You are here

Doma-Mikó István: Magyarságtudat – japánságtudat 1. rész

Tanulságos beszélgetés Dr. Maróth Miklós professzorral


Erkölcs, hazaszeretet, oktatás

Mi, magyarok, kreatívabbak vagyunk más népeknél. Van egy szinte velünk született értékmérőnk, amit szükség esetén „bekapcsolunk”, és ez átsegít hogy átsegítsen a döntéseken. Más népek fiai ennek hiányában betanulnak megoldásokat, ám ezek a váratlan helyzetekben nemigen működnek, így tehetetlenné válnak. Mi a feladatainkhoz magyar aspektusból közelítünk, ezért sikeresebben elemzünk és találunk a megoldásra. Az elhunyt polihisztor, Varga Csaba szerint ezen erényeink magyarázata nyelvünk felépítésében keresendő. A magyar ész című tanulmánya választ ad arra, hogy más népekhez képest miért van nekünk több tudósunk, kiművelt emberfőnk, s miért tudtunk a tudományok és művészetek terén többet adni a világnak.

Dr. Maróth Miklóst egy migránsokkal foglalkozó tv-műsorból ismertem meg. Egyszerű, és mégis zseniális ötletét ecsetelte, amellyel megállítható lenne az Európát megbénító iszlám terrorizmus. Ma is pironkodok, hogy ennek előtte a neves tudóst nem ismertem, amire alig mentség, hogy 37 éve Japánban élek. Csakis a tudása miatt kerestem meg, s e riportra készülve szembesültem azzal, hogy Dr. Maróth prominens közéleti személyiség. Széchnyi-díjas magyar klasszika-filológus, orientalista, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, sőt, 2008-tól 2014-ig annak alelnöke volt. Ő alapította a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karát, amelyet 1992 és 1999 között dékánként irányított. Számtalan elismerése közül kiemelném még a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét és a Príma Primisszíma díjat.

 

 D.-M:

– Professzor Úr! Első beszélgetésünk óta volt szerencsém másik tv-műsorban is látni Önt. Ott is csak a kérdésekre válaszolt, nem helyezte magát előtérbe, egyszerű, közérthető, nagyon is emberi volt. Vagyis azt láthattam, amit Japánból Magyarországra látogatva mindig hiányolok. A keleti tudományokkal való foglalkozás járandósága a szerénység és a visszafogottság?

 

 M.M.:

Két szakmám van, az ókortudomány és az orientalisztika. Mindkét szakma abban különbözik a többi bölcsész szakmától, hogy míg azok művelői mondhatják, hogy például én a régi magyar irodalomhoz nem, csak a tizenkilencedik századi irodalomhoz értek, addig se egy orientalista, se egy ókorkutató nem mondhat ilyesmit. Elvárják tőlük azt, hogy minden kérdésre tudjanak válaszolni, még akkor is, ha nem az a kutatási területükbe. Ezt a „mindentudást” a magukat kivételezettnek tartó orientalisták kellő méltósággal, az ókorkutatók kellő szerénységgel viselik. Mondanom sem kell, hogy a magyar ókorkutatók szakmai színvonala nemzetközi összehasonlításban sokkal jobb, mint a magyar orientalistáké. Életem során hosszú ideig a magyar ókortudomány részét képeztem, így az ő mentalitásukat vettem át.


D.-M:

– Ön sok maradandót alkotott az ország és a tudomány javára. Az emberek tisztelik, a munkáját elismerés övezi. Hogyan foglalná össze a küzdelmekben és sikerekben gazdag életét?

 

M.M.:

Részben volt a családi, és részben az iskolai indítás. Határszélen nőttem föl, ahol mindenki több nyelvet beszélt, így az idegen nyelvek ismeretét a magam részéről természetesnek találtam. A bencéseknél viszont megismerkedtem a klasszikus nyelvekkel (latin, görög), utóbb elemi fokon néhány sémi nyelvvel (magam könyvből igyekeztem arabul tanulni, hittanárunk héberre tanított), és megtudtam, hogy a görög műveket később arabra, majd arabból latinra fordították. Ezek a nyelvek – itt-ott beiktatva a szírt és a hébert – egy összetartozó kört alkotnak, és az európai kultúra alapját vetették meg. Mivel a bencéseknél filozófiát is tanultam, ezek a művek pedig jobbára az arisztotelészi hagyományhoz tartoztak, így a különböző érdeklődéseim ebben az ismeretanyagban egymásra találtak. El is határoztam, hogy ezen a téren fogok dolgozni, és majdani munkámat egyetemi tanulmányaimmal igyekeztem megalapozni.

 

D.-M:

– Aki a múltat ismeri, a jövőt is tudja. Mit javasolna a magyar ifjúságnak, hogyan tegyenek hatékonyan az ország és a nemzet fennmaradásáért, jobb jövőjéért?

 

M.M.:

Természetesen nemcsak az én kedvenc kutatási témámra van szüksége egy országnak, hanem minden tudománynak és mesterségnek minden időben jelen kell lennie a magyar kultúrában. A lényeg az, hogy bárki bármivel is foglalkozzék, igyekezzen abban a világ legjobbjaihoz tartozni.

Sajnos, van ebben egy nehézség. Egy amerikai tudományelmélettel foglalkozó professzor szerint minden nemzetközileg is kiemelkedő tudósnak támaszkodnia kell legalább három nemzetközileg, legalább 6-8 otthon sikeres, és legalább 10-15 otthon másodvonalbeli tudósra. Azaz a nemzetközileg elismert sikerek csakis egy piramis megléte esetén képzelhetők el. Magyarországon ezzel szemben sem a sportban, sem a tudományban nincs annyi ember, sőt, pénz sem, hogy ilyen piramisokat tudnánk létesíteni és fönntartani. Nálunk mindenkinek, aki valamilyen az eddigiekben leírtakhoz hasonló tevékenységbe kezd, azzal a szándékkal és tudattal kell munkáját végeznie, hogy alatta nincs piramis, nincsenek emberek, akiknek a vállára állva fölérhetne a csúcsra, hanem egyedül kell világra szóló eredményekre törnie, azaz csodát kell művelnie.

 

D.-M:

– Beszéljünk az oktatásról! Tavaly a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 33 tagországa közül hazánk lett a sereghajtó, mert az országos GDP-nek mindössze 3,1%-át költötte oktatásra. Japán csak egy hajszállal előzi meg, s a pálmát a norvégok vitték el 6,2%-al. Az OECD országai évente 10.493 dollárt költenek egy-egy tanulóra, Magyarország ennek csak felét. 2013-óta hazánkban esett vissza legjobban az egy tanuló oktatására fordított összeg, holott a diákok száma egyre csökken. Ön szerint mennyire súlyos a helyzet és mi a teendő?

 

M.M.:

Természetesen az oktatásnak is szüksége van pénzre, de sokkal fontosabb az, hogy a tanulók erkölcsi alapállása más legyen, mint ma; és a tanári karnak is már erkölcsi alapokon kellene állnia, mint ma. Lehet, hogy ennek egyik összetevője a tanárok fizetése, lehet, hogy az értelmiségi szakmákat jobban kellene megfizetni (ti. akkor jobban kapaszkodnának a diákok), de leginkább arra lenne szükség, hogy az iskolák merjenek követelni, merjenek rendszeres munkára és teljesítmény-orientált szellemiségre igényt tartani a diákság részéről. Sem az általános-, sem a középiskolai hallgatók tömegei nem tartják fontosnak a pontos, lelkiismeretes és kitartó munkát. Általános iskola második osztályában mindenki tudta, amikor oda jártam, hogy a „hogy” szó elé vesszőt kell tenni. Ezt ma érettségizettek sem tudják. Márpedig ez nem pénz kérdése. Egyszerűen nem lehet egy olyan iskolai rendszer jó, amelyikben ilyen gyászos tudással tovább lehet menni.

 

D.-M:

– Nemzetközi skálán a magyarok lexikális tudását magasra tenném. Az emberi kapcsolataik szintjét viszont – csakúgy, mint a többi volt szocialista ország lakójáét – közepes alá. Sok, hozzánk képes elmaradt országban tapasztaltam kifinomultabb, szóval: magasabb szintű társadalmi kapcsolatokat és kommunikációt. Bár e téren a japánok nálunk sokkal magasabb szintre jutottak, Abe Sinzó miniszterelnök mégis kötelező iskolai tantárgyként kívánja bevezetni az etika oktatását. Nem lenne áldásos a magyar iskolában is oktatni viselkedés-kultúrát?

 

M.M.:

Erre a kérdésre nem tudok mit válaszolni. Meggyőződésem szerint erkölcsi tartást, viselkedéskultúrát ugyanis otthonról kellene hozni. Márpedig a szocializmus 45 éve után, amikor pont az erkölcsöt és a tisztességes viselkedést igyekeztek lerombolni, és helyette az ormótlanság, a mai szóval „bunkóságnak” nevezett közönséges viselkedés és beszéd volt a mérce (ugyanis ez volt hivatva bizonyítani a proletár származást, következésképp a megbízhatóságot), akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a régen magas színvonalú magyar viselkedéskultúra elpusztult. Ezt a hiányt mind a mai napig nem sikerült pótolni. Az etikát és a viselkedéskultúrát természetesen elméletileg is meg kell alapozni, de, amint Aristotelés mondta, a jót nem elég ismerni, azt akarni is és gyakorolni is kell. Etikát és viselkedést elméletben taníthat az iskola, de annak akarását és gyakorlását otthonról kell hozni. Ahogyan Aristotelés mondta: a jó cselekedetek ismétléséből és gyakorlásából alakulnak ki a készségek, azaz összességükben egy második természetet alkotnak. Ezért tartotta ő az etikát praktikus tudománynak. A praxist nem az iskola, hanem az otthon nyújtja.

 

D.-M:

– Van-e az életének japán vonatkozása?


M.M.:

Van. Részben azért, mert fiatal koromban elkezdtem japánul tanulni, csodálva a japán kultúrát; részben azért, mert pályámon többször is összehozott a sors japán kollégákkal. Bagdadban egy (váratlanul) jó humorú japán férfi (Tomizuka Toshio) és egy feledhetetlenül udvarias fiatal japán tanárnő (Arafuni Yoshiko) voltak a kollégáim, majd később Bécsben együtt tanultam egy japán professzorral, Kazama Kiozóval. Mindannyian szorgalmas és megbízható emberek voltak.

 

D.-M:

– A II. világháborúban a vesztésre álló japán hadsereg vezérkara létrehozta a Különleges Támadó Alakulatot (Tokubetsu Kógeki Tai, rövidítve TOKKÓTAI). Több száz Többszáz kiló bombával megrakott repülőgépek, motorcsónakok és mini-tengeralattjárók ütköztek az amerikai hadihajókkal. Az öngyilkos támadások résztvevőit összefoglalóan az első támadó repülőraj nevéről ma is kamikazeknak nevezik. Mi a véleménye a japán elszántságról, és a kamikazekról?

 

M.M.:

Amikor a japán kultúra csodálatáról beszéltem föntebb, épp elszántságukra és odaadásukra gondoltam. Ilyen mentalitással csak sikereket lehet elérni. Ugyanakkor foglalkoztat az a kérdés is, hogy a Közel-Keleten, ahol az asszaszinok hasonló öngyilkos harcmodort alkalmaztak, mégpedig a helyi hagyományokból fakadóan, ahogyan azt manapság a palesztínaiaknál, és a környékükön másoktól is láthatjuk, akkor a világ miért fordul csodálattal vegyes elfogadással a japán kamikazék irányába, és miért beszél elítélendő terrorizmusról az utóbbiak láttán. A kettő között én ugyanis lényeges különbséget nem látok.

 

D.-M:

– A japánok lelkében a felszín alatt ma is erősen működik a yamatodamashi, vagyis a japánságtudat. A történelmi időkben Magyarországon is volt egy erős magyarságtudat. Mi törte meg ezt a belső erőt?

 

M.M.:

A japánokat erős nemzeti öntudatukért is csodáltam, mint ahogyan büszke voltam őseink hasonló, önfeláldozásban is megmutatkozó erős nemzettudatára is. Félek attól, hogy részben a második világháború utáni tudatos, nemzeti értékeket romboló nevelés megváltoztatta a közgondolkodást, de ehhez hozzá járulhatott az anyagi értékeknek az erkölcsiek fölébe való kerekedése az egész világon, így nálunk is. Ez a fajta gondolkodásmód jelenik meg az ubi bene, ibi patria ókortól fogva időről időre fölszínre kerülő mentalitásának a megerősödésében manapság is.

 

D.-M:

– Véleménye szerint milyen szinten áll ma Magyarországon a magyarságtudat?

 

M.M.:

A magyarságtudat meglepően mélyen benne van a magyarság egy részében, de van egy másik rész is, amelyiknek ez semmit sem számít. Fölméréseket ezen a területen nem végeztem, így ennél többet nem tudok mondani. Az azonban fölnőtt fejjel meglepett, hogy a svábok körében esetenként erősebb magyarságtudattal találkoztam, mint a magyarok között. Meglepett, hogy hány, magát magyarnak tartó ember hajlandó a hazát egy pillanat alatt csekély előnyért eladni.

 

D.-M:

– Globalizálódó világunkban a nemzetállamok önvédelméhez szükség van a hazaszeretet táplálására. Abe miniszterelnök a japán iskolában bevezeti a hazafias oktatást. A különböző magyarellenes megnyilvánulások ellensúlyozására szükségesnek és lehetségesnek tartja-e hasonló oktatás indítását a magyar iskolákban?

 

M.M.:

Amint föntebb is utaltam rá, vannak dolgok, amelyeket nem iskolai tanórákon kell megoldani. A magyarságtudatot csak történelmünk és értékeink elfogulatlan, tényszerű és tárgyszerű ismereteiből lehet levezetni, és a családtól kapott érzelmi háttérrel kell megerősíteni. Ehhez a csüggedt és kishitűvé tett lakosságba önbizalmat és magabiztosságot kellene csöpögtetni. A mai, magyarságunkat szégyellő, történelmünket kudarcok sorozatának tartó közszellemet már csak azért is meg kell változtatnunk, mert pesszimizmussal, kishitűséggel semmire sem tudunk menni, nem lehetünk sikeresek.

 

D.-M:

– Hogy érzi, mi marad Ön után?

 

M.M.:

Elsőként is a családom: három fiú és két lány unokám. Másodszor számos tanítványom, akik úgy érzik, kaptak tőlem valamit. Aztán itt maradnak a könyveim, amelyek remélhetőleg a magyar kultúra részét fogják képezni, és végül itt maradnak a legszűkebb értelemben vett tanítványaim mind az ókortudomány, mind az arabisztika területén, akik nemzetközi színtéren is öregbíteni fogják országunk hírnevét.

 

(A folytatásban: A Nyugat megérett a bukásra! Migránskezelés EU, magyar és japán módra!)


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: