Ön most itt van:

Martinovic Boris: Tokió titkai – Odaiba

Tokió titkai cimlap foto

Odaiba egy nagyon furcsa hely. A Tokióba látogató külföldiek vagy nem is hallottak róla, vagy ha mégis, a kulturális sokkra vágyókat egyáltalán nem hozza lázba, azok pedig, akik vásárolni akarnak, jellemzően egy egész napot eltöltenek a Tokió-öbölben épült mesterséges sziget egyik bevásárlóközpontjában, este megvacsoráznak, majd fejenként átlagosan 3,25 szatyorral a kezükben távoznak.

Tokió nagy részével ellentétben a szigeten tág terek terpeszkednek, széles utak nyújtózkodnak, és szellősség járkál a levegőben. A bevásárlóközpontokon kívül néhány olyan hatalmas objektumot találni itt, melyek célzottan képesek igen nagy tömegeket magukhoz vonzani, leginkább hétvégén. Ilyen az Ariake sportcentrum, a Jövő-múzeum, az éjjel-nappal nyitva álló Oedo-onsen, a város legnagyobb kiállítóterének számító Tokyo Big Sight, a Fudzsi-televízió izgalmas épülete, vagy a Diver City bevásárlóközpont mögötti hatalmas parkoló, ahol gyakran szerveznek különféle eseményeket: japános októberfesztet, drift-versenyeket, motorkiállítást, nemzetközi ételfesztivált, össznépi macurit, koncerteket.

A sziget tehát a pénzköltés és a hangos szórakozás, illetve tömeges szórakoztatás helyszíne, a modern Ázsia fogyasztói társadalmának egyfajta kondenzált mikro-univerzuma.

Éjszakára azonban a sziget kiürül.

Alig vannak lakóépületek – talán csak a szivárvány-híd utáni szigetbejárónál, illetve a nemzetközi diákoknak fenntartott lakónegyedben. Éjjeli szórakozóhelyeket sem igazán találni, ahogy nincsenek nyüzsgő sétálóutcák, vagy éttermekkel és bárokkal telepakolt hangulatos városrészek sem. A bevásárlóközpontok kiürülnek, a múzeumok bezárnak, a fesztiválok és kiállítások koraeste véget érnek. Az emberek felszállnak a vezető nélküli „monorailre”, a Jurikamome vonalra, és az öböl látványában gyönyörködve mennek vissza a „klasszikus” Tokióba. Furán megnyugtató csend üli meg ilyenkor a szigetet.

A csend könnyedén adhatna otthont az üres magánynak, de valahogy mégsem teszi. Inkább hívogat. Leginkább a Hajózási Múzeum (japánul Fune no kagakukan) mögötti partszakaszra, az öbölbe, a tengerhez.

A part ki van építve, szép térkő borítja, modern padokon lehet megpihenni, és korlát választja el a szárazföldet a tengertől. Az egész mégsem hat ridegnek, távolságtartónak, vagy túl műnek. Talán úgy írhatnám le, hogy visszafogottan urbánus. Egyfajta átmenet Tokió építészeti dzsungele és a nyers természet között. Ettől lehet otthonos egy városi ember számára, és így tudja összekapcsolni Tokiót és a tengert.

Gyakran jöttem ide futni az éjszaka kellős közepén. Futás után mindig nekidőltem a korlátnak, és csak bámultam. Az öböl túlpartján álló hatalmas kikötőben az ég felé nyúló emelődarukat bámultam, vagy a város megannyi felhőkarcolóját. Innen nézve távolinak tűnnek, egy másik világ, egy másik élet valóságának. Odaiba csendje mégsem szigetelődik el teljesen ettől a másik világtól. A kettő közt lassan hömpölygő tenger kapcsolja őket össze, valamint a tengeri szélben a túloldalról visszhangzó hangok és zajok.

Hallani, ahogy a daruk fémkonténereket emelnek az óceánjáró teherhajókra, hallani a vasút monoton robogását, hallani egy-egy szirénázó mentőautót. Nem tudom, ők mennyit hallanak a mi oldalunkból, de akárhányszor álltam ott a korlátnak támaszkodva, mindig az volt az érzésem, hogy a túloldalon is valaki épp ezt teszi – talán egy kikötői munkás, esetleg egy taxis, aki kiszállt az autójából, hogy elszívjon egy cigarettát ‒, és a tengert bámulva hallgatja az Odaibáról érkező hangokat. A tengeri szél pedig a fülébe súgja a padon ülő szerelmesek nevetgélését, az öbölben horgászó nyugdíjas úr rádióadását, a sziget útjain éjszaka megjelenő motorkerékpárok zúgását, a parton sétáló megfáradt üzletember cipőjének kopogását, és az én légzésemet.

A végén mindig a kikötő emelődaruira emeltem a tekintetem. A formájuk óriási zsiráfokra emlékeztetett. Néztem, ahogy fénylő, piros szemükkel a várost pásztázzák, és azt éreztem, hogy ők is értik. Értik, hogy innen, a világ pereméről, az éjszaka ölelésében, a tenger időtlen morajlásában lehet igazán meglátni és átérezni Tokiót.

N2

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: