Ön most itt van:

Martinovic Boris: A révedő isten kávéja

Istenek kávézója

Egy hónapja láttam őt először. Emlékszem, az ég épp hatalmas könnyekkel mosta az utcát, és a sűrű esőfüggöny elmaszatolta az épületek színeit és vonalait. Egyetlen vendég volt a kávézóban, az öreg isten a sarokasztalnál, akit én csak Kalaposnak hívtam. Olykor az egész délutánt is nálunk töltötte, és három vagy akár négy kávét is megivott, és közben egymás után szívta a piros Marlboro cigarettákat. A főnök kedvelte, gyakran imádkozott is a szentélyénél, ezért az öreg mindig ajándékba kapta az utolsó aznapi kávéját.

Délután négy óra körül lehetett, amikor benyitott. Néhány másodpercre megállt az ajtóban, és végigmért minket a tekintetével. A háta mögül hideg szél osont a kávézóba, és felkavarta a mennyezetnél alvó dohányfüstöt és kávéillatot. Egy pillanatra a szemébe néztem, és elöntött a belőle áradó szomorúság. A szívem mély, kongó ütemeket vert a mellkasomhoz, az ujjaim pedig begörcsöltek. Majdnem kiejtettem a kezemben lévő kávés csészét.

A Kalapos ritkán zavartatta magát, de az új vendég érkezésére ő is felemelte a tekintetét. Egy pillanatra azt hittem, hogy végre leveszi a kalapot a fejéről, de végül csak a hüvelyk- és mutatóujja közé vette a kalap karimáját, és biccentett az irányába. A főnök a hátsó, üvegfallal elválasztott helyiségben pörkölte a kávét, de amint meglátta az ajtóban álló idegent, leállította a piros, öntöttvas gépet, beállt mellém a pult mögé, és elővette a lehető legőszintébb mosolyát.

‒ Fáradjon beljebb, kérem ‒ mondta, és az üres asztalok felé mutatott a kezével.

Az új vendég nem válaszolt, de beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Ekkor vettem észre, hogy egy kislány is érkezett vele. Nyolc évesnek gondoltam, de biztos nem lehetett több tíznél. Közvetlenül a bejárat mellett, az ablakban foglaltak helyet egy kétszemélyes asztalnál.
Az asztalukhoz akartam menni, hogy megkérdezzem, mit isznak, de a főnök finoman megfogta a vállam, és megállított.

‒ Adj nekik néhány percet ‒ mondta, és alig észrevehetően rám mosolygott. Bólintottam, és visszaálltam a pult mögé.

Láttam, hogy mindketten a kávézót nézegetik. Mindenki így tett, aki először járt nálunk, de még senkit nem láttam annyira nyugtalannak, mint ezt a férfit. Percekig fészkelődött a székében, mint aki sehogy sem találja a helyét. A főnök közben a lejátszóhoz sétált, és lemezt cserélt. Addig Kuroda Takuja elektronikával és afrikai motívumokkal díszített jazz trombitája szólt, és a főnök Szakamoto Rjuicsi lassú zongoraválogatását rakta be helyette. Talán még otthonosabbá akarta tenni a kávézót az új vendégeink számára, bár, csak a férfi viselkedett furán, a kislány gondtalannak tűnt, és egy plüss nyuszival játszott.

Egyszer megkérdeztem a főnöktől, talán még a legelső munkanapomon, hogy miért csak jazz zenét hajlandó játszani, és miért csak bakelit lemezről. Azt válaszolta, hogy az istenek ezt szeretik a legjobban, mert megnyugtatja a lelküket. Akkor még nem értettem, amit mondott, mert nem tudtam elképzelni, hogy egy isten negatív érzelmeket is megélhet, de a kávézóban töltött néhány hónap alatt annyi mindent láttam, és annyiféle vendéggel találkoztam, hogy mostanra már pontosan tudom, mire gondolt. A jazz mintha bemászott volna a bőrük alá, és belülről masszírozta a lelküket. Az új vendégnek is hamar elernyedtek az izmai, kisimultak a ráncai, és végül a helyét is megtalálta a székben.

‒ Ő is egy sintó isten, igaz? ‒ kérdeztem a főnöktől.
‒ Igen ‒ válaszolta.
‒ Hány éves lehet? ‒ kérdeztem.
‒ Fiatalnak tűnik, nem lehet több pár száz évesnél ‒ mondta a főnök.
‒ És a kislány?
‒ Ő nem isten. Valószínűleg itt ragadt ‒ mondta, és eltűnt a mosoly az arcáról. ‒ Most már odamehetsz hozzájuk.
‒ Rendben ‒ válaszoltam, és az asztalukhoz mentem.
Miután felvettem a rendelést, visszatértem a pult mögé.
‒ Mit isznak? ‒ kérdezte a főnököm.
‒ A férfi kapucsínót, a kislány forró kakaót ‒ mondtam alig hallhatóan, és talán el is haraptam a mondat végét.
‒ Sápadtnak tűnsz ‒ jegyezte meg a főnök. ‒ Minden rendben?
‒ Jól vagyok ‒ mondtam egy pillanatnyi hezitálás után.
‒ Nem úgy festesz.
‒ Ne haragudjon ‒ mondtam, és kicsit megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. ‒ Ez az isten…
‒ Mondott valamit?
‒ Nem, de a tekintete… ‒ Muszáj volt megállnom egy pillanatra, mert nem találtam a megfelelő szavakat. ‒ Még sosem láttam ekkora fájdalmat ‒ mondtam végül.

A főnök a szemembe nézett, majd az újonnan érkezett férfi irányába. Az isten mintha képtelen lett volna levenni a szemét a vele érkezett kislányról. A gyermek mondott neki valamit, vagy talán kérdezett, mire könnyek folytak ki az isten szeme alól, és az asztal üveglapjára hullottak. A főnököm nagyot sóhajtott.

‒ A Révedő… ‒ mondta halkan. ‒ Készítsd el kérlek az italaikat ‒ tette utána hozzá, majd a Kalapos asztalához ment.
‒ A Révedő… ‒ ismételtem a nevet, amit az új vendégnek adott.
Néhány perc alatt elkészültem a kávéval és a kakaóval, és egy tálcára raktam őket, hogy kivigyem a vendégeknek. Épp el akartam indulni, amikor a főnök mellém lépett. Egy kiskanalat vett a kezébe, és belekóstolt a Révedőnek szánt kapucsínóba. A nyelve hegyén ízlelgette, majd miután lenyelte, kivett a fűszeres dobozunkból egy rúd fahéjat és három szelet friss gyömbért, és a kávéba rakta.
‒ Most már viheted ‒ mondta.

Kivittem a kávét és a kakaót, és miután visszamentem a pult mögé, együtt figyeltük őket a főnökkel. A Révedő lassan kortyolgatta a kapucsínót, és közben továbbra is a kislányt nézte. Azt vettem észre, hogy minden korty után az isten ajkának a sarka rándult egyet. Mintha mosolyogni próbált volna.

‒ A kávé teszi? ‒ kérdeztem a főnöktől.
‒ Mm ‒ mormolta igenlőn.
‒ A Kalapos javasolta?
‒ Igen.
‒ Mást is mondott?
‒ Hogy még tapasztalatlan, és sok ilyen kávéra lesz szüksége.

Miután megitták a kávét és a kakaót, az isten a pulthoz jött, hogy fizessen. Nem akart a szemembe nézni, és én is kerültem az ő tekintetét. Féltem ismét meglátni a fájdalmát. Zavarba jöttem a helyzettől, és véletlenül kiejtettem a kezemből a visszajárót. A százjenes érme a falécekkel borított pultra esett, és úgy koppant rajta, mint amikor valaki a sintó szentélyben pénzt dob az istennek a kívánsága teljesüléséért. A Révedő a százjenest nézte, én pedig meghajoltam, hogy bocsánatot kérjek. Odanyúlt, hogy felvegye, aztán mégis visszahúzta a kezét. Nem mertem felnézni, de hallottam, hogy szipog. Végül megköszönte a kávét, bólintott a főnök és a Kalapos irányába, majd a kislánnyal együtt távozott.

Az azóta eltelt egy hónapban minden nap betértek hozzánk. Mindig ugyanannál az asztalnál ültek, ugyanazt itták, és a Révedő ugyanazt a fájdalmat cipelte a tekintetében. A második alkalomtól kezdve én is tettem fahéjat és gyömbért a kávéjába, és úgy láttam, hogy ivás közben az ajka széle napról napra nagyobbakat rándult, de messze járt még a mosolytól.
A minap munka után nem mentem rögtön haza, hanem Nakameguróba indultam, hogy a barátnőmmel találkozzak. A kávézónk a szomszédos Ebiszu egyik mellékutcájában van, ezért gyalog mentem. Amúgy is szeretek Ebiszuban sétálni, és bele-bele nézni a boltok kirakatába.

Gyakran nem is a kiállított ruhákra vagy egyéb tárgyakra figyelek, hanem a boltokban megforduló és ott dolgozó emberekre. Elképzelem, hogy miről beszélgetnek, mi járhat a fejükben, és neveket adok nekik. Történeteket szövök, és néha azon kapom magam, hogy valóságosabbnak tűnnek a valóságnál. Egy-egy gyakran látott boltos mintha régi barátom vagy családtagom lenne.

Épp a kedvenc cipőboltom kirakatában bámészkodtam, amikor az üvegben megláttam a Révedő és a kislány visszatükröződő alakját. A szívem kihagyott egy ütemet a meglepetéstől, majd gyorsan megfordultam. Egymás mellett haladtak az utca túloldalán, aztán befordultak az első sarkon. Valamiért utánuk eredtem. Én magam sem tudom, mi késztetett rá.

Amint én is befordultam ugyanazon a sarkon, egy kopott, piros sintó kaput pillantottam meg az utca végében. Az isten és a kislány épp áthaladtak rajta. Kivártam néhány percet, és közben elszívtam egy cigarettát. Idegességemben füstkarikákat fújtam, és azt számoltam, hogy hány másodperc után olvadnak bele az esti égbolt végtelen sötétjébe. Még tinédzser koromban a nagyapám tanított meg suttyomban a füstkarikázásra, amikor a Balatonon, a Káli medencében töltöttem nála a nyaraimat.

Miután elszívtam a cigarettát, a sintó szentélyhez sétáltam. Elhaladtam a kapu alatt, és ahogy kell, tisztelettudón meghajoltam. A szentély területén síri csend fogadott, de a levegő furán, nyugtalansággal vibrált. Csupán két régi lámpás pislákoló fénye harcolt a leereszkedő éjszaka színeivel.
Tettem néhány lépést, és amikor az udvar közepére értem, észrevettem, hogy egy középkorú nő térdelt a szentély lépcsőjén. Lassan közelebb léptem, de nem akartam zavarni, ezért megálltam oldalt, néhány méter távolságra. Pont ráláttam a szentély belsejére és az asszonyra is.

A Révedő a szentély közepén, a tatamin ült szeiza pózban. Az arcát nem láthattam, mert a tenyerébe temette, de messziről is éreztem a fájdalmát, amely a szentélye fagerendáiba is kezdett beivódni. A kislány vidáman játszott mellette a plüss nyuszival, de halványabbnak láttam, mint a kávézóban, szinte áttetszőnek.

A lépcsőn térdelő asszony felé fordítottam a tekintetem. Egy fényképet tartott a kezében, a szeme pedig vöröslött a könnyektől. A szeme alatti fekete karikák alapján napok, talán hetek óta nem aludt rendesen. „Miért nem tudtál segíteni rajta, isten uram?” ‒ zokogta bele rekedt hangon a szentély keserű csendjébe. „Miért nem tudtad meggyógyítani, kami-szama?”

Fagyos szél vonult át a szentély épületén és udvarán, és én vele együtt, könnyek közt távoztam. A mellkasom megfeszült, és minden egyes szívdobbanásomat éreztem.

Tegnap volt az első nap, hogy a megjelenésük óta a Révedő és a kislány nem jártak a kávézónkban, és ma sem jöttek. Aggódom. Sokat gondolkodtam rajta, és végül úgy döntöttem, hogy este munka után elmegyek a szentélybe. Készítek a Révedőnek egy fahéjas-gyömbéres kapucsínót, a kislánynak pedig egy kakaót. Viszek még egy kávét, hátha az asszony is ott lesz. Remélem, hogy egy japán isten elfogad ajándékot egy magyar lánytól.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: