Lukáts János: A négylábú kapitány 6/20

A négylábú kapitány

Egyedül az idegenek között

– Gyere be! – kérés volt, parancs volt, akármi volt, Matakó szó nélkül belépett a házba. Járt már a kapitány bambuszhajlékában, de csak percekre, és csak a kutya ügyében. Elkérte meg visszahozta, szerzett a kapitánynak meg a kutyának olyan apróságokat, amiket utcagyerekek tudnak szerezni felnőtt embereknek. Amiket az utcagyerekek nagyon fontos dolognak tartanak, a felnőttek pedig egy kicsit megmosolyognivaló dolognak tartanak.

Matakó egyik lábával a másikra lépett, talán a zavar tétette egyik barnásszürke mezítlábat a másikra. A kapitány hívta beljebb a ház belsejébe, de Matakó állva maradt az ajtóban. Zavarban volt és elnémult a nagy ember előtt. Nem volt ott a téma, amiről beszélhetett volna vele: a kutya. A kapitány hallgatott, Matakó hallgatott, aztán a kisfiú egyszerre mégis megszólalt:

– A Vidor?

– Elveszett a Vidor. A hajón maradt a Vidor. A Nisikón.

– Miért maradt a Nisikón? – naiv volt a kérdés, de őszinte, mint egy gyermekszív. A kapitány megrándult, a lelkébe szúrt a kisfiú szava.

– Ott maradt.

– Ott van most is?

– Ott.

– El kell hozni onnan. Ott nem maradhat! – a barna gyermekszem nézte a nagy embert. A nagy ember lesütötte a szemét, és nem viselte el a gyermektekintetet.

– Nehéz! – sóhajtott és elfordult.

– Már nem szereti? – kérdezte Wong kapitányt Matakó. A kapitányt szinte megütötte a kérdés.

– Hát, persze, hogy szeretem!

– Akkor el kell hoznia onnan! – Halk volt a kis utcagyerek szava, de olyan határozott, hogy maga a kapitány is meghökkent.

– Aztán, hogy képzeled? – kérdezte szórakozottan a kapitány, de ő maga bizonyosan sehogy se képzelte.

– Hát, hajóra száll, és odamegy érte! – határtalan bizalom volt ebben a mondatban, a kis csibész csodálata a nagy kapitány iránt, és a barát vágyakozása a távolra került barát után.

– De, éppen hogy a hajó pusztult el, amivel odamehetnénk!

Matakó hallgatott. Szörnyűek ezek a felnőttek, ezeknek minden akadályt jelent. Hát miért van az álom, azért hogy megvalósítsuk, a furfang meg azért, hogy megkerüljük vele az akadályokat. Én magyarázzam ennek a nagy kapitánynak? – Matakó a másik mezítlábára állt, a kapitány a fiú vállára tette lapáttenyerét, és betuszkolta a házba.

– Aztán… az volt az egyetlen hajó az óceánon? – kérdezte, és ártatlan szemmel Wong úrra nézett. Ha lesüti a szemét, a kapitány bizony kihívó szemtelenséget érzett volna a mondatban. A fiú folytatta: – Ha akarja, én meg a barátaim elkötünk egy hajót az öreg kikötőben, és még az éjszaka indulhatunk.

A kapitány keserűen fölnevetett: – Ismered a parti őrséget, Matakó! Tudod, hogy a kikötő bejáratán se jutsz túl egy lopott hajóval. Egy óra múlva a nyomodban vannak.

– És ha fölszerel egy hajót? Maga kapitány, Wong úr!

A kapitány sóhajtott, a gyereket a nagy gyümölcsöstál felé irányította.

– Ha pénzem volna, fiam, akkor igen. Csak éppen a Nisikóval együtt a pénzem is leégett. A rakomány tönkrement a hajófenéken…

Matakó kikötői gyerek volt, tudta: a rakomány szent dolog. Ha van rakomány, van pénz, ha elvész a rakomány, elvész a pénz is. Meg a tervek, meg az álmok… De éppen, mert kikötői gyerek volt, azt is tudta: a tenger kincsesbánya, a kikötő a kincsesbánya bejárata.

– Szóval nincsen pénze?

– Az nincs, fiam, éppen az nincs. Nincs hajó, nincs rakomány, nincs járat a Nagy Zátony-szigetekre, semmi sincs! És hát… kutya sincs. Hiába van… ott!

