Lukáts János: A négylábú kapitány 7/20

A négylábú kapitány

Vidor elkomorul

 

Szürke volt a hajnal, szomorú a napkelte. Szellő se rezzent, hang se hallatszott. A Nisikó sodródott az árral, ki tudja, merre.
Vidor ott ébredt a parancsnoki híd alatt, a fedélzeti deszkákon. Ahol a padlóval érintkezett, ott legalább száraz maradt a bundája, a többi részen nedvessé tette a tenger sós lélegzete meg a hajnali pára. Amikor kinyitotta a szemét, mintha semmi változást nem észlelt volna maga körül, megszokta már, hogy hajnalban elsőként köszöntse az új napot. Pillantása a kormánykerékre esett, amelynek küllői magányosan sötétlettek a pirkadó háttér előtt, jobbra-balra mozdult egyet-kettőt, az áramlat szeszélye szerint, aztán megakadt halk zökkenéssel.
Rettentő álma volt az éjjel, hogy kigyulladt a Nisikó, és hogy elment a gazdája. Most hátraugrott egy lépéssel, két mellső lábát mereven maga elé nyújtotta, és fölnézett a parancsnoki hídra. Senki! Hiányzott a jól ismert, hatalmas fej, a torzonborz szakáll és a lapáttenyér.
Odaszaladt a lejárathoz, a fekete gerendákra az éjszaka harmatcseppek ültek, ettől még ijesztőbb lett a hajóbelső sötétsége. Vidor tudta már, nem álom volt az éjszakai rémlátás, hanem valóság. Igazi a tűzvész, és igazi a magány, elment tengerészeivel a kapitány, és itt felejtette őt a hajón.
Vidor a korláthoz lépegetett, orrát fölemelte és beleszimatolt a levegőbe. Elnézett a moccanatlan tenger fölött. Arra tűnt el a gazdám, tehát onnan kell visszatérnie, csónakon, reggelivel, kapitányi vidám kurjantással. Vidor begörbítette mellső lábait, az ismerős szagokat kereste a hajón, igen, még itt voltak mind, ez Mekele szaga, amint a fedélzet szélénél hasalt, ez a nagyhangú Csu Láé, ez a Miss parfümje, phű, és ez a kapitány férfias dohányillata. Megnyugodott.
Megrémült. Egyszerre bizonytalan lett az irányban, fölsandított a palaszínű égbolt felé, semmit se jelzett, se napszakot, se égtájat. Vidor átszaladt a Nisikó másik oldalára, szeme elé ugyanaz a kietlen kép tárult. Erre, innen, ki tudja? Szagok itt is, de itt is egyre gyengébben. A füst elnyomja a jól ismert szagokat, aztán eltűnik, elszáll, azért füst. Most hátraszaladt a hajó tatja felé, itt jobban érezte a Miss illatát, meg Paóét, de talán csak, mert mindig itt látta őket. Két mellső lábát föltámasztotta a mellvédre. Arra tűnhettek el vajon? Ki tudja? Tegnap éjszaka volt már, most pedig mintha megállt volna az idő. Lehet, hogy a hajó körbeforog, az észrevétlen áramlás úgy sodorja magával a Nisikót, hogy nincs ember, de nincs kutya sem, aki tudhatná, honnan várható segítség.
Vidor ismét a parancsnoki híd elé ment. Öt lépés volt innen a hajó mindkét korlátjáig, alig több szemben a sötét lejáró, legföljebb tizenöt lépés a hajó orra meg a tatja felé. Már persze kutyalépés, de hát mi másban számoljon egy kutya, ha ne kutyalépésben, különösen, ha senki más nincsen a legföljebb harminc kutyalépésnyi hajón.
Vidor ugatni kezdett. Vagyis: egyet ugatott. Óvatosan, maga se tudta, mi volt a szándéka. Hogy mindenki meghallja: élő van a hajón, vagy pedig vigyázni akart, nehogy zajt üssön. De az ugatásra olyan kísérteties némaság felelt, hogy Vidor elhallgatott félelmében. Tudta, a saját szemével látta maga körül: hiába ugat, se ember, se hajó nincs, ami észrevegye. Nincs olyan érzékeny mikrofon vagy más műszere a világnak, amely meghallja az ő ugatását a Csendes óceán közepén.
Aztán igazán reggel lett, Vidor ezt abból vette észre, hogy váratlanul korogni kezdett a gyomra. Nem történt mindez váratlanul, csak éppen mostanáig más kötötte le Vidor figyelmét. A reggeli ideje volt, tengerésznek, kutyának egyaránt. Az ám, de ki ad most enni nekem? Gazdám, merre vagy? Nem, nem ezért szeretlek, nem ezért hiányzol, de most éhes vagyok. Te mit reggelizel? Én semmit.
Nem, olyan nincs, Vidor, reggelizni muszáj! A reggeli az élet. Ha nem kapsz reggelit, szerezz magadnak. Vidor a tálkájához ment, ott helyezték el a lejárat mögött, a Nisikó legnyugalmasabb részén, nem kell mindenkinek tudni, hol eszik az ember. Most bizony kéne tudni, mert a tálka üres volt. Majdnem üres. Az nem ugyanaz! A rendesen tartott kutya félig-meddig kihabzsolja az ennivalót, talán ősi ösztönét követve hagy meg egy-két falatot nehezebb időkre. Most elérkeztek a „nehezebb idők”, Vidor gondosan felfalta a félretett falatokat. El is verte az étvágyát. Csak éppen már nem volt mit meghagyni legközelebbre, a még nehezebb időkre. Pedig, ha az idők egyszer elkezdenek nehezedni, akkor… hajaj!
Egy lépéssel odébb, a kötélcsomó másik oldalán, ott a vizes tálka, felborítva. Vidor sóhajtva emelgette az orrával, pofozgatta a lábával. A tálka szájával felfelé fordult, száraz volt a belseje. Hajaj!
Étel kevés, ital semmi! Nem lesz ez így jó, Vidor! Mert éhezni, hogy közben tudjuk, úton már a gazda, gazdánál a zsák, zsákban az ennivaló, – úgy könnyű! De éhezni, miközben tudjuk: se gazda, se zsák, se ennivaló… Vidor lelkében sötét felhők gomolyogtak. Vidor ugatott egy sort, bátrabban, mint hajnalban, de ugyanolyan eredménytelenül. És még a torka is kiszáradt.
Ismét a korláthoz ment, lenézett a vízre, tudta, a tenger ellenség, gonosz ellenség, az íze keserű és fojtogatja a szomjazó kutya torkát. Egy sóhajtással visszafordult. Az ég továbbra is borult maradt, Vidor mégis a parancsnoki híd oldala mellé húzódott, ott árnyék szokott lenni. Csak hát ki tudja, merre fordul a hajó. Ha bemegy a hajólejáróba, ott biztosan árnyékba kerül. Ott minden oldalon sötét van. Ettől irtózott, maradt tehát a deszkafalak mellett, orrát betakarta a mancsával, egy kicsit összeráncolta a homlokát, és álomba szomorkodta magát.
Marcangoló éhségre ébredt, vagy inkább riadt. Álmában lerágni való, húsos csontokkal álmodott, és homályosan arra is emlékezett, hogy valaminek ebből itt kell lennie. Vagy inkább mintha mindez a közelmúltban történt volna, és valahol kell lennie maradéknak. Itt valahol, a közelben. A fürjek… Vidor izgatottan ugrott talpra, korgó gyomra és finom orra azonos irányba terelte. Orrát a fedélzet deszkáira szorította, válogatott az illatok között. Hát persze, ott a fürjszag, bár elnyomja a pác csípős illata, meg a mártás aromája. De hát hol az asztal, amire pakolták? Hol van már itt asztal! Meg fel is falták a vendégek és a tengerészek. Megvan! Egy durva csizmatalp a deszka repedéseibe taposta a puha húsdarabot, igényes kutya megvetéssel fordulna el ilyen ennivalótól, de az igényes kutya nem éhes. Az éhes kutya nem igényes! És itt különben se látja senki. Vidor céltudatosan végigszimatolta a fürjet és környékét, néhány kiszáradt húscafatot talált, meg néhány cseppnyi mártást, előétel lehet ez legföljebb egy valamit érő lakomán.
Jól nem lakott, de hogy maga fedezte fel a falatot, megnőtt az önbizalma. Újabb fürjek után szimatolt, harminc darab volt, az nem lehet, hogy mind megették, micsoda falánk népekkel volt ő összezárva ezen a hajón! Mindössze néhány halvány szagnyom, még csontocskák sem. A lerágott csontokat bizonyosan a tengerbe dobták. Az ostobák! És mi lesz holnap, milyen fogást szimatol össze magának ma estére, és azután? Ki tudja, hány napig fog még itt hányódni, ezen a hajón? Három, öt, tíz napig? Mikor jön el érte a kapitány és a mentőcsónak? Tíz vagy húsz nap múlva?
Vidor nem tudott tovább gondolkozni, nem látott messzebbre. Ez is elég volt ahhoz, hogy a gyomra után a szíve is összeszoruljon. A „mikor”, a „talán”, a „lehet” ott viaskodott benne olyan fogalmakkal együtt, mint „remény” és „soha”. Zavaros volt minden és bizonytalan, képtelen volt a maga kutyaeszével felfogni és megfogalmazni a helyzetét, de egyet tudott, egyet pontosan érzett: félt. Félelme nőtt, és ahogy teltek az órák, félelme rémületté fokozódott.
Átaludta a délutánt, álma inkább afféle csöndes szendergés volt, vagy révület, álom és ébrenlét közötti állapot. Csak nem fölébredni, nem rádöbbenni a valóságra, a tehetetlenségre. Mert a félelem minden élőben egyformán nagyra nő: akár kutyában, akár emberben.
Az óceán egész nap tükörsima volt, időnként loccsant egyet a tenger, talán ha egy-egy hal fölugrott. Egyébként néma csend és mozdulatlanság vette körül a Nisikót. Este Vidor ismét megélénkült. Igen, igen, hogyne, tegnap este ilyenkor történt a baj. Az este, amikor kioson a fény a világból, amikor minden eltűnik, és félelmetes lesz. Amikor elvész a távol és a közel, amikor elvesznek a színek, valamennyit fölfalja a fekete sötétség.
Tegnap ezzel a sötétséggel elment a gazda, a kapitány. Vidor meresztette a szemét, tekintetét belefúrta a sötét éjszakába, ahogy tette tegnap is, ahogy látta a félhomályban eltűnni a jól ismert alakokat és a szeretett arcot. Ma újra nézte a szemével, újra figyelte a fülével, és az előrenyújtott, megfeszített lábával, hogy jön-e, hogy visszatér-e a gazda.
Aztán a sötét olyan sötét lett, hogy már a kitartó kutyaszem sem volt képes lyukat ütni rajta. És hiába is látott volna át a sötéten, nem loccsant baráti evező, nem csobbant meg a gazda csónakja alatt a víz. A Nisikó folytatta végtelen, mozdulatlan haladását, észrevétlen fordulásait, leheletfinom siklását, egyre távolabb az ismert hajóutaktól, egyre közelebb a semmihez.


Ajánlott bejegyzések