Martinovic Boris: Tokió titkai – Restir

2017. május 21. vasárnap
Írta:

Tokió titkai (1)

Tokiónak nincs igazán központja, nincs egy városrésze, ahová „centrum” feliratú táblák vezetnek, és a szelfiző turisták úgy érezhetik, hogy látták a lényeget. Nem feltétlenül azért, mert nem egy európai városról van szó, hanem talán azért, mert a méreténél fogva számtalan környéknek kialakult egy sajátos arculata, egyéni hangulata és önálló karaktere.

Nem tudom, van-e az embereknek kedvenc városrésze, mert annyira különböznek egymástól, hogy bizonyos értelemben nincs is értelme összehasonlítani őket. Engem ugyanúgy le tudnak nyűgözni Ginza luxusa és izgalmas mellékutcái, Sindzsuku összevisszasága, Sibuja boltjai és embertömege, Aszakusza múltja, Ebiszu csendes stílusossága, Odaiba kontrasztossága. Mégis, talán Roppongi nőtt a legközelebb a szívemhez.

Fura ezt kimondanom, mert amikor először jártam Roppongiban, nem tett rám mély benyomást, és talán előítéletes is voltam vele szemben a híre miatt: bulinegyed, partiváros, a féktelen szórakozás központja. Furának is találtam, hogy az egyetem, ahová jártam, Roppongi kellős közepére épült, és eleinte ambivalens voltam a gondolattal szemben, hogy szinte minden nap meg kell majd ott fordulnom. Egyszerűen nem láttam, mi lehetne benne vonzó.

Mekkorát tévedtem…

Roppongi olyan, mint egy sziget, tele rejtett kincsekkel. Még csak térkép sem kell hozzá, a kisebb-nagyobb X-ek szanaszét hevernek az utcán, és mutatják, hol kell keresni. Csak egy pár nyitott szemre és egy kis érdeklődésre van szükség. Egyszer talán majd szánok egy külön cikket az összegyűjtésükre, de az is lehet, hogy egyenként mutatom be őket, mert megérdemlik. Ilyen például a kedvenc izakajám egy eldugott sikátorban; a világ legcsodálatosabb péksége, melynek gondolatától most is összegyűlik számban a nyál (csak annyit mondok: rikottás, szárított paradicsomos, diós barna kifli, fügével és az oldalára sült sajttal); vagy az éjszaka kivilágított cseresznyefák a kisebb Mori-tornyok árnyékában. Ez a cikk azonban valami másról fog szólni; egy titokzatos ruhaboltról és kávézójáról.

Igen, ruhabolt. Tudom, elsőre furának tűnhet, de hát a fura dolgok izgalmasak, nem? Ez a ruhabolt is fura, és egyben iszonyatosan izgalmas.

Kezdem kicsit tárgyilagosan, csak hogy ne ugorjak rögtön fejest a misztikus tokiói alvilágba. Alvilág… Izgalmasnak hangzik, mi? Hát ez az. Ez Tokió. Ez is. Mert hogy ott van szem előtt, a bulinegyed kellős közepén. Konkrétabban a viszonylag újnak számító bevásárlóközpont és irodaház, a „Midtown” mellett. Az épülettel szemben állva egy parkos rész húzódik a bal oldala mentén, és megy egészen hátra, mögé. Tovább balra egy utca szegélyezi a parkot, és valahogy lefelé dől, egyre inkább kiemelve a zöld, fás területet. Ezáltal az utca maga mintha lassan beleveszne valami titokzatos mélységbe, mintha olyan helyre vezetne, ahol árnyak, szellemek, éjszakai lények és kétarcú istenek laknak.

Egy napos októberi délután a parkban sétálgattam, amikor felfigyeltem erre az utcára. Azonnal megfogott a csendje és rejtélyessége. Van olyan, hogy szólít az utca. Ez az utca engem szólított. Éreztem, szinte hallottam az épületfalak suttogását, a háztetők morajlását, az ablakokon ki-be vándorló szél suhogását. Muszáj volt elhagynom a park zöld biztonságát, és leereszkednem az utcába.

Amikor leértem (egy rövid lépcsősor vezetett lefelé), egy különös épület fogadott, és nézett velem farkasszemet. Pontosabban, én éreztem, hogy figyel engem, a tekintetét viszont nem láthattam, elrejtette. Egy nagy, koromfekete kocka volt, felső szintjén rácsos, fekete ablakokkal, lent egyetlen sötét ajtóval. A falai simák, egyenletesek, teljesen üresek, de mégsem, mert a feketeségük, akár a világűr, halkan ismételgeti, hogy titkokat rejt, hogy fel akarja magát fedeztetni. Tisztes távolságra álltam meg tőle, és csak néztem. Egyelőre nem mertem ismerkedni.

