Martinovic Boris: A megtérés útja

2017. április 30. vasárnap
Írta:

Istenek kávézója

Kora decemberben jártunk, és bár nem volt meleg, de éppenséggel hideg sem. Napok óta zavartalanul sütött a nap, és csak elvétve tévedt egy-egy kósza felhő Tokió égboltjára.

Vasárnap később szoktunk nyitni, csak délelőtt fél tizenegykor, és ilyenkor szeretek sétálni egyet munkába menet. Azon a december eleji vasárnapon korábban keltem a szokásosnál, talán mert lefekvéskor nem húztam el a függönyt, és a reggeli napfény elárasztotta a szobámat. Sok időm maradt reggeli után, és kitaláltam, hogy végre megnézem a sárguló „gingko” leveleket Aojamában, majd pedig onnan sétálok el a kávézóig.

Sokat hallottam arról, mennyire szép a páfrányfenyő, amikor levelei sárgába borulnak, de élőben látni egészen különleges élmény. Amikor az Icso Namiki sétányhoz értem, és megláttam az őszi szélben sárgán ringatózó fasort, néhány másodpercig nem tudtam levegőt venni. Ugyanolyan érzés fogott el, mint tavasszal Mito városszéli buddhista temetőjében, amikor is egyetlen hatalmas cseresznyefa virágjai festettek mindent lilára, beleértve a szememből kicsorduló könnyeket is. Ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy vagyok, jó helyen vagyok, jól vagyok. A múlt és a jövő háttérbe vonul, és megengedik, hogy a mostban legyek, a szellemem pedig elfelejti, hogy emberi testben él.

Lassan haladtam végig a sárga falevelekkel borított utcán, és élveztem, ahogy puhává teszik lépteim. Csak tettem egyik lábam a másik elé, és hol a földre, hol a fák lombjára néztem. A nap sugarai átszűrődtek a faágak között, és aranyat szórtak a lehullott levelekre. Mintha arany-szigetek emelkedtek volna ki az előttem elterülő sárga tengerből.

Az egyik szigeten megálltam, és a magasba néztem. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy átjárjon a Nap melege. Akár egy napraforgó.

Ki tudja meddig maradtam volna úgy, ha nem jön a hideg szél. Váratlanul érkezett, talán északról. Nem maradt sokáig, csak átvonult, de a hátán fájdalmat és szomorúságot cipelt. Ahogy hozzáért a bőrömhöz, újra megjelent a múlt és a jövő, és általuk súlyos érzések ömlöttek a lelkemre. Kinyitottam a szemem, a sálam mögé rejtettem arcom, és elindultam a kávézó irányába.

 

‒ Jó napot, Masza-szan ‒ köszöntem a főnökömnek, amikor beértem.

‒ Szép jó napot.

‒ Elnézést a késésért, kicsit elhúzódott a sétám.

‒ Semmi gond. Én közben mindent előkészítettem a mai napra.

‒ Cserébe majd én elpakolok a végén.

‒ Minimum ‒ mondta a főnököm, és elmosolyodott. ‒ Na és mond, merre jártál ma?

‒ Megnéztem a sárga leveleket Aojamában. Csodaszépek.

‒ Aha. A sárga levelek… ‒ A főnök arca komollyá vált, és a sarokasztal irányába nézett, ahol a Kalapos szokott ülni. ‒ Szépek, igaz? ‒ jegyezte meg halkan.

Én is a sarok felé néztem.

‒ Masza-szan?

‒ Tessék?

‒ Nem láttam mostanában a Kalapos urat. Tud róla valamit?

A főnök a szemembe nézett. Furán vibrált a tekintete. Megijesztett.

‒ Ugye nem történt baj? ‒ kérdeztem enyhén remegő hangon. Az utolsó szótag a torkom mélyén ragadt.

A főnököm nem válaszolt.

Két kávéscsészét vett elő, és elkezdett eszpresszót készíteni a legerősebb kenyai kávénkból. Lassan főzte, mint aki számára ismeretlen fogalom az idő, és az arcán látszott, hogy a gondolatai messzi tájakon vándorolnak. Én közben mozdulatlanul álltam, és vele ellentétben egyetlen épkézláb gondolatot sem tudtam a fejembe erőltetni. Pislogni is elfelejtettem.

Amikor elkészült, a kezébe vette a két csészét, és elindult a Kalapos asztala felé. Az erős eszpresszó az öreg kedvence.

‒ Gyere, ülj le ‒ szólt a főnököm. ‒ Hozz valami édességet is.

Körbenéztem a bárpulton.

‒ Csokis keksz?

‒ Jó lesz.

Mindkettőnknek raktam a tányérra egy kekszet, és az asztalhoz mentem.

‒ Foglalj helyet, kérlek.

Úgy ültem le, mintha épp vizsgázni készülnék, és egy szigorú tanár ülne velem szemben. Félelem szaladgált a bőrömön.

Masza-szan beleharapott a kekszbe, majd ivott egy korty kávét. Nem tette le a csészét, a kezében maradt. Úgy fogta át mindkét tenyerével, mintha melegedni akarna. Én is beleittam az enyémbe, és én sem tettem le. Összenéztünk.

