Magyarságtudat – japánságtudat

2017. február 17. péntek
Írta:

IMG_6573ac

Tanulságos beszélgetés Ézsiás Péterrel, a Historica zenekar énekesével.

Hányatott történelme során a japán nép számtalanszor került végzetesnek látszó válságba. Ezekből sorra kilábalt, s a veszteségeken túllépve újult erővel építette újjá országát, mindig magasabbra hágva, mint annak előtte. Mitől ilyen fáradhatatlanok, mi ez a belső tűz, amely több, mint hazaszeretet? A titok nyitja a yamatodamashi, vagyis a japánságtudat. Olyan kincs, amelyhez hasonló valamikor a mi tulajdonunk is volt: a magyarságtudat. Amikor még a csatában a magyar vezér azt kiáltotta, hogy „utánam!”, és nem azt, hogy „előre!”. Árpád vezér tudta, miért áldozza életét a Pozsonyi csatában. Rákóczi és Kossuth seregébe önként vonultak be százezrek. Hej, de sokat tudnának mesélni a Hősök tere szobrai!

Ám legújabb történelmünkben elgyengült, megkopott a magyarságtudat. Riportsorozatomban olyan magyarokat mutatok be – és bizony, ők nincsenek sokan – akikben még fellelhető. Mit gondolnak, hogyan élnek, miben látják nemzeti megújulásunk lehetőségét?

 

Ézsiás Péterre, a Historica zenekar énekesére és zenészére Los Angelesben való tartózkodásakor találtam rá a világhálón keresztül. Egy amerikai magyar iskolában tanít 2016 szeptembertől ez év júniusáig.


– Üdvözöllek, Péter! Mennyire találtál magadra és magyarokra a „lehetőségek hazájában”?

     Teljes mértékben, hiszem zenészként már többször is jártam itt korábban, így nem ismeretlen helyre érkeztem. Ez sokat segített nekem, hogy ismerős volt sok minden, nem éreztem magam annyira egyedül ilyen távol a hazától.

– Amikor Los Angelesben éltem, virágzó magyar közösség működött kulturális csoportokkal és intézményekkel. A magyaroknak voltak templomaik, kultúrházaik, éttermeik, húsboltjuk, és nyomtatott újságjuk. Ám ez régen volt. Milyen a helyzet ma?

    – Többé-kevésbé ma is így van, bár az éttermek bezártak és a húsbolt is messzebbre költözött, de a templomok működnek, vannak közösségi terek, klubok és újság is van még, amire elő lehet fizetni. Ez utóbbi szerepét azért lassan átveszi az internet, főleg akkor, ha a szerkesztői is onnan válogatják össze az írásokat. Néha azért én is írok bele egy-egy cikket.

– Milyen szinten él ma a magyar származású amerikaiakban a magyarságtudat?

    – Ez is elég változó. A régiekben, akik kényszerűségből hagyták el a hazát, elég erősen él, a fiatalabbakban, akik kalandvágyból, a jobb élet reményében jöttek ide, már nem annyira. Ezt a magyar programokon való részvételen lehet a legjobban lemérni. Egy nemzeti ünnepen, egy irodalmi műsoron, népzenekar koncertjén vagy táncházán lényegesen kevesebben vesznek részt, mint az otthoni média által felkapott mainstream előadók színvonaltalan produkcióin. Azért szerencsére sok jó példa is van, komoly néptánccsoport, színtársulat, iskola is van, elhivatott emberekkel, akik időt, energiát nem sajnálva dolgoznak azon, hogy megőrizzék identitásukat. Én velük dolgozom egész héten, ami nagyon jó érzés még mindig, több hónapos ittlétem után is. Nem is lett jobb az angolom, egész nap magyarul beszélek, mint otthon!

– Mi bennük magyar és mi amerikai?

    – A szív és a lélek magyar marad. A gondolatok magyar gondolatok maradnak. Egy csángó néni mondta, hogy már hogyan is gyónhatna meg románul, ha magyarul vétkezik. Szerintem itt is így van. Ha az ember távol él a hazájától hosszú évekig, óhatatlanul átvesz sok mindent abból a kultúrából, amelyikben él. Itt másképpen intéződnek a dolgok, teljesen más a hétköznapi élet mint otthon. Ők ebben élnek és ebben tudnak jól eligazodni. Ebben amerikaiak. De akiket én ismerek, vasárnap itt vannak a magyar templomban, járatják a gyerekeiket a magyar iskolába, magyarul beszélnek, magyarul gondolkoznak, magyarul hallgatják az igét és magyarul imádkoznak. Ha választani kell, mindig a magyar programok élveznek előnyt. Ebben mindig magyarok maradnak.

– Mennyire ragaszkodnak közös kultúránkhoz?

    – Volt alkalmam megfordulni néhány családnál, ilyen-olyan okból. A lakások sok mindent elárulnak a tulajdonosaikról. A bútorok, a lakás elrendezése olyan, mint minden amerikai családé. A képek a falon, a könyvek a polcon, a fűszerek a konyhában, az étel az asztalon egészen másról árulkodnak.

– Hogyan értékeled a magyar közösségben végzett oktatómunkádat?

    – Ezt nem nekem kell megítélni, csak reménykedem benne, hogy a segítségükre vagyok és hasznos, amit csinálok. Mindenesetre én úgy érzem sokszor, mintha már évek óta együtt dolgoznánk, pedig csak pár hónapja.

– Hiányzik-e Budapest, a Historica és a közös zenélés-éneklés?

    – Kimondhatatlanul és leírhatatlanul. Néha rettenetesen szenvedek a honvágytól, hiányzik a családom, a barátaim, az otthoni életem. Ők hozzák a nagyobb áldozatot, nem én, aki itt vagyok.

– Meséld el, hogyan lettél énekes és zenész, miként kerültél a Historica együttesbe.

    – Ez nagyon hosszú történet, próbálom rövidre fogni. Már egészen kis gyerekkoromban is nagyon vonzott a színpad, álmaimban mindig az szerettem volna lenni, ami most vagyok. Zongorázni tanultam, de a gitározás érdekelt, végül egyik hangszeren se tanultam meg rendesen játszani, bár mindkettőn tudom magam kísérni. Végül aztán énekelni tanultam, de azt már felnőtt fejjel. 1988-ban kezdtem el fellépni, Huszák Zsolt barátommal. Vele azóta is együtt zenélek kisebb-nagyobb megszakításokkal. A kilencvenes évek második felében kicsit háttérbe szorult a zenélés, a munkámmal foglalkoztam inkább, azt hittem a zenélés csak hobbi lesz az életemben, de hiányzott ez a közeg, az alkotás, létrehozni valamit, adni valamit az embereknek, valami olyat, ami több mint egy pillanatnyi élmény. 2001-ben Szulágyi Tibi barátommal kezdtünk zenekart csinálni, ebből nőtte ki magát a H-599 rockzenekar és az Útonállók zenekar. Ez utóbbit ma is csinálja Tibi, én basszusgitárosként veszek részt benne, az előbbiből pedig 2010-ben lett a Historica.

– A zenekar neve az ars poeticátok?

zkr2

  •    – Azt, hogy a dalaink a magyar történelem eseményeiről szóljanak, már a H-599-ben is cél volt, legrégebbi dalaink akkor születtek. Ez azóta is fontos szempont, a legtöbb dalunk kapcsolódik a történelemhez, még ha nem is mindig olyan módon, hogy elmesél egy eseményt. Néha csak érzéseket akarunk átadni, vagy emlékezni kicsit. Ez a zenekar az életem, csak azért nem mondom, hogy életem fő műve, mert van két csodálatos gyermekem, és őket tartom annak. A kezdetektől csinálom, szervezem, rendezem. Szerencsésnek érzem magam, hogy a jó Isten mindig ad hozzá megfelelő társakat!

– Miben különbözik a Historica a többi együttestől?

    – Egyszerre sok mindenben és semmiben. Mi is csak egy zenekar vagyunk, egy rockzenekar, az összes lazaságával, hülyeségével, nyűgösségével. Szeretjük jól érezni magunkat mi is a közönséggel együtt. Szeretjük, ha jól szól a zene, ha együtt van a zenekar, ha jó a színpad és jó a buli. De ezen túl azt is szeretjük, ha tudunk valami maradandót alkotni, szeretjük látni időnként a könnyeket az emberek szemében. És szeretünk szemeket is felnyitni. Szeretjük, amikor eggyé válunk, amikor mindenki, aki ott van, érzi, hogy egy csapat vagyunk. És bolondok is vagyunk, amikor elhisszük, ha ezt lehet kicsiben 80-90 vagy 3-400 emberrel, akkor miért ne lehetne nagyban is, az egész ország is eggyé válhatna végre.

– Ergo, a nemzetet is úgy kellene összefogni, mint ti a koncertek közönségét. Tényleg, hogyan is teszitek ezt?

    – Mi nem puffogtatunk lózungokat, jelszavakat. Én nem éneklem el a Himnuszt koncert után csak úgy, borgőzös haverokkal összekapaszkodva. Az nem kocsmadal! Szent énekeket a megfelelő alkalmakkor kell énekelni. Nem az a célunk, hogy azt skandáljuk, hogy vesszen Trianon. Az a célunk, hogy a szívünkbe írva megmaradjon örökre, hogy a székely és a magyar testvér, hogy ne románozzák le az erdélyi magyart Budapesten! Ne legyünk kis nemzet. Élünk, létezünk, létezhetünk, mert voltak előttünk, akik tettek ezért!

– Kap-e valami pluszt a közönség?

    – Jó hangulatúak a Historica koncertek, de mindenki visz magával valamit haza a lelkében. Az emberek nem azért mennek el szórakozni, hogy szomorkodjanak, hanem, hogy kikapcsolódjanak. Mi ebbe a kikapcsolódásba próbálunk egy kis értelmet belevinni, valami kis pluszt, amitől mi mások vagyunk sok más zenekarhoz képest azok szemében, akiknek erre van igénye. Van, akinek nincs. Annak ott a többi, nagy a választék. Nincs ezzel baj. Eltérőek az igényeink.

– Dalszövegeitek mély filozófiát tartalmaznak. Kitértek bennük történelmünk sorscsapásaira, nemzetünk fájdalmaira. Amit tesztek több, mint szórakoztatás, én sokkal inkább missziónak érzem. Miért választottátok a göröngyösebb utat?

    – Részben azért, ami már fentebb is elhangzott, részben pedig hiszünk abban, hogy ez képes egységet kovácsolni. Nagyon sok olyan eseményről és történelmi személyről szólunk, akik Magyarország sorsát, történelmét formálták. Pedig, ha ma történne mindez, vagy ma élnének, akkor nem is Magyarországon élnének. Ha lélekben összetartozunk, akkor Trianon falát nagyrészt lebontottuk. Ez a legfontosabb.

– Dalaitok szövege sértheti azon szomszédok „érzékenységét”, akik „alázat nélkül gyaláznak egy sírt”. Nem értek benneteket atrocitások az igazságok kimondása miatt?

    – Én nagyon remélem, hogy nem sérti, mert nem ez a cél. Akik alázat nélkül gyaláznak egy sírt, magukat minősítik. Ez a sor csak róluk szól, nem a hovatartozásukat boncolgatja. Egyszer Felvidéken odajött hozzám koncert után egy srác és azt mondta ékes magyarsággal, hogy nagyon tetszett neki a koncert, pedig ő szlovák. Különösen azért tetszett neki, mert nem volt bántó rá nézve semmiben. Persze ez feltételez egy alap intelligenciát, ami nem mindenkiben van meg sajnos, de ez mindkét oldalra igaz. Ettől függetlenül voltak már gondjaink, de a jó dolgokra koncentrálunk, ezeken igyekszünk átlépni.

– Kard és Toll című dalotok haláláig emigrációba kényszerült írónkról, Wass Albertról szól. Idézek a szövegéből:

“Harcolt, ha kellett, de a szónak élt.       IMG_0179
Ugyanúgy élt, ahogy beszélt.
Amit mondott, amit írt,
Azon felnőtt csendben egy nemzedék.

Egy üldözött, ki csak könyvet írt.
Leírta a mosolyt és a kínt.
Nem tudom, kit miért zavar
Egy írni tudó, hontalan magyar?

Száműzöttként élte életét.
Meghalt, de nem hiába élt!”…

A szöveget Egerszegi Zsigmonddal közösen írtad. Minek alapján tudtátok ilyen találóan és tömören meghatározni Wass Albert egyéniségét, életének értelmét és tragédiáját?

    – Először szeretném kicsit kiigazítani a kérdést. Ezt a dalt Zsiga írta, csak megtisztelt engem is és Hegyi Karcsit is azzal, hogy szerzőnek hozzáadott minket. A zene és a szöveg az ő munkája, ha a szövegből egy kicsit is magamnak tulajdonítanék, az nem volna igaz, ugyanúgy, mint az a felvétel se a zenemegosztó portálon, ahol engem lehagytak belőle. Eleve senki mást nem kellett volna odaírni Zsigán kívül. A szöveg megalkotásánál maga Wass Albert életútja volt a kiindulási pont, amikor ezen a dalon dolgoztunk, nagyon sokat beszélgettünk. Részletesen elmeséltem az életútját, azok alapján, amit ő maga írt le önéletrajzi regényeiben és visszaemlékezéseiben. Így a szöveg teljesen az ő szellemiségét képviseli és Zsiga nagyon szépen összefoglalta.

– Valóban, amit az üldözött író mondott és írt, azon felnőtt egy nemzedék. Magadat is oda sorolod? Mit tanultál tőle?

    – 30 körül voltam, amikor kézbe vettem Wass Albert könyveit, lényegében felnőtt. Alig több mint egy év alatt elolvastam a legtöbb könyvét. Megerősített a hitemben, még elkötelezettebbé tett és nem utolsó sorban nagyon szép órákat szerzett nekem, amíg olvastam az írásait. A mai gondolkodásomat mindenképpen formálta ő is, ahogy Jókai is, vagy a versekkel rajta kívül még József Attila és Radnóti Miklós. Nélkülük szegényebb lennék. Sokkal szegényebb!

– Mit jelent neked a hazaszeretet?

    – A lényegem. Ahogy szeretjük és ragaszkodunk anyánkhoz, a családunkhoz, a szerelmünkhöz, úgy kellene ragaszkodnunk a hazánkhoz is. Az a környezet az számomra, ahol élni, létezni, dolgozni, alkotni tudok. Ezt eddig is tudtam, de most, hogy távol vagyok 5 hónapja, még jobban így érzem. Lehet persze máshol is élni, meg lehet szokni, de nem érdemes. Számomra nem. De nem vagyunk egyformák, van, akinek megy. És sokakat látok, akik hűen szolgálják a hazájukat távolról is. Többet tesznek érte, mint sokan, akik otthon vannak. Mindenkinek más utat szánt a jó Isten. Az enyém – úgy hiszem – haza vezet! Egy nálam jóval okosabb ember mondta, hogy Erdélyben, a szórványban könnyebb megélni a magyarságunkat, mint Budapesten. Mert reggel, amikor kimész a házadból, ott a szomszéd azt mondja, hogy Buna Ziua! Erről mindjárt eszedbe jut, hogy te magyar vagy! Magyarországon pedig csak benne ülünk a jóban és nem is tudjuk, milyen jó!

– Életcélod van. Megtettél mindent a megvalósításáért?

    – Azt hiszem, még sok dolgom van. Gimnazista koromban a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem, de nem vettek fel. Próbálkoztam párszor, de nem bizonyultam elég tehetségesnek. Közben jött a zenélés és mégis csak a színpadon töltöttem el életem egy jelentős részét. Aztán pár évvel ezelőtt az Új Színházban Wass Albert születésnapján előadott irodalmi zenés műsorunk után, ahol nem csak énekeltem, hanem prózát és verset is mondtam, felállva tapsolt a közönség és én ott állhattam egy budapesti kőszínház színpadán. Akkor azt éreztem, megadatott minden, amire gyerekkoromban vágytam! Ezt csak tetézte, amikor másnap felhívott a színház igazgatója, Dörner György és gratulált az előadáshoz! Azóta új céljaim vannak, tele vagyok új tervekkel, remélem, lesz rá időm!

– A jó művész élete a társadalommal, a körülményekkel, a saját tehetségével vívott állandó küzdelem. Jót, maradandót akar alkotni, hogy ne született légyen hiába. Számodra mennyire harc alkotói és előadói munkád?

    – Mindenképpen az. Több fronton is. Harc saját magunkkal is. József Attila sorai jutnak az eszembe: „De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat.” Mindig megbánom, amikor túlságosan megnyílok, de anélkül nem tudok hiteles lenni. Sokat vívódok magammal emiatt. De ahogy Madách Luciferje mondja, nem adhatok mást, csak mi lényegem. Ez is én vagyok. Minden hibámmal együtt. Azon vagyok, hogy a szeretet vezéreljen és ez néha nagyon nehéz. Pont a körülményekkel és a társadalommal szemben. A szeretet az a közeg, amiben jól érzem magam, akkor tudok kiteljesedni. Az nem baj, ha valaki nem fogad el engem vagy azt, amit csinálunk. Szíve joga! De az alaptalan vádakat nehezen viselem. Saját tehetségem? Nos, én nem tartom magam tehetségesnek, inkább csak elhivatottnak. De teszek azért, hogy amit csinálok, azt minél magasabb színvonalon csináljam. Ez is egy szakma. Meg lehet tanulni. Nincs jó zenei hallásom, mégis zenész lettem, nem éneklek hamisan!

IMG_0064b

– A Kard és Toll szövegéből idézve: „Meghalt, de nem hiába élt!” Mi marad utánad?

    – Néhány lemezen a hangom, néhány dalban a gondolataim, gyerekeim, akik majd emlékeznek rám. Aztán, hogy rajtuk kívül még hányan emlékeznek majd, azt nem tudom. Az, hogy ez a zene meddig marad meg az emberek fülében és a szívében, azt nem tudom, de baljós képeim vannak ezzel kapcsolatban. Most tudom, hogy sokaknak okozunk vele örömöt. De, hogy „mi lesz, ha vége az utolsó dalnak is?”

– Jártál-e valaha Japánban, kerültél-e kapcsolatba japánokkal, a japán kultúrával?

    – Fiatal koromban karatéztam egy-két évig, de ezen kívül nem. De azért a filozófiájuk egy kicsit megfogott, bár én nem tudom, tudnék-e úgy élni.

– A hazánkba látogató első japán, Nagaszaki Singó a „Kossuth-féle magyar szabadságharc” és a magyar hazaszeretet tanulmányozására utazott Magyarországra. Mi a véleményed a mai magyar hazaszeretetről?

    – Időnként elég lehangoló. Azt hiszem, nem a hazaszeretettel van a baj, hanem azzal a rettenetesen nagy közönnyel, ami sokakat körülvesz. Azzal, hogy sokan teljes passzivitást mutatnak közös dolgaink iránt, csak saját önös érdekeik foglalkoztatják, hogy semmilyen szinten nem nyitottak a közösség felé, legyen az bármilyen közösség. Fogalmuk sincsen arról, hogy mennyire jó tud lenni. Amit mi kicsiben próbálunk építeni, azt a nyáron a labdarúgó válogatottunk megcsinálta nagyban. A győztes meccsek után egy emberként ünnepelt a fél ország. Persze akkor is voltak fanyalgók.

– Vízválasztó volt, megmutatta, ki tartja magát magyarnak. Nem értem, a többieknek miért savanyú a szőlő? Miért tekintik ellenségnek, s miért nem társnak a többséget?

    – Az amerikai gyerekeket jó amerikainak nevelik az iskolák. Egy állampolgártól elvárják, hogy hazafi legyen, hogy büszke legyen az Egyesült Államokra. Ha itt valami nemzeti ügyről van szó, akkor (szinte) mindenki kitűzi az ország zászlaját. Függetlenül attól, hogy közben olasznak, írnek, örménynek, zsidónak, kínainak vagy mexikóinak tartja magát. Nálunk előfordult már olyan, hogy valakit március 15-én bántalmaztak a kokárdája miatt. Ezen kell változtatni. Mi nem tudjuk ezt a feladatot elvégezni, nagyon kis porszem vagyunk ehhez, de bízunk abban, hogy akik minket hallgatnak, majd tovább adják. A sivatag is sok kicsi homokszemből áll, mégis milyen hatalmas!

– A japán nép megmaradását, túlélését a yamatodamashi, vagyis a japánságtudat biztosítja. Létezik-e hazánkban magyarságtudat, és ha igen, milyen mértékű?

    – A történelem folyamán sokszor volt. Rákóczi idejében, a 48-as Szabadságharc alatt, a két háború között, 56-ban. Sorolhatnám még. Sajnos sok olyan időszak volt, amikor megpróbálták elnyomni, de nagy túlélők vagyunk. Szerintem valahol mélyen, legbelül azért most is megvan.

– Célja-e a zenéteknek a hazaszeretet, a magyarságtudat erősítése?

    – Mindenképpen!

– Mire kívánsz sort keríteni a jövőben?

    – Vannak konkrét terveim és vannak még álmaim is, hogy mi mindent szeretnék. Most az számomra a legfontosabb, hogy ha itt végeztem a munkámmal, hazamehessek végre a családomhoz és a barátaimhoz, elkezdhessük koncertezni és visszatérjünk a normális kerékvágásba. Minden más csak utána következik. Persze addig is igyekszünk új dalokat írni, készülünk, dolgozunk.

 – S ki mint vetett, azonképpen arat, mert elfut a víz és csak a kő marad… de a kő marad! Mit jelenthet ez a hazának és a nemzetnek, és neked?

    – Én azt hiszem, manapság elsősorban aratni akar mindenki. Többen kellene, hogy a vetésnél munkálkodjanak, hogy amikor eljön az idő, legyen kő, ami marad! Ha így lesz, akkor arra a kőre, mint szilárd alapra már lehet építeni. Szeretném hinni, hogy ehhez mi is hozzá tudunk tenni egy kicsit a magunk művészetével!


(Doma-Mikó István)

Fotók: MammyPress, Google, GZU


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...