Ön most itt van:

Martinovic Boris: A tenger szolgája

Istenek kávézója

Nem csak sintó istenek járnak a kávézónkba. Talán meglepőnek hangzik, de a vendégeink legalább fele a „Másvilag” valamilyen egyéb lakója – szellem, démon, fantom, esetleg egyéb jó- vagy rosszindulatú lény. A világukat a főnököm hívja „Másvilágnak”, bár abból, amit eddig láttam és megértettem belőle, ők is ennek a világnak a részei, csak másképp használják, és másképp élnek benne, mint mi, ezért a legtöbb ember számára láthatatlanok maradnak.

Amikor elkezdtem a kávézóban dolgozni, az első héten csak sintó istenekkel találkoztam. Leginkább azért lehetett, mert a japánok a május eleji „Aranyhetet” ünnepelték, és ezekben az ünnepi időszakokban nagyon sok isten hagyja el a szentélyét, és keres menedéket eldugott, nyugodt helyen. A kávézónk is ezek közé tartozik, és ilyenkor alig van szabad asztal – sintó istenek kávéznak, olvasnak, csevegnek, sógit játszanak vagy csak zenét hallgatnak egész álló nap.

Nagyon meglepett, amikor ezt megtudtam, mert a nagy ünnepek alkalmával rengeteg ember jár a szentélyeikbe imádkozni, és azt gondoltam, hogy végighallgatják a sok imát. A főnököm azonban felvilágosított, hogy a legtöbb isten a magányos élethez és az egyedülléthez szokott, emiatt nem szeretik a tömeget, és nem tudják jól kezelni. Mindegyikük tart írnokot – ki többet, ki kevesebbet‒, és az írnokok speciális „vasi” papírból készült tekercseken rögzítik az emberek kívánságait, fohászait, köszönetét. Amikor az istenek az ünnepek után hazatérnek, a szentélyüket gondozó szerzetesek felolvassák nekik, amit az írnokok leírtak, a kisebb szentélyekben pedig, ahol nincs szerzetes, maga az isten olvas el mindent.

Az első munkahetemen tehát kizárólag istenekkel találkoztam, és csak a második hét közepén jött a kávézónkba más lény.

Én a pult mögött álltam, és mosogattam, míg a főnököm a Kalapos asztalánál ült a sarokban. Valami könnyed dologról beszélgethettek, mert emlékszem, hogy sokat mosolyogtak és nevettek közben. Délután kettő körül lehetett, amikor amúgy is gyér a forgalmunk, és minden más asztalunk üresen állt. A gramofonból Fukui Rjo első albuma, a pörgős „Scenery” szólt. Valahogy illett a koradélutáni üresjárathoz, és élettel töltötte meg a teret, anélkül, hogy tolakodó lett volna. Kint sütött a nap, és úgy esett be a fénye az egyetlen ablakunkon, hogy a kávézó egyik fele fehérlett, a másik fele pedig árnyékba borult.

Épp főzni akartam a Kalaposnak egy „lombik” feketét az új ruandai kávéból, amit a főnök előző nap szerzett be, amikor benyitott egy nő. Megállt néhány másodpercre az ajtóban, amit én ki is használtam, hogy végigmérjem. Felteszem, a főnök és a Kalapos is így tettek.

Elsőként azon akadt meg a szemem, hogy fehér volt a haja. Szinte a derekáig ért, és onnan a pult mögül úgy tűnt, hogy a tincsei néha ezüstös árnyalattal fénylenek. Emberi léptékkel harminc és harmincöt közé tettem volna a korát, de az első hét tapasztalatából tudtam, hogy valószínűleg jóval idősebb lehetett.

Szeretek mások szemébe nézni, és az övébe is belenéztem. Fáradtnak és magányosnak tűnt a tekintete. A szeme alatt mély, sötét karikák húzódtak, az írisze pedig mintha csak nyelte volna a fényt, de semmit nem sugárzott vissza a környezetébe. A bőrét is megnéztem – száraz volt és megviselt. Enyhén oldalra fordította a fejét – talán mert zavarta, hogy mind bámuljuk‒, és akkor a napfényben még jobban ki tudtam venni arcának vonásait és vonalait. Ahogy néztem, egyre inkább tűnt úgy, mintha halszerű pikkelyek borítanák a bőrét.

Becsukta maga mögött az ajtót, és az ablakban lévő asztalhoz ült.

Hagytam neki egy kis időt, majd kimentem hozzá, hogy felvegyem a rendelését. Megkérdeztem, mit kér, és ő válaszolni szeretett volna, de szavak helyett füstös, keserű köhögés hagyta el a torkát. A szája elé tette a kezét, és jó néhány másodpercig köhögött. Amikor abbamaradt, lesütötte a szemét, és elnézést kért, de azon nyomban újabbakat köhögött.

‒ Semmi baj, csak nyugodtan ‒ mondtam, és a vállára helyeztem a kezem.

Ő rám nézett, és a szemében mintha könnyek kezdtek volna gyűlni. Végül csak egy eszpresszót rendelt.

Visszamentem a pult mögé, és elkezdtem főzni a kávéját. Nem sokkal azután a nő felállt, és odajött hozzám:

‒ Elnézést, a mosdót merre találom? ‒ kérdezte, majd ismét köhögni kezdett.

‒ Ott lesz balra ‒ mutattam.

‒ Köszönöm ‒ mondta, és enyhén meghajolt.

Ahogy elfordult, és elindult a mosdó felé, közelebbről is megnézhettem a ruháját. Mint minden vendégünk, ős is kimonót viselt. Az övé selyemből készült, és türkiz színű volt. Nagyon tetszett, talán mert nőiesnek találtam. Egyetlen, varrott kép díszítette, a nyakától egészen a derekáig, akár egy egész hátas tetoválás. Emlékszem, nagyon meglepett, amit láttam. A legalján, közvetlenül az obija felett mintha tengeri hullámok lettek volna, amelyekből egy bizarr lény emelkedett ki. Női arca volt és hosszú haja, de a szája helyén madárcsőr állt. Nyaktól lefelé pikkelyek borították a tengeri sellők farkára emlékeztető törzsét, és három lábon járt. A szeme ugyanolyan fénytelen volt, mint a nőé.

Amint a nő bement a mosdóba, a főnököm felállt a Kalapos asztalától, és mellém jött a pult mögé. Komoly volt a tekintete, de közben mosolygott is. Gyakran láttam ilyennek, ha vendégünk érkezett, de ezúttal a komolysága dominált. Míg én a kávét csináltam, ő a pult alól elővette a tojáslikőrt, és egy fémdobozkát, amilyenben teát szoktak tárolni. A doboz falát rajz díszítette – egy földműves cipelt nehéz terhet a vállán.

‒ Mi van benne? ‒ kérdeztem.

‒ Porrá őrölt dió ‒ mondta a főnököm.

‒ A kávéba fogja rakni?

‒ Belefőzzük, a tojáslikőrrel együtt ‒ válaszolta. ‒ Majd én megiszom, amit te már elkészítettél, a vendégünknek pedig csinálunk egy újat. Gyere, megmutatom ‒ mondta, és nekiállt egy új kávét főzni.

‒ Honnan tudja, hogy ízleni fog neki? ‒ kérdeztem.

‒ A dió mindig jó azoknak, akik súlyos terhet cipelnek, a tojáslikőrt pedig a Kalapos javasolta. Sokat tud az öreg ‒ mondta a főnököm, és elmosolyodott.

‒ Súlyos terhet cipel? ‒ csodálkoztam rá. ‒ Miből gondolja?

‒ Láttad a díszítést a kimonója hátán?

‒ Igen, láttam. Nagyon bizarr.

‒ Az egy legendás, sellő-szerű lény ‒ mondta a főnököm. ‒ Amabie a neve, és a tengerben él. Valamikor a tizenkilencedik század közepe táján látták először a régi Higo provinciában, a mai Kumamoto prefektúra területén. Azóta rendszertelen időközönként megjelenik Japán különböző pontjain, és megjövendöli, hogy jó lesz-e az elkövetkező néhány év termése. A földművesek nagyon tisztelik.

‒ A profetikus képességei miatt?

‒ Nem csak. Ha valamilyen járvány fut végig azon a területen, ahol jövendölt, elég megmutatni egy róla készült rajzot vagy képet a betegeknek, és meggyógyulnak.

‒ Komolyan? ‒ lepődtem meg. ‒ Akkor nagyon erős lény lehet.

Amint kimondtam e szavakat, a mosdóból köhögés hangja szűrődött át. Mindketten odanéztünk.

‒ Senki sem olyan erős, hogy egyedül elbírjon ennyi fájdalmat ‒ mondta a főnököm. A köhögés nem akart szűnni. ‒ A betegségek, amiktől az Amabie megszabadítja az embereket ‒ folytatta, ‒ nem szállnak csak úgy el a semmibe, hanem az ő testébe kerülnek, és ott tárolja őket. Lényegében magára veszi mások terhét.

Nem válaszoltam, csak a mosdó irányába meredtem, és a köhögést hallgattam. Egy keserű gombóc gyűlt a torkomban.

‒ A köhögés, a fakó, száraz bőr, a beesett szemek mind annak a jelei, hogy egyre nehezebben bírja a terhet ‒ mondta a főnököm, majd kakaóval szórta meg az időközben elkészült kávét.

‒ Ő lenne az? ‒ kérdeztem. ‒ Az Amabie?

‒ Még nem mondtam el neked, mert eddig csak istenekkel találkoztál, akiknek különböző számú és méretű sintó kapuk díszítik a kimonóikat, de az egyéb nálunk megforduló lények kimonója elárulja a kilétüket ‒ mondta a főnököm. ‒ A kép a hátán a valódi énjét ábrázolja. Itt a kávézóban csak az emberi alakját látod.

‒ Az emberi alakját? ‒ kérdeztem.

‒ A kávézónk egy semleges terület, ahol mindenki egyenlő ‒ válaszolt a főnököm. ‒ Emiatt mindenki, aki betér hozzánk, köteles ideiglenesen emberi formát ölteni. Másképp nem jöhet be. Részben így biztosítjuk az egyenlőséget.

Nem válaszoltam, csak bólintottam.

A következő pillanatban a nő kijött a mosdóból, és visszament az asztalához. A főnököm egy tálcára rakta a kávét és egy pohár vizet, én pedig kivittem.

‒ Köszönöm ‒ mondta a nő szinte suttogó, rekedt hangon.

‒ Igazán nincs mit ‒ mondtam, és igyekeztem a lehető legszélesebben elmosolyodni.

Miközben én kiszolgáltam a vendéget, a főnököm lemezt cserélt.

‒ Mit hallgatunk? ‒ kérdeztem, amikor visszatértem a pult mögé.

‒ Valami nagyon különlegeset ‒ válaszolt a főnök. ‒ A „Bohren and Der Club of Gore” „Sunset Mission” című albumát. Segít majd neki ellazulni.

‒ És a kávé? ‒ kérdeztem. ‒ Az is segít neki?

‒ Igen. A dió és a tojáslikőr keveréke feloldja és semlegesíti mindazt a rosszat, amit magában tárol.

‒ De akkor meg is tudjuk gyógyítani! ‒ mondtam reménykedve. ‒ Csak sok ilyen kávét kell innia, nem igaz?

‒ Nem olyan egyszerű ez ‒ válaszolt a főnököm. ‒ Sajnos mind a dió, mind a tojáslikőr egy bizonyos mennyiségen túl mérgezővé válik a „Másvilágbeli” lények számára, úgyhogy óvatosnak kell lenni. Ráadásul nem jöhet ide állandóan, folytatnia kell a munkáját, a küldetését ‒ mondta, és a nő irányába nézett.

Én is odanéztem. A hangszóróból jövő zongora és szaxofon lassú egyvelege mintha egy tengeri hullám formáját öltötte volna, és a Kalapos cigarettafüstjének hátán a nő felé szállt. Láttam, ahogy hajnali ködként ereszkedik le rá, miközben a kávéját kortyolgatta. Becsukta a szemét, és vékony mosoly jelent meg az arcán.

 

Amikor végzett, a pulthoz jött fizetni.

‒ Nagyon finom volt, köszönöm ‒ mondta, és elővett ötszáz jent. ‒ Nagyon jól esett.

‒ Nincs mit ‒ válaszolt a főnököm mosollyal az arcán. ‒ Örömmel láttuk. Jöjjön el máskor is, ha erre jár.

‒ Igyekszem ‒ mondta a nő, és meghajolt. Egy ideje már kevésbé köhögött.

‒ Elnézést, hová megy ezután, ha szabad megkérdeznem? ‒ vágtam közbe.

‒ Kamakurában van dolgom ‒ mondta a nő. ‒ Meglátogatom az ottaniakat, aztán tovább megyek Sikoku irányába, és ott leszek egy darabig. Két hónap múlva, július elsején pedig Mijadzsima szigetén kell lennem.

‒ Akkor jó utat kívánok ‒ mondtam, és meghajoltam. ‒ Vigyázzon magára, kérem!

‒ Így lesz, és köszönöm ‒ válaszolt a nő. ‒ Te is vigyázz magadra.

 

Nem egészen két hónappal később szabadságot kértem, és Hirosimába utaztam néhány napra. Ott is működik egy a miénkhez hasonló kávézó, az „Old Beans Coffee”. A tulajdonosa a főnököm régi barátja, Fudzsikava-szan, és nála töltöttem az éjszakákat, a kávézó fölötti lakásán.

Július elsején napfelkelte előtt ébredtem, majd halkan lesétáltam a kávézóba, ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel Fudzsikava-szant. Amikor benyitottam, meglepetésemre a pult fölött égett a lámpa. Óvatosan közelebb léptem, és ekkor megláttam Fudzsikava-szant. A kávé gépet tisztogatta, a pultra pedig előkészített egy csipetnyi őrölt diót, tojáslikőrt és kakaót. Tudta, mire készülök.

A pult mögé mentem, egymásra mosolyogtunk, majd együtt főztük meg a kávét, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna a másikhoz. Amikor elkészült, egy termoszba töltöttem az egészet, és a táskámba raktam. Épp indulni akartam, de Fudzsikava-szan megállított. Megfogta az egyik kezem, szétnyitotta a tenyerem, és két friss, hófehér mocsit rakott bele.

‒ Diókrém van benne ‒ mondta, és elmosolyodott. ‒ Add át neki az üdvözletem, és mond, hogy látogasson meg néha, ha erre jár.

‒ Rendben ‒ válaszoltam. ‒ Köszönöm.

 

Hajnalban értem ki a Mijadzsima szigetre, és rögtön a híres, vízen úszó sintó kapuhoz mentem. Apály volt, és tenger helyett nedves homok vette kerül. Ahogy haladtam az irányába, észrevettem valakit a két oszlopa között. Megálltam, és hunyorítottam, hogy jobban lássak. A nap épp akkor kezdett feljönni, és ahogy az első sugarai elérték a kapu területét, kirajzolódtak előttem az alak körvonalai. Három lábon járt, és a pikkelyekkel borított, sellő-szerű testéről visszatükröződött a napfény.

Tovább akartam indulni, de ekkor megpillantottam még valakit. Az Icukusima-szentély épületeit összekötő, móló-szerű folyosó végében állt, a lehető legközelebb a kapuhoz. Eleinte egy homályos és elmosódott foltnak tűnt, de ahogy egyre több napfény érte, a formája határozottabb és élesebb lett. Egymást nézték.

Néhány perccel később a nap utolsó foltjai is előbújtak a hegyek mögül. Abban az egyetlen, végtelenül rövid pillanatban, amikor a nap korongjának az alja és a hegygerinc vonala tökéletesen összeért, a mólón álló alak mintha elnyerte volna a teljes, végleges formáját ‒ egy fiatal, nyári kimonóba öltözött nő volt. Nem láttam jól, de biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban egymásra mosolyogtak. A következőben már senki nem állt a móló rozoga deszkáin. A kapu felé fordítottam a tekintetem, és láttam, ahogy az Amabie meghajol, majd a nap felé fordul, és a kapu két oszlopa között a homokba ül.

Néhány perccel később én is ott ültem mellette. Együtt néztük a tenger hullámzását, és a háttérben lassan ébredező Hirosimát. Elővettem a táskámból a termoszt, a két mocsit és két bögrét, majd mindkettőnknek töltöttem a kávéból.

‒ Tessék ‒ mondtam, és átnyújtottam neki a kávét és az édességet.

‒ Köszönöm ‒ mondta az Amabie tompa, vékony hangon, majd köhögni kezdett.

‒ Jól van? ‒ kérdeztem, és ösztönösen megfogtam a kezét. Amint hozzáért a bőröm az övéhez, mintha megéreztem volna mindazt a terhet és fájdalmat, amit magában cipelt. Azonnal elrántottam a kezem. „Senki nem képes ennyit elbírni” ‒ gondoltam magamban.

‒ Nem a teher nehéz, amit cipelek, és nem a fájdalom fáj, amit belül hordok ‒ mondta az Amabie két köhögés között. ‒ Azt elbírom. A magánnyal nem tudok mit kezdeni.

Egy-egy könnycsepp folyt végig az arca mindkét felén.

‒ A külsőm, a megjelenésem miatt, de még inkább az emberektől átvállalt és a testemben hordott fájdalom miatt mindenki fél tőlem, és én is félek mások közelébe menni ‒ folytatta. ‒ Tisztelnek és imádnak, de csak messziről, a távolból. Hiányzik a közelség ‒ mondta.

‒ És a nő a mólóról? ‒ kérdeztem. ‒ Ő nem a barátja?

Az Amabie beleivott a kávéjába, majd így szólt:

‒ A messzi Higoból jött ide 1845 nyarán. Július elsején, hajnalban ért a szentélyhez, majd letérdelt, és kérlelni kezdte Szuszanó-isten három lányát, hogy segítsenek rajta. A faluját ugyanis kettős vész sújtotta: egy halálos, gyógyíthatatlan kór terjedt a lakói közt, a megélhetésüket adó rizs és gyümölcs termése pedig évek óta apadt. A könyörgését a legenda szerint az öböl túloldalán is hallani lehetett; egy sellő szomorú énekére emlékeztetett.

Hátrafordultam, és végigpásztáztam tekintetemmel a szentély épületeit.

‒ Szuszanó lányai megígérték, hogy segítenek, de cserébe azt kérték, hogy a nő maradjon örökre mellettük a szentélyben, és szolgálja őket. Ha így tesz, a faluja megmenekül, de ő soha többé nem láthatja őket. A nő gondolkodási időt kért. A nap épp akkor kezdett feljönni, és Szuszanó lányai megengedték, hogy addig gondolkozzon, amíg elő nem jön teljesen a hegyek mögül. A nő végül az utolsó előtti pillanatban azt javasolta, hogy tartsák meg a testét, de a lelkét engedjék szabadjára. A következő másodpercben, amikor a nap széle és a hegyvonal eggyé vált, Szuszanó lányai énekelni kezdtek, a nő teste és lelke pedig különvált egymástól ‒ mondta az Amabie, majd felnézett a napra.

‒ Mi történt ezután? ‒ kérdeztem.

‒ A lélek nélkül a test egy formátlan halmazzá változott, és bevonult a szentélybe Szuszanó lányai mellé.

‒ És a lélek?

‒ A lélek egy új testet kapott ‒ mondta az Amabie. ‒ Hosszú hajat, madárcsőrt, egy sellő testét, és három lábat.

Az Amabiére néztem, ő pedig rám.

‒ Csak ilyenkor láthatom, milyen voltam egykoron ‒ mondta. ‒ Minden július elsején, amikor a nap korongjának az alja és a Hirosima mögötti hegygerinc vonala egyetlen pillanatra egybeolvad.

Ismét megfogtam a kezét, de ezúttal nem engedtem el.

‒ Egy pillanatra sem bántam meg ‒ tette hozzá. ‒ Segíteni tudtam a falumnak, és sok más embernek is azóta. Csak a magánnyal nem tudok mit kezdeni. Erőtlenné tesz ‒ mondta halkan, és lekonyult, akár egy víz nélkül maradt virág.

‒ Ezért vagyok én itt ‒ súgtam a fülébe, és óvatosan átöleltem. ‒ Ezért jöttem.

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: