Martinovic Boris: A szél tenyerében

Istenek kávézója

‒ Főnök?

‒ Tessék.

‒ Kérdezhetek valamit?

‒ Hogyne. Ki vele, Szonja.

Ahogy kimondta a nevemet, abbahagytam a mosogatást, és felnéztem rá. A szeme sarkából észrevette, és ő is rám nézett. A sarokban ült, a Kalapos asztalánál, és épp kártyáztak.

‒ Mi az? ‒ kérdezte a főnököm.

‒ Semmi ‒ mondtam és elmosolyodtam. ‒ Azt hiszem, először szólított a keresztnevemen.

A főnököm elgondolkodott egy pillanatra, majd elfordította a tekintetét, és elpirult.

‒ Igen, szóval… Elnézést ‒ mondta a torkát köszörülve.

‒ Jaj, dehogy! Ne kérjen bocsánatot. Igazából… Jól esett. Máskor is szólíthatna a keresztnevemen. Így közvetlenebb, és én szeretem a közvetlenséget. Oldja a feszültséget. A formális dolgok feszélyeznek.

A főnök ismét gondolkodóba esett. Úgy simogatta az állát, mintha szakálla lenne. A Kalapos közben elbújt a kalapja és a kezében lévő kártyalapok mögé, de láttam, hogy kuncog.

‒ Jól van, de akkor te is szólíts a keresztnevemen.

‒ Rendben, Masza-szan! A „szan”-t azért odateszem mögé, jó? Mégis csak a főnököm.

‒ Jó ‒ mondta, és ismét elpirult.

‒ Tehát, Masza-szan.

‒ Igen?

‒ Amit kérdezni akartam.

‒ Igen?

‒ Szóval… A tegnapi vendég.

‒ Íígen ‒ mondta elnyújtott í-vel, mélyebb tónussal, mint amilyen természetesen a hangja.

‒ Miért küldte el?

A főnököm szemébe akartam nézni, de nem engedte. Összenézett a Kalapossal, akinek a kérdésem hallatán eltűnt a mosoly az arcáról, majd az ablak irányába fordította a fejét. Harmadszorra is gondolkodóba esett, ezúttal hosszabb időre.

Kint olyan erős és heves szél fújt, amilyet soha korábban nem láttam. Európában nincsenek ugyanis tájfunok. Felőlem akár a világvége kezdete is lehetett volna, és talán csak amiatt nem gondoltam mégsem annak, mert kínos lett volna, ha egy húszmilliós városban én vagyok az egyetlen, aki ideges és aggódik. Hihetetlen, hogy a japánok mennyire nyugodtak tudnak maradni olyankor is, amikor én a legszívesebben ágyba bújnék, a fejemre húznám a paplant, és csendben imádkoznék Jézushoz, Buddhához, Allahhoz, meg mindenféle hindu és sintó istenhez. Pedig tényleg nagyon durva volt az időjárás. Az otthoni barátaim csak kiröhögtek, amikor utólag azt meséltem nekik, hogy vízszintesen esett az eső, és kilengett a legmagasabb épületek teteje, de én láttam, amit láttam. Még bent a kávézó oltalmában ülve is éreztem a vad, zabolátlan erőt. Talán a főnököm is erre az erőre gondolt, amikor végül megszólalt:

‒ Nem engedhettem, hogy itt legyen. Túl veszélyes lett volna.

Én is kinéztem az ablakon.

‒ Az ereje miatt? ‒ kérdeztem.

‒ Inkább azért, mert nem tudja irányítani és kordában tartani ‒ válaszolt a főnök.

A tájfun hatalmas ütéssel csapott az utcára, mintha egy égig érő mitikus óriás fújt volna teli tüdőből. Három ágat is leszakított a kávézóval szembeni fáról, és azok az ott parkoló Nissan Skyline-ra estek.

‒ Honnan tudja, hogy nem képes kontrollálni az erejét?

‒ Láttad te is, nem? Koszos, szakadt kimonót viselt, és nem tudta rendesen megtartani emberi formáját. Bármelyik pillanatban széteshetett volna, megmutatva igazi énjét és arcát, és akkor aztán imádkozhattunk volna.

‒ Értem én, hogy a kávézó egy semleges hely, ahol mindenki egyenlő, és ehhez mindenkinek emberi alakot kell öltenie, amíg itt van, de nem igazán tetszik nekem ez a szabály.