restir1

Nem tudom, mennyi idő telhetett így el, öt, talán tíz perc is, amikor megjelent egy nagy, sötétített ablakos SUV, és megállt az épület előtt. A sofőr kiszállt, kezén fehér kesztyű, és kinyitotta a hátsó ajtót. Egy magas, hófehér bőrű japán lány szállt ki, messziről modellnek tűnt, vagy csak a testalkata volt olyan. Egyrészes ruhát viselt, nagyon rövidet, combjai az enyéimnél is hosszabbak, a ruha pedig kékes-feketén csillogott, és attól függően, hogy esett rá a napfény, néha engem is elvakított. A másik hátsó ajtón is kiszállt valaki, felteszem egy férfi, de őt nem láttam. Csak elképzeltem magamban, hogy alacsony, teljesen kopasz, hosszúkás, őszülő kecskeszakálla van, méregdrága sötétkék öltönyt visel, és apró körlencséjű napszemüveget. Együtt mentek be az épületbe, és eltűntek a gyomrában.

Ekkor kicsit oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy a következő épület, nekem jobbra, vörös téglából épült, és ugyan stílusában voltak a fekete kockáéhoz hasonló vonások, egyfajta huszonegyedik századi minimalizmus, mégis vidámabban vibrált, és lazán állt a helyén, vagy talán ült, kényelmesen hátradőlve, akár egy szörfös a tengerparton, vastagkeretes Ray-Ban napszemüvegben, egyik kezében egy csésze kávéval, másikban egy sodort cigarettával. Megfogott ez a lazaság, talán vágytam is rá, úgyhogy közelebb mentem.

Nem véletlen a szörfös kép, az alsó szintje ugyanis egyszerre volt egy ultra-divatos szörfbolt és egy kézműves kávézó. Ajtaja és egészfalas ablakai nyitva, úgy, hogy akár az ablakokon keresztül is lehetett közlekedni, kint pedig amolyan mini-verandán két asztal és dizájnos székek, fotelek.

restir2

Először a boltban néztem szét, a menő cuccok, több százezres napszemüvegek, kézzel festett szörfdeszkák és stílusos fotóalbumok között. Közben a személyzettel dumáltam, bár nem tudtam eldönteni, hogy egyszerű alkalmazottak-e, vagy övék a hely. Egyikük hosszú hajú, rocker, vagy talán motoros srác, de az igényesen öltözött fajtából; másik egy megint csak modell-külsejű lány, egyszerű fekete-fehér szerelésben, láthatóan dizájner darabokban. Meglepett a közvetlenségük és az angol nyelvtudásuk is.

Miután szétnéztem, kiültem az ablakba, és az itallapot nézegettem. Arra számítottam, hogy a fiú fog kijönni, hogy felvegye a rendelésem ‒ a lány a pult mögött ült és a Macbookján dolgozott‒, ám meglepetésemre egy fiatal lányt jelent meg, akit addig nem láttam. Ismét a modell-alkat, de nem volt japán, még csak nem is ázsiai. Nem tudtam beazonosítani, de dél-európaira vagy dél-amerikaira tippeltem volna. Olyannyira meglepett jelenlétével, hogy csak annyit tudtam kimakogni „nem tudom, mit igyak”, mire ő azt mondta a kedvence a chai latte, egy kis fahéjjal a tetején. Megvett kilóra, azt kértem. Nem hazudott. Tényleg isteni finom volt. Kérdésemre pedig elárulta, hogy brazil származású, úgy rémlik, második generációs, már Japánban született. Folyékonyan beszélt japánul a többiekkel, ami abban a pillanatban leírhatatlanul szexinek hatott.

Miközben kávézgattam, vagyis chai lattézgattam, az utcán nem egyszer haladt végig néhány fős társaság fiúkból és lányokból, akik egytől egyik modellnek, hírességnek, rock sztárnak tűntek. A fiúk jellemzően japánok voltak, a lányok között pedig európaiakat is láttam, főleg a szláv nyelvterületekről. Néhányan közülük a kávézóba is betértek, és úgy beszélgettek az ottaniakkal, mintha közeli jó barátok volnának. Nagyon bizarr volt az egész, mintha egy divatfilm forgatására csöppentem volna.

Miután végeztem, a macbookozó lánynál fizettem bent a pultnál. Megköszöntem a chai lattét meg az egész élményt, mondtam, hogy még vissza fogok ide térni, mire ő elmosolyodott, és azt mondta, szívesen megmutatja a saját kollekcióját. „Hogy micsodát?” ‒ kérdeztem. Hát a saját tervezésű ruháit. Fent vannak az emeleten, egy külön boltban. Nyilván köpni-nyelni nem tudtam, csak bólintottam. Ő mondta, hogy kövessem, én mint egy kiskutyus loholtam utána, és egy külső lépcsőn felmásztunk a fenti szintre. Kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, és beengedett. Egy egész boltnyi csak az ő ruháival, nagyon szép dolgokkal, számomra megfizethetetlen dolgokkal. Ő az ajtóban állt, és engem figyelt, miközben a ruhái közt sétálgattam. Egészen fura élmény volt. Minden lehetséges forgatókönyv megfordult a fejemben: hogy magunkra zárja az ajtót, és nekem veti magát, szeretkezünk; hogy megjelenik yakuza barátja, és féltékenységből vagy félreértésből leszúr egy japán rövidkarddal; hogy ugyanez a yakuza igazából a főnöke, és elvisznek rabszolgának; vagy az egész csak egy kandikamera, és mindjárt a pofámba nevetnek.

Végül, ahogy lenni szokott, semmi nem történt. Megköszöntem, hogy megmutatta, mondtam, hogy szépek a ruhái, ő mosolyogva bólogatott, majd kikísért, bezárta az ajtót, és visszamentünk az utcára. Épp búcsúzkodtunk, amikor a mellettünk lévő épületnél, annál a bizonyos fekete kockánál megjelent egy hófehér Porsche 911. Ebből is egy dekoratív hölgy szállt ki, meg egy jól öltözött pasas, és bementek a kockába. Mindketten néztük őket, majd a lányhoz fordultam: „Mi van ott? Mi ez az épület?” Ismét rám mosolygott, és csak annyit mondott: „Menj be, nézd meg magad.” A mosolyából nem tudtam eldönteni, hogy szívat-e, gúnyolódik-e, vagy csak kedvesen segítőkész és aranyos. Mire eldönthettem volna, már el is fordult, és visszament a kávézóba. Csak egyszer nézett vissza, hogy tekintetével ismét elmondja, menjek be a kockába.

Hagytam, hogy eltűnjön a bárpult, a Macbookja mögött, majd megfordultam, és ismét farkasszemet néztem a titokzatos épülettel. Egyszerre vonzott és taszított. Vagyis inkább megijesztett. Közelebb mentem, de ismét megálltam. Talán vártam valamire, de én magam sem tudom mire. Játék volt ez közöttünk, bár inkább ő játszott velem, én pedig hagytam. Olyannyira, hogy végül engedtem neki, az ajtóhoz sétáltam, és nagyot nyelve benyitottam.

Bent sötétség fogadott. Nem meglepő. Talán nem is számítottam másra. Meglepett azonban, hogy nem egy szoba, egy nagy tér fogadott, hanem egy lépcső, mely lefelé vezetett. Ismét a mélység, ismét a sötétség. Akár egy átjáró egy másik dimenzióba, ahol a féktelen élvezetek uralkodnak. Elindultam lefelé, és próbáltam értelmezni, befogadni, amit látok.

A lépcsősor nyers szürke betonból készült, ahogy az alig megvilágított falak is. Rajtuk fekete-fehér fényképek, de nem túl sok, csak épp, hogy emlékeztessenek, nem hagytam el teljesen az élő világát, bár ahová készülök, nem az az élő, amit kint a napsütötte utcán láttam.

Lassan haladtam, lépcsőről lépcsőre, és közben egyre inkább magába szippantott a légkör. Éreztem, ahogy a mindent uraló szürke és fekete színek lassan a bőröm alá kúsznak, és izgalom jár át. Mintha egy édes bűnt készültem volna elkövetni, és olyan élvezeteknek átadni magam, amiktől mindig is tiltottak. Lassan, izgatottan, egyre szabadabban.

Aztán leértem.

Benyitottam.

restir3

Elnémultam.

Rácsodálkoztam.

Óvatosan sétálni kezdtem.

Távolról néztem a ruhákat.

Közelebb mentem, megérintettem őket.

Úgy jártam közöttük, akár egy fantom.

Elképzeltem magamon. A bőrnadrágot, a három millió forintos lila bársony zakót, az egyedi festésű lakkcipőt.

Elképzeltem az életet, amit azok élnek, akik ide járnak.

Egy pillanatra elcsábított, a markába zárt, nem engedett.

Nem jutottam levegőhöz. Fojtogatott. Először élveztem, de hamarosan fájni kezdett.

Ki kellett mennem. Ki a napfényre, a friss levegőre, ahol zöld van és fa és madár. Ahol átlagos emberek mennek munkába, ülnek a padon és pihennek, a cseresznyefák árnyékában olvasnak, a Starbucksban kávéznak.

A kijáratnál még egyszer visszafordultam. Még egyszer egymás szemébe néztünk a fekete kocka és én. Még egyszer fojtogattuk egymást. Jól esett, de nem kellett. A napfény kellett. A levegő kellett. Bólintottam, talán ő is, és meghagytam azoknak, akik a fojtogató sötétségben érzik igazán otthon magukat. Nekem csak néha kell, egy pillanatra az íze, egy másodpercre a feszültsége, egy gondolat erejéig a dekadenciája. De nem az otthonom. Csak egy játszótér. Viszont, ha valaki szeret játszani…


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...