Lukáts János: A négylábú kapitány 8/20

2013. január 22. kedd
Írta:

A négylábú kapitány

Matakó és csapata

 

 

– Szokatlanul nagy ma a forgalom!
– állapították meg ezen a tavaszi délelőttön a honolului uzsorások. De hasonló véleményen voltak a zsibárusok, és jó üzletmenetnek örvendhettek a kikötőváros orgazdái is. Mindhárom régi és híres szakma képviselői megállapították ugyanakkor, hogy feltűnően nagy ma a fiatalkorú ügyfelek száma. „Hja, meg vannak szorulva szegény kölykök!” – mormogta feleségének a félvér zsibárus, miközben a kilencedik óriás kerti napernyőt vette meg a fiúktól, és fizette ki érte a kialkudott dollárokat. „Sose lesz igazi üzletember ezekből a semmirekellőkből!” – csóválta a fejét Si To, a honolului orgazdák díszelnöke, és a hibátlan gyöngysorokért, szamuráj-kardokért nyögve és sóhajtozva számolta le a valódi érték tizedrészét. „A két bátyámnak is Honoluluba kellett volna telepednie Saigon helyett!” – állapította meg magában Nguyen Tya Tya úr, miközben nyálas ujjával bontogatta és osztogatta szét az agyon gyűrött és hajtogatott papírpénzeket fiatalkorú ügyfelei között. Amikor a fiúk elviharzottak az uzsorásüzletből, azért helyesbítette magát: – „Persze, csak rövid időre!”
– Szokatlanul nagy ma a forgalom! – állapították meg ezen a tavaszi délelőttön a honolului rendőrök is. A károsultak egymásnak adták az őrszoba kilincsét, csörögtek és berregtek a kapitányság telefonjai, utca hosszat huhogtak és vijjogtak a rendőrautók.
A kerttulajdonosok, a villalakók, a nyaralók gazdái riadtan vették tudomásul, hogy ami mozdítható, az elmozdult a kertből, az ablak elől, de néha még a háztetőről is. A százméteres locsolócsőtől az emeletes papagájkalitkáig, és a hordozható kerti szaunától a samoa-i cápaistenség cserépszobráig minden eltűnt ezen az éjszakán és ezen a hajnalon. De még ennél is különösebb, hogy mindezekkel az ármányos gaztettekkel a közismert gonosztevők közül senki sem volt gyanúsítható. Legtöbbjüknek sziklaszilárd alibije volt, ugyanis éppen a honolului főfoglár vendégszeretetét élvezték már jó ideje a közeli börtönszigeten. Hogy az ördöngösen végrehajtott tolvajlásokat kiskorú és aprótermetű csibészek rovására írják, ez a honolului rendőrség fejében – miért, miért nem? – meg se fordult. Talán, ha uzsorás, zsibárus és orgazda uraimék valamit regélnek minderről a rend éber őreinek, más lett volna a helyzet, de nevezett urak is a piacról éltek, és ügyfeleiket nem akarták már gyermekként elveszíteni, hiszen idővel csak felnőnek, és öreg lókötőként is nekik hozzák majd el az áruikat.
A sikeresen végrehajtott akciók után egyenként szállingóztak a résztvevők a megszokott találkozóhelyre, egy hajdani teaház leégett pincéjébe. Matakó már várta őket. A pince sarkában cserépből készült elefántszobor állt, ez még valamelyik korábbi portya eredményeként került a csapat birtokába. A cserépszobor belseje üres volt, ésaz alvilági becsületkassza szerepét játszotta.
A fiúk vidámak voltak és elégedettek. Ügyesek voltak ma a tolvajlásban, és ügyesek a menekülésben. És persze az alkudozásban is, de ez már szinte kötelező részét képezte szakmájuknak. A mai ügyességhez azért más is hozzájárult. Matakó föllelkesítette apróbb-nagyobb zsiványtársait. Beszélt nekik Wong kapitányról, akit a honolului régi kikötő legderekabb tengerészeként írt le a fiúk előtt. Aztán beszélt Vidorról, akit a legjobb barátjának nevezett, akinek a sorsa – úgymond – „most igazán a mi kezünkben van”.
Matakó tudta, mit kell mondania a fiúknak, és tudta, mit kell mondania Wong kapitánynak, hogy elfogadja a fiúk segítségét. – Időnként ügyeskednek, – állította róluk Matakó, – de ezt a pénzt becsületes úton keresték. Hát, az út becsületes is volt, ahol a pénzt keresték, csak a móddal volt egy kis baj, de erről Matakó nem szólt, Wong úr pedig meghatottságában nem kérdezett semmit.
De térjünk vissza az elefánthoz! Ott állt a jámbor cserépjószág a sarokban, és az adományokra várt, mint már annyiszor. Amint egy-egy fiú belépett a pincébe, először az elefánthoz járult, és a hátán lévő nyíláson a figura belsejébe tette a szerzett pénzt. Beletett, amennyit akart, megtartott magának, amennyire szüksége volt. Hogy ki mennyit tett be, vagy tartott meg, soha nem kérdezték egymástól.
Ezen a napon csillogó szemmel jöttek sokan, néhányan örömökben belebokszoltak a többiekbe, vagy fejjel mellbe taszították egymást, aztán öklüket becsukva az állat cserép bőre alá helyezték, majd tenyerüket kinyitva kihúzták. A pénz folyamatosan gyűlt, ugyanolyan mértékben, ahogy a zsibárusok és orgazdák üzleteiben a kerti ingóságok, és amint gyűltek a ráncok is a honolului rendőrkapitány homlokán.
A fiúk lassan mind együtt voltak, ketten hiányoztak már csak, a Frász testvérek, akik – innen kapták használatos nevüket is, – időnként hajmeresztő dolgokat műveltek. Hogy nem érkeztek még meg, Matakó aggódni kezdett. Aztán nagy csörömpöléssel végigdübörögtek a kerten, nyerítve és visítva, az óváros figyelmét fölkeltve, és gyanúját fölébresztve. A vézna két Frász testvér óriási hajóládát vonszolt magával. A fiúk elszörnyedtek.
– Zászlónak tisztelegj! – kiáltotta Frász Egy, mire Frász Kettő tisztelgett, és továbbadta a jelszót. A többiek nem értettek semmit. Aztán a két Frász (ki tudja megkülönböztetni egymástól a két borzas, mocskos, vigyorgó kis utcakölyköt, és egyébként is: minek!) föltépte a láda tetejét, és belőle végtelen hosszú, felgöngyölt zászlóselymet emeltek ki. Fehéret, aztán kéket, aztán vöröset és végül sárgát. A fiúk ámulva nézték, szólni sem tudtak, érteni meg se próbálták a dolgot, a két Frász őrt állt zsákmánya fölött.
– Mi ez? És minek? – képedt el Matakó és csapata.
– Ez zászló, ez selyem! Csak éppen eszünk ágában se volt potom pénzen odaadni a vén zsibárusnak, hátha tudunk vele valamit mi is kezdeni! – adta meg közösen a választ Frász Egy és Frász Kettő, miközben egyik szót az egyik, a másik szót a másik lihegte ki magából.
Matakó bambán nézett maga elé, ami a gondolkodás jele volt nála. Aztán egyszerre csak felugrott, összeütötte a két Frász testvér fejét, mire azok elnémultak. Most viszont Matakó kezdett üvölteni. Csak úgy, örömében. Mint akinek valami eszébe jutott, és esze ágában sincs elárulni, hogy mi.
A dolog neheze csak most következett. Négyen vették a hátukra az elefántot, a ládát pedig a Frász fiúk és Matakó cipelte. A cserépállat könnyű volt ugyan, de törékeny, nem volt ajánlatos a földre állítani a macskaköves utcákon. A láda viszont nehéz volt és feltűnő. Hogy ne látszódjék, mit cipelnek, egy sárgapettyes kabátot löktek a tetejére, így aztán még feltűnőbb lett.
Az utcafordulóban a fiúk a bambuszhajlék elé pakolták terhüket, aztán elszaladtak. Tizenketten tizenkét felé, adott jelre, ahogy megtanulták. Ember legyen a talpán az a rendőr, finánc vagy kerttulajdonos, aki a nyomukra bukkan.
Matakó bekopogott a házba, nyoma se volt mozdulataiban vagy szavaiban a tegnapi félszegségnek, olyan öntudatosan állt mindkét mezítlábán, akár a honolului dzsidásezred őrmestere. Wong úr ajtót nyitott, meghökkenve nézte Matakót, a kerámiaelefántot, meg a hajóládát az ócska köpeny alatt. Matakó különös mozdulatot tett. Néma mozdulat volt ez, mindent elmondott mégis. – Hát, itt van, amit ígértem! – szólt a szótlan kézjelzés. – Ennyit tudtunk tenni a Vidorért meg egy új hajóért! – De az is benne volt a mozdulatban, hogy azért mielőbb vigyük be innen ezt a holmit, nem kell egész Honolulunak gyönyörködnie benne. A kapitány szótlanul fölemelte a ládát, de engedte, hogy Matakó tartsa az egyik fogantyúját. Az
elefántot óvatosan kapta a hóna alá, a ház belsejébe vitte, és alaposan az agyarai közé nézett.
Kiszedték a pénzt az elefánt hasából. Matakó simította, Wong úr számolta, ezer dollárnál valamivel több gyűlt össze, jó munkát végeztek a fiúk, jól kerestek az uzsorások. A kerttulajdonosok pedig majd holnap visszavásárolják elveszett holmijukat a zsibárustól. Vagy a szomszédokét, aztán kicserélik egymás között.
Matakó arca ragyogott, ezer dollár iszonyú nagy összeg volt az ő szemében. Soha még ennyi pénze nem volt a csapatnak. És nem bánta, hogy egyetlen szó nélkül lemondtak róla a fiúk, és lemondott róla ő is. Wong úr mosolygott, ezer dollár semmiség volt a tizenhétezerhez képest. Sokszor ennyi kellett volna, hogy kifizesse és fölszerelje, hogy útnak indítsa a hajót. De mit tud minderről ez a lelkes kisfiú, meg a többiek, akiknek a csibészségét is valahogy megnemesíti a cél, amiért a pénzt összegyűjtötték. Wong kapitány tudta, milyen módon. És már két napja, hogy elveszett a Vidor. Egymásra néztek, a mosoly eltűnt arcukról.
– Ebben mi van? – kérdezte a kapitány, aki egy pillanatig arra gondolt, talán a ládában is pénz van, vagy valami értékes tárgyat hoztak a kis imposztorok. Megijedt a láda méreteitől, súlyától, a lehetséges tartalmától. Bizalmatlan volt minden titokzatos, nagy ládával szemben, tudta a maga kapitányi (no meg csempészi) gyakorlatából, csak baj van a sokat sejtető és rézszögekkel fényesen kivert ládákkal. Amint Matakó kinyitotta, bámulatos ügyességgel, Wong kapitányt jókora csalódás fogta el. – „Vászonrongy!” – már majdnem kiszakadt a száján a becsmérlő kifejezés. De Matakó rámosolygott, olyan szélesen, mint még soha. Mint aki belelát valamit abba az ostoba anyagba.
– Zászló ez, kapitány! Száz zászló, vagy talán ezer. Szép tarka zászló a Vidor hajóján! – Matakó árbocként emelte két karját a magasba, majd az árbocok között a kifeszített kötelet mutatta meg. Amelyeken a zászlók, gondolatban, már mind ott lebegtek.
– De ennyi zászló? Egy hajóra? – hüledezett a kapitány, aki a feltűnést mindig kínosan kerülni igyekezett.
– Sőt, a zászlókon nevek és rangok! Jó pénzért még akár az arcképét is ráhímezzük! – aztán meggondolta magát Matakó. – De inkább csak a nevét írjuk rá! Mármint, aki tud írni!
A kapitánynak most kezdett világosság gyúlni az agyában: – Zászló?
– Ötven dollár a fehér, harminc a tarka! – felelte egy üzletember megfontoltságával Matakó. – Kiszámoltam én már ezt, kapitány!
– Ötven dollár a fehér, hetven a tarka! – pontosította Wong kapitány, ami arra mutatott, kezdi érteni a dolgot. – Rohanj Tikura asszonyért! Hozzatok tűt meg cérnát, sokat! – Matakó rohant. – És ollót, sokat! – kiáltott utána Wong kapitány.
Öt perc sem telt el, Matakó a kezénél fogva rángatta Tikura asszonyt végig az óvárosi utcákon. A szegény öregasszonynak a foga vacogott a rémülettől, amikor Matakó a házába rohant, és azt harsogta, hogy azonnal rohanjanak Wong úrhoz, mert különben – így mondta Matakó, – „ember- és állathalál lesz”. Tikura asszony a seprűt és a portörlőt kapta föl, mint megszokott segédeszközt, de Matakó kitépte a kezéből, és a varrószerszámokra beszélte rá, ellentmondást nem tűrve. A rohanásból ugyan inkább tipegés lett, de Tikura asszony csak megérkezett, és lerogyott az alacsony bambuszasztalka mellé. Matakó a füle mellett két hatalmas ollót csattogtatott, olyan volt vele, akár egy elszabadult óceáni óriáshomár.
– Maga a leghíresebb zászlóvarró asszony egész Honoluluban! – hízelgett neki a kapitány.
– Életemben nem varrtam zászlót! – tiltakozott Tikura asszony. Végül aztán megegyeztek, hogy az összes selyemnek reggelre zászlóvá kell változnia, azzal mind a hárman nekiültek a munkának, amelyben kétségtelenül legalább annyi volt a lelkesedés, mint a varrónői szálöltögetés.
A kapitány röstellte magát egy kicsit, tűt már mégse fog a kezébe venni, határozta el, vett hát helyette ollót. A lapáttenyérhez jobban is illett ez a férfias szerszám. Dohogott az anyag makrancosságán, meg a selyem álnok sikamlósságán.
A kapitány szabta a zászlókat, Tikura asszony és Matakó pedig úgy varrták, akár a mesebeli koboldok. Az öregasszony időnként kis híján a saját szemét szúrta ki a tűvel, a kis utcagyerek ujjai viszont ugyanolyan fürgék és ügyesek voltak a munkában, mint a zsebmetszésben vagy a zárak felnyitásában.
– A hajón végig zászlók lesznek! – magyarázta a kapitány. – Zászlók az árbocon, meg a köteleken, zászlók a korláton és körben a fedélzeten! – gondolkodott egy röpke pillanatig,aztán megrázta a fejét: – Kivéve a parancsnoki hidat! – Matakó és Tikura asszony buzgón helyeselt. – A zászlókon pedig nevek, akik áldoztak a hajóra, és akik szurkolnak a kutyánkért! Mindenkinek a neve ott lesz egy-egy zászlón. Ötven dollárért! – hangsúlyozta nyomatékosan ismét a kapitány. Matakó buzgón bólogatott, ő mindent értett. Tikura asszony is buzgón bólogatott, bár ő nem értett semmit. Amikor a Vidor nevét meghallotta, szipogni kezdett. A kapitány kezében megállt az olló, és mélyet sóhajtott.
– Aztán… ezeket… a zászlókat… – folytatta, de nem mondta ki gondolatát. Matakóra sandított, Matakó értett a szóból: – El kell adni az embereknek!
– És pedig minél hamarabb!
– Már holnap reggel!
– Te, Matakó, jó lesz az, ha ti állíttok be a gazdagabb házakhoz, mint jótékonysági közreműködők? Netán összetévesztenek titeket azokkal a tegnap éjszakai látogatókkal, akik…
– Így igaz, kapitány! – ismerte el Matakó. – Menjünk inkább a belvárosba? – kockáztatta meg.
– Azok szárazföldi patkányok, tapló van a szívük helyén! – szögezte le véleményét a kapitány. – De meg a rendőrök is mintha éberebbek lennének az utóbbi napokban.
Matakó kezében megállt és nagyot villant a varrótű: – Két zászló ára beruházás, és célnál vagyunk! – csak nagy államférfiak nyilatkoznak ilyen megfontoltan. De Matakó elnémult, kezében ismét serény munkába kezdett az apró acélszerszám.
A zászlók gyülekeztek, háromszögletű csúcsuk a könnyű éjszakai szellőben is lengedezett, a fehérek méltóságteljesen világítottak heverőn és bútoron, a tarkák inkább egy cirkuszsátorhoz tették hasonlatossá a bambuszhajlékot. A rendetlenség minden eddigit felülmúlt, de Tikura asszony ezzel most mit sem törődött.
– Vén kofa! – szólalt meg váratlanul a kapitány, a két zászlóvarró egyszerre kapta föl a fejét, Matakó azt hitte, a kapitány megbolondult, Tikura asszony pedig mintha magára vette volna az elnevezést. – Nem szállok vízre olyan hajóval, amelyik ilyen otromba nevet visel! – robbant ki a kapitányból a harag.
– Át kell festeni! Új hajó, új név! – nyelvelt Matakó.
– Vén hajó az, vén kofa! – nevetett a kapitány. – Sok zsák meg láda megfordult már annak a bendőjében!
– Akkor meg: új kapitány, új név! – erősködött tovább Matakó. Wong úr fölnevetett, aztán sóhajtva folytatta: – Új kapitány… régen volt az is, fiam! – és kezét Matakó fején felejtette. – Igen, új nevet adunk a hajónak. Meglesz az is, és az is holnap lesz meg. Amíg te, ti… – és a zászlókra mutatott, – addig én… egy kicsit átfestem a Vén kofát.
A fehér zászlóselyem már mind elfogyott, Tikura asszony sóhajtozott és pityergett, az ujja alól azonban boszorkányos ügyességgel bújtak elő a csinos kis háromszögek. Matakó a tarka selymet kaszabolta, egy sárgát, egy pirosat, egy kéket. Harci rendbe rakta őket, aztán sárkányformát alakított belőlük. Játszott a munka közben is, ha munka volt ez a játék, és ha játék volt ez a munka. Wong kapitány nézte őket, a szipogó vénasszonyt és a virgonc kis csirkefogót, akik mindketten neki dolgoztak. Vagy talán nem is neki? Hanem a maguk kedvére? A kutyáért, akit szerettek, a házért, amelynek a békéje fontos volt számukra? Az emberért, aki iránt bizalommal voltak a száznyelvű városban?
A lelkesedés végül csak elszivárgott, a fáradtság úrrá lett a serény ujjakon. Tikura asszony is, Matakó is lassan elszunyókált. A heverő sarkán aludt az egyik, a heverő lábánál, a gyékényszőnyegen a másik. A tűt kivette a kezükből Wong kapitány, és mintha lassan bízni kezdett volna ebben az egész képtelen vállalkozásban.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...