Magyar Bu$ine$$, ajajaj…

Magyar business

Az üzletembernek keserű mosoly ül az arcán, mikor a magyarokról esik szó. Majd egy évtizede jár Magyarországra, és sok kellemetlen tapasztalatot gyűjtött össze. Előfordult, hogy tízszeres áron próbálták rásózni a selejtes árut. Fizessen a japán, hiszen gazdag, van neki miből. Csak arra nem gondoltak, hogy a japán gazdagság nem a pénzszórásból születik. A magyar szerződéskötések – elmondása szerint – valóságos zsarolásra épülnek. Végeláthatatlan tárgyalások után, amikor végre megegyeznek, az aláíráskor újabb követelésekkel állnak elő, s ha azokat nem teljesítik, elvesznek az addigi eredmények. Vajon mire számíthat a magyar fél azoktól, akikre így kényszeríti az együttműködését?

A japán üzletember nem érti, miért várják a magyarok, hogy a Nyugat megsegítse a gazdaságukat, ha ők maguk nem igyekeznek azt rendbehozni? Minden nép a saját országáért dolgozik.

Hosszú magyarázatában állandóan visszatért egy motívum, amelyet úgy tudnánk összefoglalni, hogy „az átlagmagyar nem érett még a nyugati businessre!”

Nevét nem kívánja közzétenni, de megszívlelendő tapasztalatait, tanácsait megosztja velünk

„A japán üzletember első magyarországi benyomása a repülőtéren kezdődik, az útlevél ellenőrzéskor. Olajzöld mundéros katona méregeti átható tekintettel ábrázatunkat és az útlevél fotóját, aztán odasóz egy bélyegzővel a vízumoldalra; itt vagyunk Kelet-Európában, a vasfüggöny mögött!

Akinek nincs vaj a fején, az általában békében távozhat, veszi a csomagját, és megy a vámoshoz. Mikor megszeppenten odaér, meglepődik, hogy ott kevésbé mogorván és rosszallóan fogadják.

Ezután következik a taxizás. Nem akármilyen élmény! Az utazó egy alkudozó sofőr-kupacból választ egyet, és beszáll az autóba. A repülőtéren magántaxisok vannak többségben. A kocsijukban van ugyan kilométeróra, de nem használják, a viteldíj alku tárgya. A külföldi, aki nem ismeri a magyar árakat, a becsapottság érzésével ér a városba. Vajon azt is szabadgazdaságnak tekintse, hogy így juthat be az országba?

A városokban az utolsó 2-3 évben sok változás történt. Hirtelen megnőtt a neonfeliratok száma, több lett a nyugati kocsi, az utcák is szépültek, csak a minduntalan feltűnő ormótlan kelet-európai teherautók látványa jelzi, hogy Magyarország e pillanatban még csak a „szocializmus” és „kapitalizmus” között jár.

A hivatalok a szabadpiac elvei alapján működnek, pénzért mindent meg lehet kapni, ám a magyarok fizetése igen kevés, az infláció pedig nagy. Az országban meglehetős árubőség van, igény is jelentkezik a választékra (pénz nincs rá), a közbiztonság pedig hirtelen eltűnt. Az autókba riasztót kell szerelni, s még a hotelek halljában is őrködni kell, nehogy kirabolják az embert.

Sokan az éjszakai gyors meggazdagodást kergetik, s hirtelen megnőtt a tolvajok száma (vajon miért?). Szomorú dolog, hogy akik nem hittek a szocializmusban, azok a mostani állapotokban sem találták meg a hitüket.

A kapitalizmusba való átmenet állapotában mindenki azon igyekszik, hogy pénzt szerezzen külföldről. Úgy gondolják, ha sikerül pénzhez jutni, majdcsak lesz valahogy. Mindent felülmúló törekvés lett tőkét felhajtani. Igazán nem egyszerű probléma, ha minden vállalat pénztelen. Bármiről esik szó, a témát azzal zárják le, hogy „erre nincs pénz”. Dolgoznának, de a saját munkakörülményeiket nem képesek megteremteni, s a „majdcsak lesz valahogy, ha pénzhez jutunk” elvvel nem haladnak előre.

Mi nem dobáljuk el a pénzünket. Úgy beszélnek a japán hivatalokról, mintha hozzánk melegvíz-forrásként ömlene a pénz. Mi a sokezer dolgozónk munkájából származó pénzt nem adhatjuk olyan partnerek elképzeléséhez, akiket először látunk. Nem adhatok rögtön választ, s mert nem akarom, hogy az utamat hiábavalónak érezzék, körülnézek a gyárakban. A nagy rendetlenségben néha jóminőségű, korszerű gépeket látok, csak azt nem mondhatom, hogy gazdaságosan használják őket. Jobban járnának, ha a jelenlegi gépeket kihasználnák ahelyett, hogy új pénzt próbálnak felhajtani. Így olcsóbban elő tudnák állítani az árut, melyet megrendelünk, de ez sem megy. Felajánlottuk, hogy adunk gépeket, de előállási árként így is hihetetlenül magas összeget adtak meg. A gép adva van, az alapanyag nem drága, mi kerül hát olyan sokba? Utánajártunk, és kiderült, hogy az áraikat egyszerűen „hasraütéssel” állapították meg. Mi a legegyszerűbb módon árut akartunk rendelni, de ehhez mindent el kellett magyaráznunk, az alapoknál kezdve, s mindenre az volt a reakció, hogy „nem, ez nem megy”. Hát ez bizony rendetlenség! Nálunk a termelő mindent megtesz, hogy a termékét eladható áron állítsa elő, míg a magyaroknál az előállítási ár fix, akkor se próbálják lecsökkenteni, ha az összes áru a nyakukon marad. Pedig azt hiszem, a világ egyetlen országában se tudnak eladni több árut, mint amennyit előállítottak.

A világ szeme most Magyarországon van, s ha ezt a lehetőséget nem igyekeznek megragadni, az ország Európa falujává süllyed. A külföld érdeklődése és lelkesedése nem tart a végtelenségig, most kellene élni a lehetőséggel. Szomorú dolog, hogy a szabad piacra való váltástól nem lett bőség, csak a tolvajok száma növekedett. Az, hogy mindenhol saját szerencsétlen helyzetüket éreztetik, szinte vádolva bennünket, akiknek jobban megy, nem vezet jóra.

A munkamorált emelni kell, hogy a vállalkozások tulajdonosai és dolgozói egyaránt jól járjanak.

Az, hogy külföldről segítséget várnak, nem ítélendő el, de országuk gyarapításáért saját erejükből is tenniük kell! A japánok és a nyugati gazdasági szakemberek szemében Magyarország egy „más”, különös, nehezen érthető ország, aki odamegy, egy kicsit lemerevedik. Hihetetlenül boldog lennék, ha egyszer minden kellemetlen érzés nélkül dolgozhatnék ott, úgy, hogy az elképzeléseink találkoznak.


Ajánlott bejegyzések