‒ Tudod ‒ kezdte a főnököm, ‒ különböző istenek vannak. Egyesek alapból annak születtek, mások egy állat szelleméből, megint mások egy hegy, egy fa, vagy a természet más formájából keletkeztek. Mindegyik fajtával te is találkoztál már itt a kávézóban.

Nem szóltam, csak bólintottam.

‒ A Kalapos azonban más. Ő eredetileg ember volt.

Masza-szan úgy nézett a szemembe, mintha a lelkemet keresné. Talán látta is. A szívem kihagyott egy ütemet.

‒ Nehéz elhinni róla, de utolsó emberi életének nagy részét az erőszak határozta meg. Hadúr volt, tudod? Hírhedten kegyetlen hadúr.

A kezemben lévő kávéra néztem. A vékony habréteg a tetején nem mozdult, én mégis úgy láttam, mintha örvénylene.

‒ Az emberi élet… ‒ folytatta Masza-szan, ‒ az emberi élet keveset jelentett neki. Pontosabban, eszköznek tekintette, amivel szabadon rendelkezhet, hogy elérje céljait. Nem gondolt bele abba, mi zajlik mások lelkében, nem törődött azzal, mit éreznek, akik érte halnak a harctéren, miatta veszítik el szeretteiket, az ő parancsára gyilkolnak. Ne kérdezd miért. Nem tudom. Nem mondta. Talán… talán, mert nem ismert kudarcot, nem ismerte a veszteséget, nem ismerte a fájdalmat.

Mindketten beleittunk a kávénkba.

‒ Hogy lett akkor belőle isten? ‒ kérdeztem.

‒ Azzal kezdődött, hogy végre megismerte a fájdalmat ‒ mondta a főnök, és ismét egymásra néztünk. ‒ Egy késő novemberi napon történt, fent északra, a mai Jamagata megyében, ahol akkoriban élt. A birtoka tele volt páfrányfenyőkkel, és feleségének azt ígérte, hogy mire sárgába borulnak, ő visszatér a hadjáratból.

Ezt az ellenségei is tudták.

Elmesélte, hogy ragyogóan sütött aznap reggel a nap, és ő hónapok óta először ült mosolyogva a ló hátán. Élvezte az arcát érő meleget, és lovaglás közben elképzelte, ahogy feleségével és kisfiával a kertjükben töltik a délutánt, és a sárgaságban gyönyörködnek. Látta maga előtt az arcukat, a mosolyukat, hallotta a hangjukat. Minden tökéletesnek tűnt.

Aztán beért a birtokra, és feltűnt neki a csend. Fura volt, hogy sem emberi hangok, sem a munka zaja, sem a madarak csicsergése nem szállt a levegőben. Csak a közeli patak morajlott halkan, és mintha azt súgta volna a szélnek, hogy nagyon sajnálja, igazán nagyon sajnálja.

A Kalapos a patakra nézett, és látta, hogy vöröslik. Megállította lovát, és csak némán bámulta, ahogy a vér lassan feloldódik a vízben, majd eggyé válik a természettel. Könnyek folytak ki szeme alól, talán először életében.

‒ Megölték őket… ‒ mondtam halkan, leginkább magamnak. Masza-szan lesütötte a szemét.

‒ Tudod… azt hiszem, csak úgy lehet megismerni a fájdalmat, ha magunk éljük meg. Mindegy mennyit látunk belőle a környezetünkben, a világban, mindegy mit olvasunk vagy hallunk róla. Valahogy… nem tűnik valósnak, amíg a saját bőrünk alá nem mászik, hogy darabokra szaggassa szívünket.

A Kalapos… ő akkor értette meg. Nem ismerem a folyamatot, amin a lelke átment, mindenki másképp éli meg és dolgozza fel. Annyit tudok, hogy nem sokkal a temetés után mindent hátrahagyott, a földjét, az embereit, a hatalmát, és útnak indult.

‒ Útnak?

‒ Bele a természetbe, neki az erdőknek és a hegyeknek, amerre a lába vitte. Semmit nem vitt magával, csak a rajta lévő egyszerű ruhát, egy kalapot, egy sétabotot és a kardját.

Állítása szerint addig bolyongott, amíg látott sárga gingko leveleket a fákon vagy a földön. Nem feltétlenül így tervezte, csak így alakult. Talán a sárga szín hatott valahogy a lelkére, mozgatott benne valamit.

Az első napon, amikor egyetlen sárga levelet sem látott maga körül, egy barlangot vett észre, és úgy döntött, meghúzódik benne. Jamagata hegyeiben járt, a mai három szent hegy egyikének csúcsa közelében. Azt mondja, meghalni ment a barlangba. A kardját is azért vitte magával.

‒ Szeppuku? ‒ kérdeztem.

‒ Valószínűleg azt tervezte, de végül nem tette meg.

A főnök ismét mélyen a szemembe nézett, és nem hagyott levegőt venni.

‒ Elmesélte, hogy meditációval próbált felkészülni az utolsó kardvágásra, de ahogy egyre jobban elmerült saját belső világában, látomásai lettek. Bűnös emberek, sárga levelekkel megszórt út, hegy, barlang, kardok. Csupán képfoszlányok, akár egy álom kiragadott pillanatai. Az utolsó kép pedig… az utolsó képen magát látta, szoborrá dermedve, a barlang közepén, saját kardja pedig érintetlenül az ölében.

‒ A titkos zarándoklat… ‒ mondtam halkan.

‒ Hallottál róla?

‒ Csak részleteket. Talán egyszer olvastam valahol. Egy legenda…

A számhoz emeltem a kávém, hogy beleigyak, de a csésze megállt az ajkam szélén, akár egy csónak a vízparton.

‒ Nem legenda, igaz?

A főnök újra beleivott a kávéba.

‒ Azt mondják, a megtérés istene különösen érzékeny azok megsegítésére, akiknek lelkét a legsötétebb bűnök leple fedi. Csak általuk hallható hangon suttog hozzájuk, és egy zarándoklatra hívja őket. Akik meghallják és meghallgatják, egyetlen esélyt kapnak, hogy részt vegyenek a titkos zarándoklaton valahol Jamagata hegyeiben. Az útjukat sárga levelek borítják és sárgába borult páfrányfenyők szegélyezik. Egyetlen dolgot vihetnek magukkal ruhájukon kívül: a kardjukat.

Az út vége, vagy talán az eleje, a hegy gyomrába vezető barlang. Akármennyi időt tölthetnek bent, de a belépéshez szerződést kell kötniük a megtérés istenével, miszerint a végén csak kétféle döntést hozhatnak: leteszik a kardot és otthagyják, vagy szeppukut követnek el vele. Szerződéskötéskor addigi életük tetteit vési kardjuk acéljába az isten.

‒ Értem… ‒ mondtam a főnöknek, de nem biztos, hogy hallotta. Mindketten valahol máshol jártunk.

Kiittam a kávém.

‒ És ő? ‒ kérdeztem.

‒ Mármint?

‒ A Kalapos.

‒ A Kalapos… ő a barlangban maradt meditálni. Maga sem tudja, mennyi idő telt el így, de mindvégig lótuszülésben maradt, és hagyta, hogy a lelke haladjon, vándoroljon. Azt mondják, a teste természetes úton mumifikálódott, és továbbra is ott ül a barlang mélyén. Egybe olvadt a heggyel, ő lett az istene, ő lett a hegy. Megtért.

‒ Azt mondják?

‒ Csak azok látták, ha látták, akiket elhív a titkos zarándoklatra. A sárga fák és levelek a hegyen, a barlang, mind csak számukra látható, mi többiek nem láthatjuk. Azt is mondják, hogy az évszázadok során rengeteg kard gyűlt össze abban a barlangban, de holttestek, emberi csontok is.

Az öreg minden ősszel maga is elvonul a hegyre, és a megtérni próbáló zarándokokkal együtt járja a sárga utat. Ilyenkor ő is megtisztul, de egyben emlékezteti is magát a rosszra, amit valaha elkövetett.

‒ Mintha nem is isten lenne…

A főnök is kiitta a saját kávéját, majd felállt az asztaltól.

‒ Jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnád ‒ mondta. ‒ Mi emberek és az istenek…

 

Néhány nappal később, amikor beértem a kávézóba, a Kalapos ott ült a megszokott helyén. Lassan égő cigaretta az ujjai közt, kalapja a fején, és a mindent látott tekintete. Mintha el sem tűnt volna hetekre.

Amikor meglátott az ajtóban, biccentett, és én is csak egy fejmozdulattal köszöntem neki.

A pult mögé mentem, és rögtön elkezdtem kávét főzni. Masza-szan csodálkozva nézett rám, mert a Kalaposon kívül nem volt vendégünk.

Eszpresszót főztem az erős kenyaiból, és néhány csepp páfrányfenyő-esszenciát adtam hozzá. Különleges dolog, csak az istenek kellékboltjában kapható, de ott is ritkán.

Amikor elkészültem, a táskámból elővettem egy apró porcelán csészét, és abba töltöttem a kávét. Fehér falát egyetlen sárga gingko-levél díszítette. Egy közeli sintó szentélyben tartott vasárnapi bolhapiacon vettem.

Kivittem a Kalaposnak, de nem mertem a szemébe nézni, hanem megfordultam, és visszamentem a pult mögé. A kávéscsészéket törölgettem, de csak azért, hogy valamivel lekössem magam. A szívem felgyorsult.

Aztán mégis felnéztem. Épp elkaptam a pillanatot, amikor a Kalapos beleivott a kávéba. Csukott szemmel tette, és egy darabig úgy is maradt. Amikor kinyitotta, megforgatta kezében a csészét, és megnézte rajta a sárga levelet. Percekig nézte, de én időtlenséget éreztem.

Végül letette a csészét, beleszívott a cigarettába, és a homlokára húzta kalapját. Nem láthattam a szemét, csak az arcán végigcsorduló könnyeket.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...