A Kalapos és Masza-szan is rám néztek.

‒ Mármint ‒ folytattam, ‒ miért attól lenne mindenki egyenlő, hogy emberi alakot vesz fel? Miért emberit, és miért kell egyáltalán bármit is felvenni?

Rájuk néztem, és mindkettejük tekintetéből szúrós kések meredtek rám.

‒ Nem csak akkor van igazi egyenlőség, ha közben mindenki önmaga maradhat? ‒ kérdeztem.

‒ A szabály az szabály, kislány ‒ szólalt meg a Kalapos mély, rekedt hangon. ‒ A szabályaink évszázadok óta léteznek, és mindegyiknek megvan a maga oka és jelentősége. Kedvellek, és aranyos vagy, de ne gondold, hogy csak úgy idejössz, és szépen megváltoztatsz mindent. Nem így működik ez a világ.

‒ Én nem akartam…

‒ Amit a Kalapos isten mondani akart ‒ vágott a szavamba a főnök, ‒ hogy nem véletlenül van ilyen szabályunk. Ez egyfajta teszt. Ahhoz ugyanis, hogy valaki emberi formát öltsön, és azt fenntartsa, önkontrollra van szüksége. Márpedig az önkontroll nagyon fontos a mi kávézónkban, mert csak az képes megérteni az egyenlőség lényegét, és aszerint viselkedni, akinek van önkontrollja.

Most én estem gondolkodóba. Az utcát néztem, ahogy a tájfun szinte tépi a faágakat. A hangszórókból Archie Shepp „fekete” albuma szólt bakelitről.

‒ A tájfun ‒ szóltam végül. ‒ Nem lehet, hogy csak azért olyan félelmetes, mert mindenki ellen akar állni neki?

A többiek is az utcára emelték a tekintetüket.

‒ Igen, lehet, hogy hatalmas az ereje, és lehet, hogy nem tudja úgy kezelni, ahogy a szabályok szerint kellene, de miért jelentené ez egyben azt is, hogy nincs itt számára hely? ‒ kérdeztem. ‒ Miért az a mindent eldöntő dolog, hogy képes-e fenntartani az emberi alakját? Miért lenne egyáltalán mindenki képes rá? Ennek az egyenlőségnek, amiről Masza-szan és Kalapos úr beszélnek, nem az lenne a lényege, hogy annak ellenére bánunk mindenkivel egyenlő módon, hogy mindenki különböző?

A főnök és az isten nem válaszoltak. A légzésükből éreztem, hogy Archie Shepp szaxofonja mélyen belemászott a lelkükbe.

‒ Nem az lenne igazán a fair, ha valamiféle sztenderd teszt helyett megpróbálnánk megérteni és elfogadni mindenkit, aki idetéved? Mint az iskolában ‒ mondtam. ‒ Sokkal egyenlőbb társadalomban élnénk, ha ahelyett, hogy minden gyereknek matematikát, történelmet és biológiát tanítunk, több teret hagynánk a saját képességeiknek, tehetségüknek és érdeklődésüknek.

‒ Nem érted te ezt a világot ‒ válaszolt a Kalapos. ‒ Szabályok nélkül káosz lenne. Lehet, hogy nem tökéletesek a szabályaink, de legalább rend van, és mindenki tudja, hol a helye, mindenki tudja, hol vannak a korlátok és határok, mindenki tudja, mi a játéktér. Amint megszegjük a szabályokat, olyan, mintha kivennénk egy kártyalapot a kártyavár alsó sorából. Csak idő kérdése, és minden összeomlik. Ezt akarod?

‒ Nem, csak… Mi az értelme egy olyan kártyavárban élni, amely ilyen könnyen összeomlik? Önöknek nem félelmetes? Mert nekem az…

Erre sem kaptam választ.

Aznap korábban zártunk. A tájfun miatt egyáltalán nem voltak vendégeink a Kalaposon kívül. Délután ötkor már szabad voltam.

Mielőtt távoztam volna a kávézóból, elkészítettem egy „gibraltar” kávét, egy a négyhez arányban. Belefőztem egy kis melaszt, és kardamomot adtam hozzá. A tetején a tejhabot nyolcvan százalékos ghánai étcsoki reszelékkel szórtam meg. Az egészet elviteles pohárba raktam.

A főnököm kocsival volt, és megkértem, hogy vigyen haza Odaibára. A hajózási múzeumnál szálltam ki, de a lakásom helyett a tengerpart felé vettem az irányt. Kimentem a part mentén húzódó sétányra, és nekidőltem a korlátnak. A túloldalon a kikötőben hatalmas daruk nyújtották nyakukat az ég irányába, de nem mozdultak, semmit sem pakoltak a hajókra. Állítólag veszélyes tájfun idején.

Erősen kapaszkodtam a sétányt a tengertől elválasztó korlátba. A szél össze-vissza fújta a hajamat, és úgy éreztem, pofonokat osztogat. Mintha tele lett volna dühvel és haraggal. Akár egy tinédzser, aki nem képes beilleszkedni, akit minden zavar, aki a legszívesebben kirohanna a világból. Pedig valójában csak arra vágyik, hogy megértsék, és elfogadják.

Ekkor eszembe jutott a délutáni beszélgetésünk Masza-szannal és a Kalapossal. Eszembe jutott, amikor mondtam, hogy talán csak az a baj, hogy mindenki ellen akar állni a hatalmas erejű szélnek. Eszembe jutott, és elengedtem a korlátot.

Úgy éreztem, a szél el fog fújni és felborít. Az ösztöneim azt akarták, feszítsem meg az izmaimat, és álljak ellen. Nemet kellett mondanom az ösztöneimnek.

Becsuktam a szemem, és széttártam a karomat. Mélyeket lélegeztem, és minden kilégzésnél egyre inkább kiengedtem a feszültséget a testem minden izmából. Utoljára a lábujjaimból. Amikor teljesen ellazultam, éreztem, hogy a szél lassan körbefon, mintha a tenyerébe zárna, és a magasba emel. Az érintése puha volt és gyengéd.

Kinyitottam a szemem. A szél egyik tenyerén álltam, jó néhány méterre a felszín fölött. Körülöttem sirályok vitorláztak kifeszített szárnnyal.

Egy fiatal fiú állt velem szemben. Emberi alakja volt, és tizenöt év körülinek tűnt, de az arcvonalai vibráltak, helyenként összemosódtak az eget uraló széllel. A ruhája szakadt volt, a külseje elhanyagolt és ápolatlan, a tekintete szomorú. Arra a kisfiúra emlékeztetett, akivel elsőéves egyetemista koromban barátkoztam össze, amikor egy jótékonysági program keretében gyerekotthonokban önkénteskedtem. Az is lehet, hogy ugyanaz a fiú volt.

A táskámba nyúltam, és kivettem a kávét. Közelebb léptem hozzá.

‒ Tessék, neked hoztam.

A fiú rám nézett. A pupillái a szél ütemére lüktettek.

‒ Nem kell félned ‒ mondtam. ‒ Idd meg, jót fog tenni. Édesre csináltam. A kedvencem.

Ő is közelebb lépett hozzám, és átvette a kávét. Először beleszagolt, majd óvatosan beleivott. Rám nézett, aztán kiitta az egészet.

‒ Ugye, hogy jó?

Elmosolyodott, és bólintott.

‒ Mondtam én.

Én is elmosolyodtam.

Még közelebb léptem, és finoman megöleltem. Az érintése ugyanolyan volt, mint a szél, amelyben lebegtünk. Ártatlan, simogató.

Arcon csókoltam, majd a füléhez hajoltam, és belesúgtam:

‒ Miattam nem kell emberi formában lenned. Jobban tetszel úgy, ahogy vagy. Hatalmas erejű, öntörvényű, a maga útját járó tájfun. Szép vagy.

Másnap sehol egy felhő, szikrázó napsütésre ébredtem. A levegő szinte nem is mocorgott.

Szabad napot kaptam, úgyhogy felmentem délelőtt a Mori-torony tetejére. A tájfun minden port és koszt kiűzött a légkörből, és kristálytisztára mosta az eget. A Fudzsi-hegyig is el lehetett látni, mintha ott lett volna egészen közel. Magával ragadott a látvány, a kilátás. Soha nem láttam szebbet. A tájfunnak köszönhettem.

A nyílt tenger irányába néztem. Valahol messze, a horizont peremén megláttam a tájfun szélét. Hunyorítottam. Úgy láttam, integet. Visszaintegettem.

‒ Máskor is gyere ‒ mondtam halkan. ‒ Várlak a kávéval.


Ajánlott bejegyzések