Ön most itt van:

Martinovic Boris: Tokió titkai – Hajléktalanok

Tokió titkai (1)

Hideg novemberi este volt, de szokásomhoz híven nekivágtam Tokió utcáinak. Nehéz ellenállni a csábításuknak – a fényeknek, az embereknek, a nyüzsgésnek –, még akkor is, ha az időjárás a lakásban akar tartani. Emlékszem, eszembe jutott, hogy még nem láttam Sindzsukut esti köntösében, úgyhogy a világ legforgalmasabb pályaudvara felé vettem az irányt, és beleindultam ámuló-bámuló túrámba.

Először a legforgalmasabb utcákban bolyongtam: megnéztem a boltok kirakatait, az éttermek ablakaiba kirakott műanyag ételeket, ember-figyeltem, épület-vizslattam, a tömeggel vegyültem. Különleges, szavakkal nehezen leírható érzés, amikor az ember olyan helyen jár, ahol egy adott pillanatban több tízezer ember „találkozik” egymással, miközben mindenki épp halad valamerre, másmerre, talán maguk sem tudva merre. Megállni egy ilyen tömeg közepén, szoborként, csak állni és figyelni, ahogy az emberek elhaladnak, mennek, sétálnak, sietnek – perspektívát és mélységet kölcsönöz a jelennek.

Egy idő után azonban belefáradtam a tömegbe, és vágytam arra, hogy megismerjem Sindzsuku kevésbé forgalmas részeit is – a sötét, kietlen utcákat, ahol csak macskák kóborolnak, és varjak kárognak a fák tetejéről.

Nem is tudom már, milyen útvonalon haladtam tovább, csak arra emlékszem, hogy immáron magas, az ég felé törő épületek vettek körül. Úgy álltak ott a csendes járdák szélén, mint egy régmúlt kor titánjai, mint egy másik világ bejáratának az őrzői. Szinte csak felfelé néztem, közben fényképeztem, és fekete-fehér képeimen azt próbáltam megörökíteni, ahogy onnan lentről a mennyekbe vezető végtelen hidaknak tűnnek.

Végül a legmagasabbhoz is odaértem – a Tokiói Közigazgatási Toronyhoz. Impozáns ikertorony, a város egyik legmagasabb épülete. Sokan nem is tudják, de a tetején kilátó található, ahová nappal ingyen fel lehet menni. Így este viszont, a csendben és az ürességben, valahogy magányosnak tűnik az épület; a két tornya mintha észre sem venné egymást, és csak a horizontot pásztázzák hideg tekintetükkel.

Rám is átragadt a magányuk, úgyhogy otthagytam őket, és lesétáltam a közeli parkba, hogy azon átvágva induljak vissza a fényekhez és a tömeghez.

A park is még a csend birodalmához tartozott, de itt már lézengett egy-két ember. Ami meglepett, hogy hajléktalanok voltak. Addig talán nem is láttam hajléktalant Tokió utcáin.

Csak rövid pillantást vetettem rájuk – ártalmatlannak tűntek –, és továbbindultam. Kisétáltam a park túloldala mellett húzódó széles útra, gyorsan ránéztem a Google-térképemre, és azon az úton indultam el visszafelé. Egyenesen a Sindzsuku pályaudvarhoz vezetett.

Csak néhány lépést tettem az út járdáján, épphogy elhagytam a parkot, amikor egy felüljáró alatt haladtam el. Erősen meg volt világítva. Amint aláértem, megtorpantam egy pillanatra, majd lassan, végig a járda szélét nézve mentem tovább. Kartondobozok sora állt ott, tíz, talán tizenegy doboz egymás mellett, és mindegyikben lakott valaki.

hajlektalanok_3

Többnyire középkorú, a negyvenes és az ötvenes éveikben járó férfiak voltak. A barna kartonból összetákolt, nagyjából két négyzetméteres „lakásaikban” elsőre rendetlenségnek tűnő rend uralkodott, egy mini-élettér fekhellyel, kacatokkal, háztartásuk nélkülözhetetlen és felesleges kellékeivel, az életük megmaradt szilánkjaival. Mindegyik egy önálló rendszer, a lakója személyiségét tükröző egyediségével. Jól láthatóan barátok voltak, sőt, annál talán több is: sorstársak. Többnyire együtt próbálták megélni a megélhetetlent, bár szükségszerűen voltak közöttük magányos farkasok is.

Amikor a „házsor” végére értem, egy pillanatra ismét megálltam. Talán hagyni akartam, hogy az élmény tiszta gondolatokká formálódjon. Amikor továbbindultam, először az járt a fejemben, hogy én addigi életem során nem ilyen hajléktalanokkal találkoztam. Nem kéregettek, nem voltak rendetlenek, ápolatlanok, koszosak, nem voltak tolakodóak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy itthon vagy máshol a világon a hajléktalanok szükségszerűen mind ilyenek, de mégis egy hasonló általános képpel rendelkezünk róluk. Jelen esetben viszont egyetlen pillanat erejéig sem éreztem azt, hogy bármelyikük is bármilyen módon visszataszító lenne. Sajnálatot éreztem, mély, őszinte sajnálatot.

A következő sarkon egy „SevenEleven” állt, egy ún. konbini, amolyan mindenes bolt. Gondolkodás nélkül bementem, és vettem nagyjából tíz adag onigirit, kekszet és üdítőt. Automatikusan jött, magától értetődő volt.

Ahogy kiléptem a boltból, a szívem elkezdett hangosan kalapálni. Izgatott lettem, és minél közelebb kerültem a dobozban lakó emberekhez, az érzés fokozódott. Mintha közönség előtt kellett volna fellépnem.

Odaértem, és megálltam a sor elején, az első doboznál. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy is csináljam, hogy osszam szét az ételt, és mit mondjak japánul csak makogó külföldiként ezeknek az embereknek, amikor bal szemem sarkából észrevettem valamit, ami előtte valahogy elkerülte a figyelmemet: a felüljáró alatt, kicsit távolabb, de ott a közelben további mintegy negyven doboz állt, negyven vagy ki tudja hány másik hajléktalannal.

Ledermedtem. Elfogott a kétségbeesés.

hajlektalanok_1

Milyen alapon adjak ételt és italt tíz embernek, amikor ott van másik negyven? Mi alapján döntsem el, hogy kinek adok, és kinek nem adok? Jót teszek-e egyáltalán azzal, ha egyeseknek adok, míg másoknak, sokaknak nem, vagy inkább ne adjak senkinek? Olyan zavar és zavarodottság uralkodott a fejemben, amit nehéz szavakkal visszaadni. Az egészet valahogy abszurdnak találtam: segíteni akarok, erre olyan helyzet elé állít isten vagy akárki, aki onnan fentről mozgatja a szálakat, hogy fogalmam sincs, mit tegyek, és bármilyen döntést is hozok, csak rossz és rossz között választhatok.

Életemben először néztem fel az égre, és félig-meddig hangosan megszólítottam: „Ha valamikor, akkor most segíts, kérlek. De most komolyan! Segíts ki, mert itt állok egy rakás kajával a kezemben, és mozdulni sem birok. Kérlek!”

A következő pillanatban az úttest túloldaláról négy velem egykorú fiatal kezdett közeledni hozzánk. Odanéztem, és láttam, hogy nejlon szatyrok vannak a kezükben. Japánok voltak, mosolyogtak, és látszott a tekintetükön a szándékuk.

Amikor átértek, megszólítottam őket angolul. Kérdeztem, ételt hoztak-e, mire mind bólintottak és rám mosolyogtak. Én is elmosolyodtam, majd anélkül, hogy bármi egyebet mondtunk volna egymásnak, elkezdtük szétosztani az ételt és az italt. Mindenkinek jutott.

Miután végeztünk, ismét egymásra mosolyogtunk, és jó mélyen meghajoltunk. Ők elmentek az egyik irányba, én elindultam a másikba. Felnéztem, a város fényei mintha halvány, meleg ködbe borították volna az éjszakai égboltot. „Köszönöm” ‒ mondtam magamban.

Japán tényleg az istenek országa.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: