Lukáts János: A négylábú kapitány 9/20

2013. január 28. hétfő
Írta:

A négylábú kapitány

Amikor haragszik az óceán

Harmadik napja rótta köreit céltalanul Vidor a Nisikó néptelen fedélzetén. Harmadik napja nem látta szeretett gazdáját, a kapitányt, ami bánattal és szomorúsággal töltötte el kutyaszívét. És végül, harmadik napja kellett magának megoldania az élelemszerzést, ami egy elhagyott és kiégett hajón, a Csendes-óceán közepén nem éppen könnyű feladat.
Vidor ma is, mint egyébkor, hajnali szimatolással kezdte a napot. Gyorsan körülszaladt a fedélzeten, hátha az éjszaka vendég érkezett a hajóra, akiről ő nem tud, akit illően köszönteni, vagy illetlenül elugrasztani ajánlatos. De inkább arra számított, hogy valami olyan lénnyel találkozik, akit reggelije elkészítéséhez figyelembe vehet. Elfáradt madarakra, vagy a hajóra sodródott repülőhalakra gondolt, a gazda meg a tengerészek gyakran meséltek ilyen történeteket.
Alapjában véve illemtudó terrier volt Vidor, akinek a szárazföldön, vagy konszolidált közellátási körülmények között eszébe se jutott volna madarak után kajtatni, vagy halfogásra adni a fejét, de az éhség nagy úr, különös szokásokra képes rávenni az embert (még ha az az ember kutya is). Éhe multával aztán maga is röstelli ezeket a szokásokat, hallgat róla, elfelejteni szeretné, legföljebb korgó gyomrára emlékezik, és kárhoztatja ezt a rossz tanácsadót.
A hajnal ma valamivel hűvösebb volt, enyhe szél is fújdogált, Vidor igyekezett fölmereszteni a szőrét, legalább a nyakán, hogy a szellő elérjen a testéig, és enyhítse a napok óta tartó hőséget. Köszönt ma is, mint minden reggel, gazdájának, vagyis a parancsnoki hídnak, de napról-napra kevésbé érezte maga körül az olyan jól ismert szagokat, a gazda és a tengerészek azonosítható nyomait.
Reggelire hajnali szellő, ebédre szikrázó napsütés! – harmadik napja ugyanazt a sanyarú menüt fogyasztotta, Vidor tudta, ez így nem mehet sokáig. Bőrét máris olyan lazának érezte, úgy lötyögött vékony csontjain, hogy ásítás vagy nyújtózkodás után komoly munkájába került, amíg bőrredőit a helyükre rendezte. Ha pedig a homlokát ráncolta, a ráncok akár egész nap ott maradtak azon a gondterhelt homlokon.
Vidorban elevenen élt a házőrző eb kötelességtudata, ezért futott körbe napjában többször is a hajón, ezért szimatolt és figyelt új szagok után, ezért ugatta meg a Nisikó fölött átrepülő madárrajokat, pedig valójában inkább idecsalogatni akarta őket. A maga szíves szavával folyt ez a csalogatás, de ezeknek az ostoba madaraknak ugathat az ember.
Ahogy fogytak a napok, Vidortudta, hogy váratlan eseményre aligha számíthat, újabb fürjet ugyanúgy nem fog találni a hajón, mint húsos sonkacsontot vagy hasonló finomságot. Ezért aztán egyre inkább csak a kötelesség vitte ezekre a hajó körüli utakra, egyre inkább elég volt, hogy szemét jobbra vagy balra fordítsa ráncos homlokával együtt, hogy a hajó eleje vagy a tatja felé nyújtogassa örökké nedves orrát.
A hajnali hűvösség aztán hamar eltűnt, fülledt meleg volt ma is, a nap véget nem érő fénnyel ömlött el az óceán fölött, párás gomolygás vonta be a tenger felszínét. Dél körül lehetett, a nap pontosan a feje fölött állt, és szórta sugarait, árnyékot sehol nem talált Vidor, a parancsnoki hídnak akár az egyik, akár a másik oldalára húzódott.
Vidor úgy érezte, megállt számára az idő. Az élet, hajaj, az élet már akkor megállt, vagy legalább is értelmét veszítette, amikor egyedül maradt a Nisikón, gazdáját pedig elhajózni látta. Azóta azonban olyan mértékben nem történt semmi körülötte, hogy Vidor úgy érezte, mintha kiesett volna az időből. A napszakok egymásutánja nem jelentett eseményt, a hajó iránytalan sodródása sem volt történésnek mondható, Vidor úgy feküdt a fedélzeten, akár egy darab hasábfa, és úgy mozgott, akár az imbolygó lidércfény.
Mégpedig mint egy éhes hasábfa, vagy mint a korgó gyomrú lidércfény. Az elmúlt három napban annyira legyengült az éhségtől és a szomjúságtól, hogy tudta, ha rövidesen nem jut ételhez és italhoz, már képtelen lesz megfogni magának az ételt, és odavonszolni magát ahhoz az italhoz, amit a szerencse vagy a jó sors valahonnan elé hoz. Ez a jó sors azonban egyáltalán nem akart megjelenni, és megkönyörülni Vidoron. Rémképek kezdték gyötörni, látta magát, amint csontvázzá soványodva hever a fedélzeten, amint az égető napsugarak elszívják és elpárologtatják maradék életerejét, és látta magát, amint ugyanolyan húsfoszlánnyá zsugorodik, mint a feltalált és a fedélzeten széjjeltaposott fürjek.
Azért azt nem! Vidor nem hagyta el magát, vagy inkább: elhatározta, hogy nem fogja elhagyni magát. Holnap valami új életformába kezd a hajón. Csak még ma délután hadd pihenjen, csak ebben a rettenetes, vibráló hőségben ne kelljen megmozdulnia. Holnaptól új terveket fog kovácsolni élete megfordítására, csak ma ne kelljen a testét odébb vonszolnia, amelyet már ólomsúllyal szögez a fedélzethez a hőség, és vesz körül meleg bűzével a megolvadt szurok. Egy kötélcsomó belsejében aludt el, kerekre gömbölyödve, és orrát a hasa puha bundájába fúrva.
Rémülten ébredt fel, és félelem szorította össze a torkát. Vihar dühöngött az óceánon. Heves trópusi vihar, süvöltő, meleg forgószéllel, magasra korbácsolt hullámokkal, és mélyen
vonszolódó felhőkkel. A Nisikó tótágast állt. Vidor rémülten látta a hajó orrát maga fölé tornyosulni, miközben ő maga négy lábon lassan hátrafelé csúszott. Aztán egy percre a világ tetején volt, a hullámok szürke hordája fölött, közel a felhőkhöz, ha ugyan felhők voltak azok a sötét, lomha zsákok, amelyeket magával hurcolt a szél. Mert szél volt az a javából! Mintha forró levegő öntötte volna nyakon Vidort. Felüdülést vagy megkönnyebbülést nem hozott ez a szél, Vidor csak tántorgott tőle, és a földre hemperedett. Aztán a hullámok közé látszott bukni a hajóorr, a korlátok tótágast álltak, a nagyszerű parancsnoki híd nyomorúságosan nyikorgott, Vidor pedig nagy erővel csapódott az építmény hátsó falához. De mire kiheverte volna a jókora ütést, amelyet a deszkafaltól kapott, máris oldalra zuhant, és fejét a hajó korlátjához ütötte. Szédelgett és támolygott, reszkettek a lábai, és a gyomra émelyegni kezdett. Bundáját sós víz öntötte el, szemét csípte a felcsapódó hullám, szája megtelt keserű ízzel.
Megrémült. Az életéért rettegett. Nyomorúságos roncs volt már a Nisikó, a hajdan oly kedves, öreg bárka. De Vidor tudta, az élete függ tőle, hogy a hajón maradjon. Tudta, ha a tengerbe zuhan, szempillantásnyi idő alatt elpusztítja az óceán. Lábait szétterpesztette, és mindenáron a fedélzet közepe felé evickélt. Rettegni kezdett a tengertől, de még a víz látásától és a korlátok közelségétől is. Tudta, egyetlen biztonságos hely van a hajón: a rakodótérbe vezető lejárat. Amely megégett és megfeketedett, amely fülledt volt és ijesztő, de ahol távol tudhatja magát a hullámoktól. Igyekezett közelebb kerülni a sötét lépcsőkhöz, az imbolygó fedélzeten azonban még ez sem volt könnyű. Napok óta félve kerülte az ásító, fekete torkot Vidor, most örült, amikor végre megkapaszkodott a lejárati ajtó sarkában.
A legfelső lépcsőn elnyúlt, teljes hosszában. Az imbolygó hajó azonban hajszál híján kidobta ebből a fedezékből is, Vidor lejjebb húzódott a második lépcsőre. Most már föl kellett emelni az orra hegyét, hogy kilásson. Egy hullám átcsapott a fedélzeten, és alaposan nyakon öntötte, Vidor nyirkos bundában, megborzongva hátrált a lépcsőn mind mélyebbre. Sokat nem látott a külső világból, de a fenyegető hullámok képe sem ijesztette legalább.
A hajó belsejéből riasztó hangok görögtek elő, a hullám hatalmasakat csapott a hajó fenékdeszkájára és oldalfalaira, ezek tízszeresen fölerősödve visszhangzottak a zárt rakodótérben. Vidor nagyon félt, időnként fölnyüszített, bár inkább a hullámcsapások szüneteiben. Amikor a tenger zúgott és csapkodott, nyöszörögni sem mert. Csak hallgatott és reszketett.
Aztán eleredt az eső, meleg özönvíz zúdult a Nisikóra, a fedélzeten patakok ömlöttek végig, a parancsnoki híd tetejéről apró vízesések indultak útnak. Az ég hatalmasakat dörrent, villámok repesztették meg időnként az eget. Vidor lába reszketett a félelemtől. De az orra hirtelen olyat jelzett, amit már régen érzett. A friss esőszag vizet jelentett, az életet. Felóvatoskodott a lépcső tetejére. Sűrű, trópusi eső szakadt a nyakába, de lemosta a tenger maró, sós permetét, amely kuszává tette, és gubancossá keményítette a bundáját. Orrát a magasba tartotta, majd a fedélzeten futó vízfolyásokra vetette magát. A maradék tengervizet mosta le a deszkákról az eső, a kutya már nem törődött az enyhén sós ízzel, nyalta, lefetyelte a vizet, a sebesen futó patakok az orrát és a pofáját jótékonyan hűsítették. A hajó azért hánykolódott még, a patakok vize hirtelen elapadt, máskor meg szökőárrá duzzadva ömlött a nyakába. Pukkadásig teleitta magát, igazi vízzel, amelyet egyenesen a felhők küldtek neki. Ezek a félelmetes, szürke rongycsomók, semmi kétség, egyenest neki. Egyenest a nyakába. Először félelmet, aztán villámló rémületet, végül pedig boldogító vízözönt.
Vidor fázni kezdett, megrázta a bundáját. De régen tette ezt a jóleső mozdulatot! Csak úgy röpdöstek belőle az esőcseppek. De az esőnek nem volt vége, sőt, egyre vadabbul zuhogott odafentről, és egyre szélesebb patakok hömpölyögtek végig a fedélzeten. Egyik-másik patakocska egyenest a rakodótér felé kanyarodott. Vidornak a születésnapi tragédia jutott eszébe, a kiömlő whisky, a tűzfolyó, a lángra lobbant hajó. Ez most igazi víz volt, ugyanolyan ijesztő és pusztító. A legfölső lépcsőn állt, a feje fölött felhők komorodtak, lábánál vízerek futottak lefelé, alattomosan. Fázott az esőben, és félt a sötéttől. A mélybe meneküljön, vagy a felszín közelében maradjon. Négy lábával a vízben topogott, meleg nyelvével az oldalát tisztogatta, homlokán kisimíthatatlan barázdákba gyülekeztek a ráncok.
A trópusi vihar hamar elvonult, a délutáni nap fölszívta a felhőket, a szél szétzavarta a szürke rongybálákat. Helyüket áttetsző vattahalmok vették át, amelyekben reszketett a párával telt levegő. A hőség hamarosan elviselhetetlenebb lett, mint korábban. A fedélzet vízfoltjai egyre sekélyebbek és keskenyebbek lettek, szigetekre szakadoztak szét, aztán csak deszkasivatag maradt a helyükön. Vidor ámulva tartott őrjáratot a szikkadó hajón. Itatótálkája színültig volt esővízzel. Vidor szívét valami halvány reménység járta át.
Elvonult a kínzó napsütés elől, a lejárat harmadik lépcsőjére húzódott, innen még éppen látta a parancsnoki híd tetejét, de a nap égető sugarai már nem férkőztek hozzá. A mélyből fel-felböffent a tenger, de már nem volt félelmetes, Vidor inkább afféle bizalmas fecsegésnek érezte. Ami persze néha meghökkenti az embert, de félni már nem kell tőle.

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...