magány fogta el. Látta maga előtt az embereket, akik korábban rendületlenül foglalták el a helyüket a mindennapok képén. A nénit szemből, aki minden egyes nap ugyanakkor tette ki a szemetet. A kutyájával futó férfit. Az erre hazaandalgó középiskolásokat. Nem költözött el mindenki. A néni meghalt. A férfi pedig csak abbahagyta a futást.

      Daiszukére ellenben rászorult a tér, mert magára húzta a falakat. Az iskola nyűg volt, az utcák túl zajosak a régi kisvároshoz képest. Az otthonuk egy aprócska lakás lett. Míg az anyjuk egy kis szobában aludt, a fiúk a nappali tatamijára terítették le esténként a futont. Régen saját szobája volt mindhármuknak. Sokáig tartott megszoknia a szuszogást maga körül. A bátyja néha horkolt, az öccse pedig, ha élénken álmodott, úgy rugdalózott, mint egy kutya.

      Amikor Eita hazavitte az középiskolából az első pályaválasztási lapot, fogalma sem volt, mit írjon rá. Az apja nem aggódott, azt mondta, így, hogy annyian elmentek, csak úgy kapkodnak majd a fia után a munkahelyek. Lehet belőle bármi, csak tanuljon szépen. Eita tanult, mert úgysem volt más, amit csinálhatott volna. Azt viszont nem mondta az apjának, hogy az osztálytársai már azért költöznek el, mert a szüleik elvesztették az állásukat. Ha túl sok hely üresedik meg egy cégnél, nem lesz mivel kapkodni a munkaerő után.

      Régen Daiszuke is jó tanuló volt, Eitával mindig ott tolongtak a faliújságnál, ha kiírták egy vizsga eredményét. Most már nem kellett tolongania, anélkül is tudta, hogy a lista alján szerepel. Nem figyelt az órákon, a focipályát bámulta az ablakból, vagy a madarakat, vagy bármit. Otthon nem tudott tanulni, mert zavarta az öccse. Ahogy hozzászoktak az ottani élethez, a bátyja is egyre később járt haza, így neki kellett gondoskodnia a kicsiről. – Ha te már nem akarsz focista lenni, én lehetek? – kérdezte egyszer lefekvés előtt az öccse. – Lehetsz – felelte vállat vonva, majd magára húzta a takarót, úgy, hogy még a feje sem látszott ki. Talán csak túl sokat nézte a tévét és ez egy rossz álom volt. Ha felébred, megint tizenegy éves lesz és kimehet a parkba játszani a barátaival ott fenn északon, Fukushimában.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: