Lukáts János: A négylábú kapitány 4/20

A négylábú kapitány

Kapitány – Hajó nélkül

– Björn Skjöld Fjordsensen!
– Wong!
A két kapitány kezet rázott egymással, a viking hajós hosszasan szorította és rázogatta kezében a maláj tengerész kezét, amely elveszni látszott a hatalmas tenyérben.
– Szerencse! Szerencse! Az ég küldte erre a mi Albatroszunkat, egyenest az ég! Éreztem, hogy ma valami nagy dolog fog történni. Valami jó dolog! És lám, megtörtént. Itt a hajótörés, a baleset, a tűzvész, és tessék, emitt meg az Albatrosz! – Björn Skjöld Fjordsensen kapitány bal kezével a Nisikót utánozta, amint éppen a tengerfenékre készült merülni, jobbjával pedig a szerencsés pillanatban érkező Albatroszt mintázta, amelyik, hopp, megragadta a szerencsétlen süllyedőt, a magasba emelte, és a szerencse máris bekövetkezett.
Wong kapitány némán bólogatott a hatalmas norvég árnyékában, de valahogy nem tudott olyan mértékben örülni a szerencsétlenségnek, mint társa.
– Sebaj, sebaj, kapitány… – a neve után tudakozódva Björn Skjöld Fjordsensen kérdően nézett Wong kapitányra, miközben barátságosan hátba ütögette.
– Wong! – szólt Wong kapitány, aki a vállveregető csapások hatására lassan a hajószalon falához szorult.
– Wong? Csak ennyi: Wong? Hm! Nagyszerű, kapitány Wong! Ha nem történik ez a kis… izé, ez a kis kaland, vagy inkább kalandocska önnel és a kis… – Björn Skjöld Fjordsensen kapitány ismét kérdőn nézett Wong kapitányra.
– Nisikó. A mi hajónk…
– Úgy, úgy! Önnel és a kis Nisimisivel, sosem ismerjük meg egymást. Pedig micsoda óceán ez, két ilyen pompás kapitány is hajózik rajta, mint mi! Mint kapitány Björn Skjöld Fjordsensen és mint kapitány…
– Wong! – sóhajtott Wong kapitány.
– Az, az! – köszönte meg a norvég a kisegítést. – És akkor sose ismerem meg az ön kiváló tengerészeit, ezeket a nagyszerű fiúkat, akiknek a mi bálnavadászaink között volna a méltó helye. No, de ami késik, nem múlik, uraim, a következő hajótörés után az egész csapatot felfogadom egy északi sarki útra, rozmárnézőbe!
– Az kellene még csak! – morgott a szakállába a Nisikó kormányosa, aki hallotta már hírét a kedélyes norvég bálnavadásznak.
– Vagy inkább egy jégtörőt látogatnának meg, barátaim? Haha, három hónapig falhatnák a sózott halat meg a szárított birkahúst. De nincs is annál finomabb, zsenge kaporral…!
– Inkább a fináncok! – dörmögte maga elé Tong Ho, de Wong kapitány meghallotta a tiltakozó morgást, és szemrehányóan nézett szakácsára.
– Önök pedig, barátaim, – és itt Björn Skjöld Fjordsensen kapitány a vendégek csoportjához fordult, – önök hajnalra Honoluluban hajthatják álomra fejüket, és reggelig úgy elfelejthetik a hajótörést, akár a tavalyi havat.
– Az mi, hogy: hó? – kérdezték egymást a vendégek, akiknek a legtöbbje életében nem hagyta el az Egyenlítő környékét.
A rettenthetetlen, vállalkozó szellemű vikingek rettentően beszédes leszármazottja ekkor ismét átkarolta Wong kapitányt, kezébe öblös poharat nyomott, hasonlóan öblös poharat ragadott a saját hatalmas, szőrös mancsába, majd poharát a megmentettek és a megmentők egészségére ürítette. Wong úr majd két fejjel volt alacsonyabb a norvégnál, térfogatában is vagy fél mázsával alulmaradt viking kapitánytársával szemben, de két dologban vitézül állta vele a versenyt: az elfogyasztott whisky mennyiségében, és a szakálla sűrűségében.
– A hossza most, hm, megcsökkent a tűzben! – magyarázta Wong kapitány, sebesült arcát szántva ujjaival. – De egy hónap múlva kiállok önnel szakállversenyre. – Björn Skjöld Fjordsensen kapitány ijedten kezdte szántogatni a saját arcmezejét, és a gondolattól is elrémült, hogy lángvörös szakálla helyén valódi lángnyelvek futkározhatnak.
Wong kapitány alig várta, hogy befejeződjék a végtelenbe nyúló kedélyeskedés. Emberei bölcsen hallgattak a rakományról, vendégeit talán az átélt izgalmak tették szófukarrá, őt azonban kis híján szétrobbantotta az idegesség. A vizsgálat, a jegyzőkönyvek, a vendégek vallomása, mindez rengeteg kockázattal járt, a fecsegő norvég óriás is, ki tudja, milyen tündérmesét ad majd elő a hatóságoknak, persze a saját dicsősége növelésére.
És végre egy kis nyugalom jól esne már, csak annyi éppen, hogy beleszippantson az óceán éjszakai levegőjébe, hogy kinyújtóztassa sokat próbált csontjait, és hogy végigsimogassa a kutyája hátán a bundát. Az ám, de hol van a kutya? Mióta az Albatroszon van, nem látta Vidort. Wong kapitányban szörnyű sejtelem lett egyszerre úrrá, hideg verejték lepte el a testét, felpattant a helyéről, és a folyosóra rohant.
– Vidor! Vidor! Merre van a kutya? – a szeme szikrát szórt, és a kistermetű kapitány útjából némán húzódtak félre az öles norvég tengerészek.
– A hölgy a macskával… – motyogta Tong Ho, és a folyosó falához lapult.
– A kutyámat! – hörögte Wong kapitány Miss Millicentnek.
– Semmit sem tudok az ön kutyájáról! Azt sem, hogy az öné volt-e az a kutya a hajón! – sziszegte a Miss, alaposan a kapitány szeme közé nézve. – Kapitány létére tarthatna tisztességesebb ebet! – és megvetően elfordult Wong úrtól. A kapitány nem várta meg a mondat végét, szó nélkül becsapta az ajtót Miss Millicent háta mögött.
– Mekele, te se láttad? – az utolsó reménye volt a félvér fiú, de Mekele szája gúnyos vigyorra húzódott. Pimasz elbizakodottság és jogos félelem egyaránt bujkált a fiú szavaiban: – Én a hajót mentettem, uram! – a kapitány keze ökölbe szorult, de sokan voltak a hajó folyosóján, ismerősök is, idegenek is, Wong úr lenyelte a haragját. És helyette mennydörgő hangon kiáltotta világgá a bajt, ami nagyobb volt a hajótörésnél, a Nisikó pusztulásánál is:
– A kutyám! A kutyám a hajón maradt!
A tengerészek elhallgattak, ismerték Wong kapitány indulatait, és tudták, a kutya mennyit jelentett a magányos férfinak. És szerették Vidort is, a kapitányuk jobbik énjét látták benne. Wong kapitány megfordult, és csörtetett vissza a hajószalonba. A hosszúnevű norvég kapitány széles mosollyal éppen kifelé indult a kivilágított, tükörfalú teremből.
– Kapitány! – mennydörögte Wong. – A kutyám a hajón maradt!
A norvégnak a szeme se rebbent, mosolya se fakult a hír hallatára: – Mit tehetek önért, kapitány…? – negédeskedett, miközben hatalmas termetével Wong kapitány fölé magasodott.
– Forduljon vissza azonnal! A hajón élő tartózkodik! – Wong kapitány a mutatóujját Björn kapitány irtózatos mellkasának szegezte.
– A leégett hajón élőlény? Embereim úgy tájékoztattak, a hajót kiürítették! – a mosolynak nyoma se maradt a szélesre puffadt, szakállas arcon.
– A kutyám a hajón maradt! – Wong kapitány már csak nehezen tudta türtőztetni magát. – Vissza kell mennünk érte, kapitány! – és nyelt egy rettentőt Wong kapitány.
– Talán hajóroncson, Wong úr! Az üszkös roncson, ami ki tudja, mitől égett le. De ön biztosan tudja, Wong úr! És, ha valaki a roncson felejtődik, az az ön felelősségéből esett. Hol a hajónapló, az utaslista? Hol a bizonyíték, hogy az a bizonyos személy egyáltalán létezett. Én boldog lennék az ön helyében, hogy az Albatrosz fedélzetén lehetek, és nem egy koszos maláji csempészhajón, Wong úr! – a norvég kivillantotta sárga fogait, egy vállrándítással félrelökte az útból Wong kapitányt, a folyosóra csörtetett, majd hirtelen visszafordult:
– Ha maga marad a hajón, akkor se mennék vissza, nem hogy egy koszos korcsért, Wong úr! Másfél órát veszítettem a maga vízi cirkusza miatt, hogy képzeli, hogy még három órát keringek az éjszakai óceánon, amikor éjfélre Honoluluban kellett volna lennem?! Az a kutya rég a vízbe veszett, ha egyáltalán létezett, de az is lehet, hogy maga inkább a csempészzsákmányért akar visszafordulni. Björn Skjöld Fjordsensen kapitányt nem ejtették a feje lágyára, Wong úr! – az utolsó mondatot már a válla fölött mennydörögte vissza.
Az Albatrosz matrózai, a Nisikó tengerészei és vendégei riadt némasággal fogadták a norvég kapitány szavait. Wong kapitánynak a norvég hangulatváltozásától mintha a földbe
gyökerezett volna a lába. Aztán az övéihez fordult: – Még van két órájuk Honoluluig, térjenek pihenőre. A többi most már az én dolgom! – a hangja csendes volt és fáradt, fájdalom és bezárkózás érződött belőle. Aztán az első tiszthez fordult: – Vezessen, kérem, az Albatrosz hátsó fedélzetére. Ott akarom bevárni a reggelt!
Az első tiszt fontoskodó képet vágott, szemüvegét rávillantotta Wong kapitányra: – Ahogy kívánja uram, avendég joga szent az Albatroszon! – és a hátsó fedélzetre kísérte Wong kapitányt. A Nisikó vendégeit és tengerészeit tisztességesen ellátták.
Wong kapitány karba font kézzel állt a fedélzet közepén, szemét a sötét éjszakába meresztette, arrafelé, ahol valahol egy gazdátlan hajóroncs hányódott, a fedélzetén egy gazdáját vesztett kutyával. A Nisikó magatehetetlenül sodródott az áramlattal, ki tudja, merre, az Albatrosz teljes gőzzel távolodott a hajótörés helyszínétől.
Wong kapitány úgy érezte, az elmúlt, rettentő nap hatására izmai elernyednek, idegei pedig elpattannak. Egyedül állt a fedélzeten, meleg, lassú éjszakai szél fújta az arcát. A trópusi ég, akár egy félgömb borult a feje fölé. Mindegyik csillag egy-egy szem volt, amely mintha mind őt nézte volna. De néma és hideg szemek. Wong kapitány a korlát hideg vasához nyomta homlokát, álomhoz hasonló révület kerítette hatalmába, de a fedélzeten járőröző ügyeletes tiszt többször is hallotta fáradt és riadt nyögését.
A nap már magasan állt, amikor Wong kapitány feltápászkodott az Albatrosz fedélzeti hintaszékéből, amelybe hajnali álma során zuhant. Rendezni próbálta zavaros gondolatait, és az éjszaka zaklató emlékeit. Röstellte magát indulatos szavaiért, és mielőbb távozni kívánt az Albatroszról. Hamarosan az első tiszt közeledett, jelentették neki, hogy Wong kapitány fölébredt.
– Hogy aludt, kapitány? – kérdezte széles mosollyal.
– A kapitánnyal kívánok beszélni, hadnagy! – szólalt meg Wong kapitány, és azonnal haragudott is magára, amiért az udvariasság szabályait már megint áthágta. Az első tiszt azonban választékos jó modorral hajtotta meg magát.
– Attól tartok, várnia kell a kapitányra! Björn Skjöld Fjordsensen kapitány a révkalauzi hivatalba ment. Jelenteni az Albatrosz érkezését, és megindokolni a késedelem okát! – ennél a mondatnál az első tiszt szúrósan Wong kapitány szeme közé nézett. – Meg aztán fölvenni a baleseti jegyzőkönyvet… – majd mintegy mellékesen folytatta, – és persze a jutalmat, ami a hajómentőnek jár!
– Nem várhatom meg a kapitányt, a révkalauzi hivatallal nekem is dolgom van. – közölte tárgyilagosan Wong kapitány. És indult, szerényen, ahogy egy vendégnek, de méltósággal, ahogy egy kapitánynak illik. Aztán visszafordult, mutatóujjával megcélozta az első tiszt egyenruhájának a legfényesebb, középső gombját. – Köszönöm az Albatrosz tengerészeinek, hogy segítséget nyújtottak a bajban. És nem felejtem el a kapitányuknak, amit értünk tett… – aztán egészen halkan hozzátette: – és amit nem tett. – Már az Albatrosz korlátjánál állt, fogadta a matrózok tisztelgését, de búcsúzóul, a hajóhídról visszaszólt: – Azért egyszer még eljövök ide… – a mondat több volt, mint ígéret, mintha fenyegetés is lett volna benne.
Egész nap lótott és futott, a kikötőből a révkalauzi hivatalba, a biztosító társaságtól a kereskedelmi szállítókhoz, a Nagy Zátony-szigetek konzulátusától a Honolului Öreg Kikötő Érdekvédőihez. Érvelt és pörölt, zsörtölődött és sóhajtozott, kéregetett és fenyegetett. A hivatal mérsékelt unalommal kezelte az ügyet, a hajó biztosítva volt, így hát nagy kár nem esett. A hajótörés mindennapos dolog volt náluk, a Nisikón olyan hatalmas érték nem pusztult el. Felszabadult az öreg kikötőben a 41. számú hajóállás, bérelheti másik bérlő. Nem az ő dolguk, hogy Wong kapitány életének évtizedes társa volt a Nisikó, ez a többször foglalkozást váltó, öreg bárka. Nem az ő dolguk, hogy munkáját, jövedelmét elveszítette egy idősödő, maláj tengerész, egy a régi hajóscsaládok leszármazottai közül. És végképp nem az ő dolguk, hogy a sodródó hajóroncson rekedt egy keverék terrier kutya. Mindez a kapitány dolga, talán bizony szándékosan hagyta a hajón a megunt ebet. Menjen haza, a dolgára, örüljön, hogy ennyivel megúszta!
És Wong kapitány hazaindult. Veszteséggel, de nem tönkremenve, elmarasztalva, de nem megbüntetve. Csak éppen a lelke volt reménytelen. Reménytelenül üres. Hiányzott belőle valaki, akit maga választott társául, valaki, akit nem az értéke, és nem a szépsége tett vonzóvá. Aki nem került semmibe, és aki nem is ért semmit. Csak éppen nagyon kedves volt a kapitány szívének. A többi dologban baj és veszedelem érte, majd pótolja, majd megszerzi újra. A rakomány? Majd összecsempészi a következő évszakban! Hajó? Majd szerez, vagy bérel másikat, átfesti, és Nisikó II-nek nevez el. De, ami elveszett, az elveszett. Mintha a szívéből tépték volna ki. És nem tudta a saját hibáját megbocsátani.
Nem akarta látni a kikötőt, a tengert, amely ennyi év után ilyen gonoszul megcsalta. Nem akarta látni a várost, amely mit sem törődött az ő bánatával és veszteségével. De nem akarta látni a házát sem, ahol szép és vidám napokat töltött a tarka terrierrel, ahol az életet és a vidámságot egyaránt a bohókás kutya jelentette.
Elkerülte a belváros bevásárló üzleteit, elkerülte a kikötő matrózkocsmáit, ahol csempészekkel és tengerészekkel szokott találkozni, és elkerülte a Diamond hegy kiugró ormait, ahonnan beláthatta a tengert és a kikötőt, a belvárost és a görbe sikátorokat. Maga se tudta, merre jár, nem keresett semmit, és nem is látott semmit maga körül. A kutya képét hordozta magában, sötéten és fájdalmasan, megölelhetetlenül és megsimogathatatlanul.
Aztán csak hazakerült. Késő délutánra járt már az idő. Tántorgott a fáradtságtól Wong kapitány, a hőség és a kialvatlanság a szemhéjára telepedett, a keserűség a torkát szorongatta. A sikátorban egész sötét volt már, mire bambuszfából ácsolt házához ért. Egy sötét, kis, félmeztelen figura kuporgott a kapuban. Wong kapitány fölismerte: – Matakó volt, a kis honolului utcagyerek. Matakó fölállt a kapu sarkából, aggódva emelte szemét a kapitányra, úgy kérdezte:
– És a Vidor?

 


Ajánlott bejegyzések