Martinovic Boris: Tokió titkai: Lemonsha

2017. február 10. péntek
Írta:

Tokió titkai cimlap foto

Sokszor hallani, hogy egy nagyváros személytelen, hogy nem elég közvetlen, hogy nehéz benne igazán helyinek lenni, otthon lenni, a környezettel azonosulni. Azok után, hogy éltem Budapesten, Milánóban és Tokióban, illetve a munkám és egyéb utazásaim révén többször is megjártam számos más nagyvárost a világban, épp az ellenkezőjére jutottam. Pontosabban arra, hogy egy nagyvárosban, sőt, egy Tokió méretű megapoliszban is érezheti magát otthonosan és odatartozónak az ember.

Sok különböző útja és módja lehet ennek, hisz mind különbözünk, néha egészen kirívóan és látványosan. Én személy szerint akkor kezdem leginkább otthon érezni magam egy városban, amikor felfedezek magamnak olyan helyeket, amelyek valamilyen okból mintha kiszakadnának a körülöttük lévő zajos forgatagból, és a saját, személyes világom részévé válnak. Lehet ez egy kávézó, egy utcasarok, egy régi épület homlokzata, egy sötét moziterem, egy fa árnyéka, egy park, egy szobor, bármi. A lényeg, hogy ezekben a dolgokban és helyekben van valami nehezen megragadható különlegesség, amitől a magaménak érzem őket. A legtöbbször élmények és események is kapcsolódnak hozzájuk, de nem egyértelmű, hogy az élmények miatt válnak-e különlegessé és személyessé, vagy a személyes érzés és kötődés miatt válnak az események helyszínévé.

Tokió sem volt kivétel. Épp ellenkezőleg, talán a mérete és a sokszínűsége miatt több ilyen személyes helyet és teret találtam benne, mint bárhol, ahol eddig jártam. A titok, ami nem is akkora titok, hogy gyakran és bátran kell beleindulni céltalanul, órákon át bolyongani a város utcáin, és nézelődni, kíváncsiskodni, benyitni, felmászni, megállni, rákérdezni, bekukucskálni. A tapasztalat, hogy az ösztönök, azok a fura, az egész lényünkben bujkáló, és néha a szívünket ütlegelve előbújó pici lények úgy is megtalálják a módját, hogy a megfelelő helyekre vezessenek. Csak hagyni kell őket, hadd ütlegeljenek.

Ebben a cikksorozatban, a „Tokió titkaiban” néhány ilyen helyet mutatnék be nektek, de csak röviden, épp felkeltve az érdeklődést, hogy majd magatok fedezzétek fel őket igazán.

Szóval… Még csak néhány hete laktam Tokióban, amikor beleindultam egy ilyen céltalan menésbe a Ginza és Marunoucsi negyedekben. Hatalmas, sokszor szabálytalan, eklektikus, néha zavarosnak tűnő összhatást keltő épületek, amelyek talán éppen emiatt, a koncepció látszólag teljes hiánya által keltenek harmonikus hatást. Valahogy a világ, az egész élet is mintha ilyen lenne, nem igaz? Attól van egyensúlyban, hogy minden sokszínű és zavaros benne. Nem tudom, talán Neil Armstrong is gondolhatott ilyesmire, amikor onnan messziről, a hideg semmiből a földgolyóra nézett. Tokiónak ez a része mindenesetre hatásosan visszaadja ezt az érzést, elég hozzá mindkét oldalról megnézni a Tokió vasútállomást, majd onnan a modern épületek közt csavarogva kisétálni a japán császár kastélyához.

A sétám végén, a késő délutáni órákban a Ginza sugárúttal párhuzamosan haladtam, Júrakucso irányába. Úti célom a Simbasi volt, onnan kellett hazavonatoznom Odaiba szigetre. Átmentem egy kereszteződésen, valahol Júrakucso környékén, és arra lettem figyelmes, hogy a sarki épületet egy nagy kereszt díszíti. Itthon talán észre sem vettem volna, de Japánban a keresztény templomok és épületek kilógnak a megszokott látványvilágból, ezért nekem is megakadt rajta a szemem. Nem tudom pontosan, melyik felekezethez tartozik, de nem az általam ismert katolikusnak vagy reformátusnak tűnt. Baptisták esetleg? Vagy valami egyéb? Fogalmam sincs, de a lényeg, hogy keresztény, egyházi épület.

Talán azért is figyeltem fel rá, mert érdekes, art dekósra hajazó stílusban épült, és a bejárat irányából különös, mályvazöldes fény érkezett. Közelebb léptem a bejárati ajtóhoz, és ekkor megláttam egy abszolút oda nem illő reklámtáblát az épület falán: egy fényes, sárga citromot. A reklámtábla egyértelműen az egyházi épülethez tartozott, és a rajta lévő jelek a nyolcadik emeletre utaltak.

Őszinte leszek, nem kicsit haboztam, talán párszor tovább is indultam, de a kíváncsiságom csak visszatartott. Megvártam, míg relatíve kevesen voltak körülöttem, és besétáltam az ajtón.

Ahogy beléptem, egy viszonylag hosszú folyosón találtam magam. Zöld csempe borította, a mennyezetről pedig régies, sárgás fény világított. A folyosó falán üvegvitrinek sorakoztak, akár egy múzeumban, és különféle egyházi relikviákat tartalmaztak. Nem tévedtem, valóban egyházi épület volt.

1

Végignéztem a kiállított tárgyakat, és közben a szavakat kerestem magamban, hogy megfelelően leírjam az élményt és az érzéseket. A mai napig nem találtam rá azokra a szavakra, de ha bárkinek is mond bármit, úgy éreztem magam, mintha a Twin Peaks sorozat egy jelenetébe csöppentem volna.

Nem sok időt töltöttem a folyosón, talán tíz percet, vagy annál is kevesebbet, majd jól zavarba jöttem. Egy helyben topogtam, és vártam, hogy történjen valami. Én magam sem tudtam, hogy mi. Épp készültem megfordulni, hogy úgy tegyek, mintha ismét meg akarnám nézni az egyik vitrint, amikor egyszer csak kinyílt a folyosó végén álló lift ajtaja. Egy idősebb, átlagos kinézetű japán úr sétált ki a liftből, ingben és öltönyben, aktatáskával a kezében. Rám se nézett, csak végigsétált a folyosón, majd ki az épületből, és eltűnt a tokiói rengetegben. Bambán álltam egy helyben, és még inkább összezavarodtam.

Megint eltelt vagy öt perc, és közben semmi nem történt, csak a szokásos módon magammal vívtam teljesen felesleges harcaimat. Ekkor megjelent mellettem egy az előzőhöz hasonló idősebb úr, szintén ingben és öltönyben, szintén aktatáskával a kezében, és a liftet hívta. Nem tudom miért egyszerűbb néha mások jelenlétében megtenni bizonyos dolgokat, vagy egyszerűen hozzácsapódni másokhoz, és ugyanazt csinálni, amit ők, de a gondolataim mintha egy pillanatra elrejtőztek volna, mint akik bújócskáznak, én meg kihasználtam az alkalmat, és odaléptem a liftajtó elé.

2

Az ajtó kinyílt, az úr belépett, én pedig követtem. Próbáltam minél természetesebb lenni, és úgy tenni, mintha tudnám hová megyek. Az úr megnyomta a nyolcadik emelet gombját, én csak mozdulatlanul álltam. A nyolcadik volt az utolsó emelet.

Néhány másodpercig tartott csupán a liftezés, de rettenetesen kínosan éreztem magam. Mindig kínos kettesben, egy idegennel utazni a liftben. A csend teszi. Mintha fel akarná zabálni körülöttünk a levegőt. Ennél talán csak az kínosabb, ha ismerős a másik személy, de csak látásból, vagy távolról, és a legszívesebben nem szólnék egy szót sem, valószínűleg ő sem, mégis mindketten úgy érezzük, hogy muszáj valamiről beszélgetni, és ezért szóba hozza valamelyikünk az időjárást, vagy valami egyéb teljesen érdektelen dolgot.

A kínos út szerencsére hamar véget ért, és a nyolcadikon kinyílt az ajtó. Az úr gyors léptekkel ment ki, én lassan sétáltam. Egy előtérben találtam magam, erős, világos neonfényben, a végén pedig egy széttárt páros ajtó vezetett egy üzlethelyiségbe. Messziről láttam, hogy fényképezőgépek sorakoznak a polcokon.

3

„Lemonsha” az üzlet neve. Nem véletlen a citrom formájú logó. Beljebb sétáltam, és amint az első polc mellett találtam magam, rájöttem, hogy ez egy kincses bánya. Régi, nagyon régi fényképezőgépek, objektívek és egyéb fényképészeti kellékek használt, de nagyon jó állapotban. Bár nem vagyok szakértő, sem rajongó, de árad a hely minden pórusából, hogy itt olyan ritkaságokat találni, amiket másutt ilyen mennyiségben, választékban és állapotban valószínűleg nem lehet. Régi Nikonok, Pentaxok és Olympusok, sokat látott Leicák, általam alig ismert Hasselblad, Rollei és Minox cuccok. A polcok közt mászkálni felér egy időutazással vagy egy múzeumlátogatással, a közönség pedig többnyire idősebb, elég elkölthető pénzzel rendelkező rajongókból, gyűjtőkből, megszállottakból áll (nem ritka arrafelé).

4

Elvarázsolva mászkáltam a többnyire nálam évtizedekkel öregebb masinák közt, amikor a bolt egyik szegletében egyéb vitrineket is megpillantottam. Kevesebb volt belőlük, mint a fényképezőkből, és nem voltak olyan szembetűnőek, de legalább annyira nyűgöztek le: régi vasúti modelleket, régi töltőtollakat és – elkerülhetetlen szóismétléssel – régi karórákat tartalmaztak.

5

A vonatokon és íróeszközökön csak végigvonultattam a tekintetem, és közben szélesen mosolyogtam, de a karóráknál meg kellett állnom. Aztán ott kellett töltenem háromnegyed órát. Aztán vennem kellett egy órát. Elkerülhetetlen volt, a sors akarta, én csak engedelmeskedni tudtam a földöntúli erőknek. Sőt, éreztem, hogy az erők még több órára akarnak rábeszélni, de a „pénztárca” nevű földi erő csak egyet engedett. Szerencsére. Merthogy az egész vagyonomat is otthagyhattam volna, annyira csodás dolgokat láttam. A japán óriások, a Seiko és a Citizen külön vitrint kaptak, a többiek pedig, elsősorban a svájciak, az amerikaiak és az oroszok egy másik nagy vitrinben zsúfolódtak össze és harcoltak a területükért. Az ötvenes évekbeli Omega Seamasterből vagy hét-nyolc félét láttam, ha nem többet, de butaság lenne megpróbálni is felsorolni a különféle márkákat és korokat.

6

Nekem egy amatőr, hozzá nem értő piszok mázlijával sikerült egy nem mindennapi órát szereznem. Az illető egy 1972-es Seiko Lord Marvel 36000. Már a neve is méltóságteljes eleganciával cseng. Az óra maga nagyon letisztult, nagyon egyszerű, minimalista japán darab. Csak később tudtam meg, hogy a világ legelső 36000-es ingájával felszerelt órája, és a maga korában egy precíziós szörnyetegnek, egy remekműnek számított. Amikor nemrég elvittem egy egyszerű javításra az itthoni márkaszervizbe, az órásmester ámulattal csodálta mind a külsejét, mind a belsejét. Aztán elmondtam neki, mennyiért vettem. Rám nézett, hitetlenkedett egy sort, majd szinte a pulthoz csapta a homlokát, és közben mosolygott. „Japánban nagyon vigyáznak a dolgaikra, jó állapotban őrzik meg őket, és nagy a kínálat, a választék” ‒ mondtam. „Ezért volt ilyen olcsó…”

A „Lemonsha” egy egészen különleges hely. Már maga az elhelyezkedése is, egy egyházi épület eldugott, nyolcadik emeletén, túl a zöld folyosón és az egyházi relikviák vitrinjein, de a tartalma még lenyűgözőbb. Nem értek hozzá, de kétlem, hogy sok hely lenne a világon, ahol régi fényképezőgépek, órák, kisvasút és töltőtollak ilyen minőségű és terjedelmű kínálatával találkozhat az ember. Az alig meglepő pont az „i”-n, hogy a tulajdonos, Szuzuki-szan természetesen maga is hatalmas gyűjtő, és a saját kollekciójából nőtte ki magát az üzlet. A jó értelemben vett megszállottságával nem akármilyen „vintage”-szentélyt hozott létre Tokió kellős közepén. Aki teheti, véletlenül se hagyja ki. Én minden alkalommal betértem, amikor erre jártam. Vagyis gyakran, nagyon gyakran.

7

 

(Képek forrása: https://www.hodinkee.com/articles/watch-shopping-tokyo-that-time-i-almost-bought-a-vintage)


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...