– Akkor pénzt kell szerezni, Wong úr!

– Azt, igen, Matakó. De ki ad pénzt egy kutyára, amelyik a tenger közepén hányódik, egy hajóroncson?

– A rendes emberek biztos adnak. Akarja, hogy szerezzünk pénzt, Wong úr? Én meg a barátaim. Egy hajóra, amelyik a Vidort hazahozza? – Matakó karján végigcsorgott a gyümölcs édes leve, de szeme a kapitányon függött. – Maga megkeresi a nagy embereket a városban, mi meg a kicsiket. Meg akit még elérünk – a fiú szemében huncut fények villantak meg, arca széles mosolyra húzódott, kezét ócska nadrágjába törölte. – Megyek, szólok a fiúknak! – és indult lelkesen, mint aki végre igazi munkát talált magának. – És köszönöm a gyümölcsöt! – Kifutott a bambuszházból, föl a sikátoron a hegyoldal felé. Wong kapitány a kapuból utánanézett. Csóválta a fejét, mintha egy hirtelen támadt kis szövetséges futott volna ott az alkonyatban két szürkésbarna, poros mezítlábán. Felhúzta az egyik szemöldökét, ami a csodálkozás jele volt nála, aztán vállat vont és visszament a házba.

Sötét este volt már, az eget felhők borították. Nehéz, fülledt idő terpeszkedett Honolulu fölött, Wong kapitány nem bírt a házban maradni. Amint a mangrovekert közepén megállt, szemét az égre emelte. Az ég sötéten tekintett vissza rá, egyetlen csillag, egyetlen fénysugár sem tűnt fel a feketeségben.

– Szegény Vidor! Most te is ezt látod! A semmit. Tegnap ilyenkor még… Igen, ilyen tájban megvoltál. Mellettem álltál! – A kapitány lenyúlt jobb kezével, és megütögette a csizmája szárát. Hej, de más volt ez, mint a barátságos, meleg kutyabunda!

Leült a nagy, mély karosszékbe, ahol pihenni és gondolkozni szokott. Ha itthon voltak, Vidor ilyenkor a lábaihoz telepedett. Nem is volt nagyobb öröm annál, mint amikor gazda és kutyája együtt volt. Egy elharapott szó a kapitánytól, egy elharapott vakkantás Vidortól, és megvolt a földi boldogság. Most a süket csönd volt, a félelmetesen bólogató óriásbokor, kapitány csizmájának talpa tompán koppant a kerti ösvény fakockáin. Megszokásból nyúlt a zsebébe, előhúzta a pipát, aztán a dohányzacskót. Amint a dohány nehéz aromája megcsapta orrát, ismét csak a kutya jutott eszébe. Hogy nézte ilyenkor Vidor a csodálatos tűzszerszámot, a fellobbanó lángot, amelynek a visszfénye ott ragyogott a szemében. És hogy hökkent meg az első füstgomolytól, amely előgömbölyödött a pipából. Most nem nézte senki, nem félt a tűztől senki, nem örült a jó illatnak senki. És nem volt áhítatos kutyaszem, amelyben fölvillant volna bárminek a visszfénye. Wong kapitány kedvetlenül dugta vissza zsebébe a pipát, az illatos dohányt pedig a mangrovebokor aljához szórta.

Matakó jutott váratlanul az eszébe. A kis csibész, a honolului utca fia. Akinek se apja, se anyja. Apját az óceán nyelte el, anyja pedig megszökött, talán egy vándorcirkusszal. De már az is régen volt! Régen? Az egész emberke alig, ha van tizenkét esztendős. Valami öreg maláj asszony ad neki lakást. Ameddig ad. Milyen sors vár az ilyen gyerekre, meg a többi kis utcavitézre. A tenger, a kikötő? Akkor még jól járnak. Felnővén ők is többnyire a csempészek számát gyarapítják. A rendőrség nem szereti a falkában járó kis zsiványpalántákat! És mégis, milyen vidám és elégedett a sorsával. És hogy megszerette ezt a kutyát! A legkisebbek sorsközössége volt ez, a hajós kutya meg a kiscsibész között.

És ahogy mezítláb poroszkált, ahogy a szeme sarka mosolyra húzódott, Wong kapitány szíve mindannyiszor elszorult. Vagy éppen, hogy megmelegedett. Egy biztos, megmozdult az a szív. A fia vonásait látta Matakóban. Talán nem is az igazi vonásokat, hanem olyan rokonszenves gyermekarcot, amilyet a fiának szeretett volna. Az igazi arcára alig emlékezett, a fénykép néhány állóképet őrzött a fiúról. Szörnyű vihar söpört végig azon az őszön a Csendes óceánon, és Honolulun is. Hideg, novemberi vihar, pálmatördelő, hajópusztító vihar. Hamarabb keltek útra a közeli Wahalai szigetről, mint kellett volna. Alig kétórás út, de soha nem érkeztek meg Honoluluba, évek múlva találtak néhány hajódeszkát, valahol Timor partjainál. Maradt a sárga selyemkimonó meg a lépegető kicsi ló a fogattal. És a sötétség a kapitány lelkében.

Nem gyújtott lámpát, nemgyújtott füstölőt. A kapitány a sötétséggel viaskodott. Mozdulatlanul nézett maga elé, behegedtnek gondolt sebek szakadtak fel újra a lelkében, új fájdalmak égették a szívét. Felesége, a gyönyörű asszony vezette a fiút, a háromévest, amikor meglátta őt, az apját, karjait kitárva szaladt felé. De mire elért volna hozzá a gyerek, már Matakó volt, a tizenkét éves, a göndör, fekete fürtű. De nem bánta a kapitány. Aztán megint a saját fiát látta, és Vidort, amint a kertben játszanak. Alig volt nagyobb a gyerek a kutyánál, alig volt kisebb a kutya a gyereknél, vidám nevetés és vidám ugatás kísérte a játékot. Wong kapitány összerándult, tenyerébe szorította az arcát. Nem, ilyen soha nem volt, és nem is lehet. Ez a két arc, ez a két hang nem lehet egyazon képben, de még álomban sem. A fiú régen eltűnt az idők tengerén, Vidor kutya pedig messze hánykolódik, a valóságos tenger kegyetlen fogságában, hogyan lehetnének hát így együtt mindketten!

– Megőrülök, ha ki nem alszom magam! – mormogta maga elé. Aztán hasra vetette magát az alacsony heverőn, a két karja és a két lába lelógott, és a földet söpörte, de Wong kapitány nem törődött vele. Zavaros és mélységes álomba merült.

Amikor reggel fölébredt, szinte égett a tettvágytól. Egyszerre mindent akart: a régi hajóját, új hajót a régi kutyának, szerezni pénzt és megmenteni a szállítmányt, régi támogatókat és új megrendeléseket. A feje kis híján szétrobbant. Aztán működésbe lépett a varázsszer: a fejét belemártotta egy vödör hideg vízbe és megrázta. A százezer vízcseppel együtt a százezer őrült gondolat is elrebbent a fejéből. Vagy rendben fölsorakozott.

Óvatosan körülnézett a házban, mintha tartania kellene sanda, idegen tekintetektől. A faragott szantálfa szekrénykéhez lépett, amelyik ott állt a belső szoba hátsó sarkában. Szép szekrény volt, öreg mesterek sok órát töltöttek vele, mire a díszeit és a fiókjait formásra faragták. A kapitány forgatta a szekrény gombjait, nyomogatta a fiókjait, a tetőit és a lemezeit. A szekrény egyre mélyebb titkokat árult el, feltárta rejtett járatait és üregeit. A kapitány a csuklójáig benyúlt egy fiók mélyére, és egy sötétkék selyemkendőt húzott elő. Tenyerén tartotta, majd óvatosan széttakarta a kendőt. Nehéz aranygyűrű villant elő a kendőből, a családi örökség egyetlen megmaradt darabja. Alatta kisimítva és kettéhajtva néhány bankjegy. A kapitány felsóhajtott: – Ennyi!

A bankjegyeket kivette és a zsebébe gyűrte, a gyűrűt megnézte a fényben, aztán visszatakarta a kendőbe. A kendőt az övére csatolt tüszőbe rejtette. Nagyot sóhajtott, összerántotta a szemöldökét, és útnak indult.

A városban futótűzként terjedt el a hajótörés híre. A Nisikó kicsi, de régi hajó volt, Wong úr már többször ment tönkre vele, és többször sikerült újra talpra állnia. Most végre megszabadulunk tőle! – gondolták az ellenségei. Majd most is segít magán! – gondolták a barátai. Mindenki a sorsra számított tehát, a megsegítő szerencsére, meg az igazságosztó büntetésre. Wong úr nyugodjék bele a sorsába, mit tehetünk a sors ellenében! – így gondolkoztak a honolului óváros lakói, és megkönnyebbültek. Nem az ő dolguk Wong úr sorsával foglalkozni.

Lakott egy módos hindu a kikötői főtéren, a házában állandóan füstölő égett, halk hangon nyikorgott a körbeforgó zenemalom, és két cerkófmajom szabadon bitangolt a házban. Kumár szahib érdeklődve kérdezte Wong kapitányt:

– Szantálfát hozott, Wong szahib? Mert azt vennék a maga príma árujából. Hogy hajót akar venni, és kutyát szállítani rajta? Maga tudja, Wong szahib, ebbe én nem szállok be! Add vissza a sapkámat, Pamacs! – elvette bojtos házi sapkáját a cerkóftól, és kitessékelte Wong kapitányt a házból.

– Ostoba pojáca! Legalább párszáz dollárral kisegíthetett volna! – dohogott a kapitány és tovább indult. Megnyalta tenyerét, lesimította torzonborz szakállát, és mosolyt erőltetett orcájára. Sárga tornyos ház előtt állt, kőhajításnyira a kikötő fölött. A házban színes lampionok égtek, szolgálók sürgölődtek, Fu Ku Li háza volt ez, a gazdag kínai özvegyé, aki maga is jó nevű üzletasszony hírében állt. A szolgálók jelentették Wong kapitány érkezését, Fu Ku Li asszony megváratta kellőképpen, majd bűbájos mosollyal fogadta:

– Fűszerek derék kapitánya, mit tehetek önért? Ne kérjen semmit, magam is tönkre mentem, naponta kirabolnak a szolgálóim, fosztogatnak a vásárlók, iszonyú város lett ez a Honolulu. Hallom, maga ügyes ember, újabban kutyahúst szállít, veszek magától a Hold-ünnepre rostélyosnak valót. Egy fillért se fizetek előre! – azzal becsapta a kis beszélgető helyiség faragott, rácsos ablakát, és visszavonult részvényei, pénzkupacai és aranyrúdjai közé. A szolgálókat pedig utasította, nézzenek a kapitány után, amíg el nem tűnik az utcasarkon.
– Bizalmatlan vén boszorkány!
Honoluluban él hetven éve, és nem röstell máig kutyahúst enni! – Wong kapitány ökölbe szorította a kezét, de mintha a Fu Ku Li asszony nyakát is ott tartotta volna a markában. Dühösen rázta meg a fejét, és öles léptekkel menekült erről a nyomasztó helyről. A Diamond hegy oldalában, a balzsamos óceáni szellő magasságában lakott Nunez úr, a portugál uzsorás. Nevét ezen a környéken Nono úrnak ejtették, az igazi neve nehezen volt kimondható a maláji szájaknak, és különben is, ügyfelei minden kérését így utasította el: No, no! A portugál forgatta ujjai között a gyűrűt, amely egymásba kapaszkodó két kígyót formázott. A kígyók szemét két-két rubinkő képezte, a pikkelyeket apró briliánsok. Aztán fölnevetett, valami bántó sziszegéssel, és a gyűrűt az asztalra lökte: – Ismerjük egymást, kapitány, maga csak játszik velem. Maga, ha éhen hal, akkor se válik meg ettől a gyűrűtől.
– Most nem az én éhenhalásomról van szó! – és nagy önfegyelmébe került a kapitánynak, hogy megőrizze nyugalmát.
– Ötszáz escudo a végső ár, no, no, egy centavoval se több! – évtizedek óta lakott a szigeteken, de máig is portugál pénzben számolt. A kapitány se akart adós maradni feleletével az uzsorásnak: – Ha éppen annyi fog hiányozni az összegből, visszajövök önhöz, szenyor! – azzal fölmarkolta a gyűrűt, kék selyemkendőjébe csavarta, és az övtüszőbe rejtette. Nono úr sóvár szemmel nézte a ritka szépségű ékszert.
– Nyolcszáznál többet meg nem ér! – köntöse zsebébe nyúlt, és a kapitány elé számolta a megajánlott összeget.
– Ha egy nullát mögé tesz… – mondta a kapitány, kérelmezőhöz képest szokatlan bátorsággal. Tudta, hogy a gyűrű még többet is megér. És megijedt, hogy a portugál megadja a kért összeget. Ezért sietve folytatta: – …ha egy nullát mögé tesz, szenyor Nono, akkor sem! – örült, hogy ilyen bátran fejezte be az alkudozást, de tudta, szenyor Nuneznél nincs több hitele. Mire a portugál magához tért meglepetéséből, Wong kapitány már lefelé lépegetett a Diamond hegy lejtőjén. De mintha csak befelé szívta volna tüdejébe a balzsamos levegőt, izmai megfeszültek, arca rőtvörös lett, azt hitte, azonnal szétszakítja testét a keserű tehetetlenség és az indulat. Kikötői kóbor kutyák sündörögtek körülötte, valami bőrcafaton marakodtak, és egymás oldalát harapták. A kapitány nézte az ebeket, aztán kis híján elnevette magát: – Olyan vagyok, mint itt ezek! Marakodom valami ostoba apróságért, amikor éppen a legfontosabb dolog hiányzik! – és továbbindult az öreg kikötő felé. Kisebb és nagyobb hajók tömege, tarkák és fakók, fából ácsolt és vasból öntött csónakok és dereglyék, ladikok és tankerek. Fönn árbocok erdeje, lenn lustán gömbölyödő hajótestek.
– Mind a másé! – ötlött föl Wong kapitányban. – Dehogy mind a másé! – feleselt benne az elszánt vállalkozó. – Csak, hát melyik nem?! – a hajók közt járva egyszerre mintha a jókedv is rátalált volna. – És melyik az enyém? – végignézett a mérföldes messzeségbe nyúló kikötőn. – Az ott mintha a Nisinó volna, nem, kisebb, vagy inkább nagyobb. Óh, a Nisikó szebb, igen, szebb… volt. Vagy inkább az ott, azzal a kecses orrmegoldással. Vagy az ott, azzal az ötletes első-fedélzet kialakítással.
– Hajót keres, kapitány? – kérdezte egy hang, megszimatolva Wong úrban a lehetséges ügyfelet.
– Kapitány vagyok, tehát hajót keresek! – Wong kapitány igyekezett önbizalmat csempészni a hangjába.
– Egy másik Nisikót, vagy ezúttal szerényebbet? – kérdezte kimérten a hang, a gazdája pedig tekintélyes léptekkel mérte végig a kikötőt. Fox úr, az új-zélandi hajóügynök egy percre se lassította lépteit, ha tárgyalni kívánt ügyfeleivel. Wong úrnak is sétatársául kellett szegődnie.
– Csempészetre lesz, vagy tisztességes célra? – kérdezte Fox úr, miközben arcizma se rándult.
– Én mindig tisztességes árut csempészek! – felelt meg önérzetesen Wong kapitány.
– És mennyi pénze van? – tért a tárgyra Fox gyalogló.
– És milyen hajója van? – dobta vissza a kérdést Wong sétálótárs.
– A Vén kofa éppen eladó. Remekül rendbe hozattam! – közölte, és emelte meg azonnal az árát Fox.
– Azon a dinnyehéjon nincs mit rendbe hozni! – Alku volt ez a javából. Az új-zélandi tizenhétezer dollárra tartotta a Vén kofát. A kapitány hátán hideg verejték futott végig, aztán tárgyilagosan megállapította magában: – Annyi az ára! – de hangosan ezt mondta, miközben szembe fordult Fox úrral, és megragadta az ügynök kabátjának két óriási gallérját:
– Akinek nincs pénze, ne vegyen hajót! – zsebéből elővette és széthajtotta a megtakarított ötszáz dollárt. Fox úr kezébe nyomta.
– Előlegnek! A többit három napon belül hozom! – Foxnak torkán akadt a szava, ilyen kevés előleget, és ekkora önbizalmat régen látott. Wong úr hátat fordított, és hazafelé indult.
– Meg se nézi? – szólt utána az ügynök, elképedve vásárlója különös viselkedésén.
– Ismerem a Vén kofát! – felelte Wong kapitány, és kezét üres zsebébe süllyesztette.


Ajánlott bejegyzések