Ön most itt van:

Mandzsukuo elismerése

 

Magyarország Japán kérésére elismeri Mandzsukuot. Vita Japán és a Szovjetunió között a halászati egyezmény miatt.

Amint a szovjet-lengyel deklaráció is mutatta, a Szovjetunió mind aktívabb külpolitikára törekedett Közép- és Kelet-Európában, fölismerve, hogy Anglia és Franciaország magára hagyta a térséget. Az így keletkezett külpolitikai vákuumot Németország vagy a Szovjetunió tölthette ki, s mivel Magyarország külpolitikájának fő meghatározója Trianon revíziója mellett a bolsevizmusellenesség volt, természetesnek tekinthető, hogy Magyarország Németországhoz közeledett. Az antikomintern paktumba tömörült nagyhatalmak igyekeztek szövetségeseket találni, s már csak az első bécsi döntés következményeként is várható volt, hogy Magyarországot fölkérik a szövetséghez való csatlakozásra.
1938. december 15-én Macumija Hadzsime budapesti japán követ fölkereste Csáky külügyminisztert, és közölte, hogy kormánya visszahívta Tokióba, s a japán kormány a jövőben a római japán nagykövetet kívánja Budapesten is akkreditálni, a budapesti japán követség vezetését pedig ideiglenes ügyvivő látja majd el.
A japán nagykövet megjegyezte, hogy kívánatos volna Magyarország részéről Mandzsukuo mielőbbi elismerése, mivel ez ügyben Csehszlovákia részéről már tárgyalások folynak. /1/
Alig egy héttel később Takeucsi japán követségi titkár kereste föl a magyar külügyminisztériumban Kuhl Lajos követségi tanácsost, és közölte vele, hogy a japán kormány nagy örömmel venné, ha Magyarország csatlakozna az antikomintern paktumhoz. Takeucsi elmondta, hogy Macumija szerint az aláírásnak Budapesten kellene megtörténnie, annak ellenére, hogy információi szerint Ribbentrop  Berlinben szeretné aláíratni. /2/
Az 1939-es év kormányváltással kezdődött Japánban. Január 5-én Konoje herceg kormányát Hiranuma Kiicsiró kormánya (1939. január 5- 1939. augusztus 30.) követte.
Január 9-én Magyarország elismerte Mandzsukuót, amelyet a Konoje kormány már korábban is    szorgalmazott. A magyar lépést követően Vakamacu Tadakazu ezredes, japán katonai attasé fölkereste Werth Henrik vezérkari főnököt, valamint Bartha Károly honvédelmi minisztert, és közölte, hogy Kanin Kotohito herceg japán császári vezérkari főnök és Itagaki Szeisiró hadügyminiszter örömét fejezi ki, hogy Magyarország elismerte Mandzsukuot.
Werth vezérkari főnök a következőket válaszolta:

„Nekünk, magyaroknak mindig nagy örömünkre szolgál, ha Japán újabb eredményeket ér el, mert érzelmileg mindenben velük vagyunk. Már rokonságunkból kifolyólag is következik, hogy a japán nemzettel együtt örüljünk.” /3/

 

Kanin Kotohito herceg

Két héttel később Takeucsi fölkereste Kuhl Lajost a külügyminisztériumban, és közölte vele, hogy a „Dai Nippon Koku Kaisha” (Japán Légitársaság) Tokióból légi járatot kíván indítani Közép-Európa felé, amelynek egyik állomása Magyarországon, a budaörsi repülőtéren lenne.
Kuhl megkérdezte a japán követségi titkárt, hogy a repülőjárat mely országokon át vezetne, és hol lenne a végállomása?
Takeucsi azt mondta, hogy nem rendelkezik pontos információkkal, a repülőjárat azonban valószínűleg érintené Törökországot, Görögországot, Jugoszláviát és Magyarországot, végállomása pedig Berlinben lenne.
Kuhl közölte a japán diplomatával, hogy kérését az illetékes magyar tényezőkhöz fogja továbbítani, s a döntésről haladéktalanul értesíteni fogja. /4/
A nemzetközi politikában mind több feszültség jelentkezett. Matuska Péter stockholmi magyar követ február 23-án jelentette, hogy, hogy Norvégia január 14-én az Antarktisz egy 2,9 millió négyzetkilométeres területét norvég fennhatóság alá helyezte. A terület a bálnavadászat szempontjából volt jelentős, s a norvégok kijelentették, hogy azt biztosítani kívánják az angol, a japán és a német bálnavadász flottákkal szemben. A norvég kormány a lépést azzal indokolta, hogy a területen földrajzi kutató munkát csak Norvégia végzett. /5/
Az eset azt mutatja, hogy új területek megszerzése nem csak a nagyhatalmakat érdekelte, hanem az amúgy pacifista beállítottságú Norvégiát is, amely amint a következő év eseményei mutatták, annyira bízott semlegességében, hogy önmaga védelmére sem fordított elegendő erőt.
Mindeközben feszültség támadt Japán és a Szovjetunió között a halászati egyezmény tekintetében. Jungerth még az elmúlt évben jelentette, hogy december 11-én és 13-án Tógó és Litvinov tárgyalásokat folytattak a december 31-én lejáró szovjet-japán halászati egyezmény megújításáról. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, s a szovjet kormány nyilván nyomás gyakorlás céljával, 1939. március 15-re árverést tűzött ki a halászati területek bérletére.
Tógó kijelentette Litvinovnak, hogy mivel a szovjet – japán tárgyalások már korábban megkezdődtek, az árverés meghirdetése jogtalan, Litvinov viszont azt hangoztatta, hogy az árverést a szovjet kormány már korábban meghirdette, s amúgy is a Szovjetunió joga, hogy döntsön a halászati területekről.
Jungerth értesülései szerint a két fél számtalan jegyzéket és memorandumot intézett egymáshoz az ügyben, a fő szempont azonban az volt, hogy a halászati területeknek stratégiai jelentőségük is volt, amellyel a szovjetek és a japánok is tisztában voltak. /6/
Japán szempontjából a Csendes-óceán nyugati részén, a Szovjetunió fennhatósága alá tartozó, halban rendkívül gazdag vizeknek abból a szempontból is stratégiai jelentőségük volt, hogy a japán lakosság egyik legfőbb élelmezési forrásának számító halászatot súlyosan érintette volna a területek elvesztése. Érthető tehát, ha a japán kormány mindent megtett annak érdekében, hogy megállapodásra jusson Moszkvával.

Folytatjuk.

1. Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium Politikai Iratai, K 63 Budapest, 1938. december 15.
2. MOL, KÜM POL, K 63 Budapest, 1938. december 21.
3. Hadtörténeti Levéltár, HM Elnöki, 1939. január 11.
4. MOL, KÜM POL, K 63 Budapest, 1939. január 23.
5. MOL, KÜM POL, K 63 Stockholm, 1939. január 23.
6. MOL, KÜM POL, K 63, Moszkva, 1939. január 31.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: