Lukáts János: A négylábú kapitány 3/20

A négylábú kapitány

Tűz a vízen

 

Hogy valami baj készül, azt már kora délután lehetett tudni! Az utasok csendben szenderegtek, a tengerészek álmosan kókadoztak a hőségben. A kapitány a parancsnoki híd karfájára tette sapkáját, ami annak a jelen volt, hogy ő ugyan rövid időre eltávozik közülünk, de a hajó egyetlen pillanatig sincs vezetés híján. Wong úr mindeközben a kapitányi forgószéken ült, hátát a kabin falának támasztotta, és a szakállába horkolt. A kormányos volt az egyetlen, aki ilyenkor is éberen őrködött, kezét le nem vette a kerékről, szemét pedig az iránytűről.
Miss Millicent lankadatlan szorgalommal kötögette a világoskék kabátot macskája számára. Időnként maga elé állította Paót, és hozzámérte az elkészült ruhadarabot. A gömbölyded, fehér kedvenc úgy illegette magát, akár egy bahamai táncosnő. Meg nem állhattam, hogy rá ne vakkantsak, majd elfordultam Paótól, és megvetően a farkamat csóváltam feléje. Paó váratlan haragra gerjedt, a halványkék fonalgombolyagot felém hajította, és dühödten fújni kezdett. A gombolyag célt tévesztett, elröppent a fejem fölött, és a fedélzet vasrácsán keresztül a Csendes-óceánba zuhant. A látványtól Paónak a torkán akadt a fújolás, majd jobb mellső lábával némán rám mutatott. A kisasszony sikoltozni kezdett:
– A kutya! Vízbe lökte a fonalamat!
Ekkora arcátlanság hallatán – úgy érzem, jogosan – elfutott a méreg (a terrierek hirtelen haragú nép). A macska, mintha gúnyolódnék, még mindig felém mutogatott kinyújtott mancsával. Nem sokáig. Egy pillanat múlva dühödten kergettük egymást, végig és hosszában és keresztül-kasul a fedélzeten, Paó dühödt nyávogással, én hangos ugatással. Miss Millicent pedig rémült sikoltozással kísérte a jelenetet. Az utasok felrettentek álmukból, és azt gondolták, kalóztámadás érte a hajót, a kapitány felrettent álmából, és azt gondolta, fináncok szállták meg a hajót, a tengerészek felrettentek álmukból, és a hasukat fogták nevettükben. A jelenetnek a kormányos vetett véget, dobhártya-hasogató füttyszót eresztett ki az ujjai és a fogai között, amitől kutya, macska és Miss egyaránt riadtan dermedt meg, ahol éppen volt. Aztán jelt adott Mekelének, hogy szedje ki vödrével az égszínkék gombolyagot a tengerből. A hajóinas morogva emelte a fedélzetre a különös zsákmányt.
– Megint homárt fogtál, Mekele? – kérdezte nagy hangosan az egyik maláji, és a legények már is a fedélzeti deszkákon hemperegtek nevettükben. Mekele dühösen lökte a gombolyagot a Miss lábaihoz, a maradék vizet a vödörből pedig a képembe locsolta. Aztán duzzogva lecsoszogott a hajófenékre. Az utasok föllélegeztek, a tengerészek lecsillapodtak, de béke helyett legföljebb fegyverszünet jött létre a hajón.
Estefelé aztán elkezdődött a mulatság. Amint a nap a látóhatár közelébe ereszkedett, egyre inkább óriási lampionra hasonlított, egy vidám tengeri mulatságon. A két legmarkosabb tengerészfiú és a két legcsinosabb utas hölgy cipelte a kapitány születésnapi meglepetését, egy kerek hasú hordócskát, amelyet természetesen a kapitány saját whiskyjével töltöttek meg. A hordónak kalapot csináltak (egy kiöregedett tányérsapkából), tengeri hínárból szakállat formáztak neki, egészen olyat, amilyen Wong kapitány képét is díszítette, majd egy öblös pipát erősítettek a „hordókapitány” szája helyére.
Csu La, aki nemcsak a vizesvödörrel bánt ügyesen, egy gumicsővel úgy rögzítette a pipát, hogy a hordót cipelő tengerész valódi füstkarikákat tudott belőle elővarázsolni. Tong Ho viszont a hordófej köré ünnepi fogást szerkesztett mindazokból a két- és négylábúakból, szárnyasokból és uszonyosokból, amelyek a hajó kamrájában, és a környező óceánban a rendelkezésére álltak. Ameddig a társak zeneszóval a parancsnoki híd elé vonultak a kapitánnyá előléptetett hordóval, ő Mekelével a hajófeljáró elé, két asztalra csodás rendbe sorakoztatta a fürjeket, középre pedig a pirosra főtt homárt helyezte.
A tengerészek hurráztak, a vendégek brávóztak, a kapitány zavartan kivette szájából a pipát, majd még zavartabban visszatette. Aztán megköszörülte a torkát, végignézett a saját nyáján (amelyben volt fekete bárány is, elég) és a vendégek díszes gyülekezetén. Elmosolyodott, ismét megköszörülte a torkát, majd lehajolt, lapátméretű tenyerével a fejemet a csizmaszárához szorította, és annyit mondott: – No!
E pompás ünnepi szónoklat után a taps elült, a hurrák elhallgattak, a poharak viszont csengeni, a tányérok pedig csörömpölni kezdtek. A fürjek hamarosan gazdára találtak, az élelmesebbek nagy darabokat szakítottak le a homárból.
A tengerészek markosak voltak, a hölgyek viszont inkább csinosak, mintsem ügyesek. Egyikük a fürjek után nyúlt, kezében a whiskys hordó megbillent, és hangos csattanással a földre zuhant. A whisky bugyborékolva tört elő a széjjeltört hordó dongái közül, és széles patakban futott le a lépcsőn, a hajó belsejébe. Az égő pipa a szétömlő whiskytó közepére esett, és egy pillanat alatt lángba borította. A tengerészek riadt ordítással, a vendégek ijedt visítással szemlélték, hogy a rozoga, öreg hajó egy perc alatt tüzes pokollá változik.
Wong kapitány azonnal a lejárati ajtónál termett, vadonatúj, fehér mellényét a lángoló alkoholfoltra szorította, de a mellény pillanatok alatt átitatódott whiskyvel, sőt a kapitány szakálla is tüzet fogott. Wong kapitány a földre vetette magát, arcát a fedélzet deszkáihoz szorította. Füst és égett szőr orrfacsaró bűze gomolygott körülötte. Kétségbeesetten rohantam hozzá, és vonítva vetettem rá magamat. Már elaludt a lángra kapott szakáll, arcán koromfoltok és vörös szőrmaradványok sötételltek. A tengerészek le-föl rohangáltak a fedélzeten, de a hajó belsejét senki sem merte megközelíteni. A lépcső mélyéről huhogott föl a tűz, öles lángnyelvek csaptak elő, és iszonyú hőség olvasztotta meg a hajópadló kátránycsíkjait.
Mekeléért kiáltottak, a fiú már a korlátnál hasalt, és egyik vödör vizet a másik után rángatta föl a tengerből, a fedélzetet ostromló tűz ellen azonban mindez kevés volt. Két tengerész homokot szórt az izzó zsarátnokra, egy harmadik pedig lapáttal igyekezett elfojtani a lángokat. A kapitány sebesült arcát-fejét egy vödör vízbe nyomta, aztán sziszegve kiemelte belőle, hangosan felnyögött, és már ismét a régi volt.
Hangjával, kezével tíz felé osztotta a parancsokat, tengerészei ugrottak és rohantak, az utasok inkább mintegy révületben engedelmeskedtek a határozott és okos szónak. Én el nem mozdultam mellőle, pedig rettegtem a tűztől, rettegtem a füsttől, rettegtem a víztől, de legeslegjobban a veszedelem váratlanságától rettegtem.
A megzavarodott utasok és a tűzoltó tengerészek a megterített asztalokat felborogatták és szilánkokra törték, a fürjek nagy részét már korábban megették, a maradékot a fedélzeten széttaposták. A félbehasított ananászok és mangók füstösre mocskolódva hevertek a tengervizes deszkapadlón. A hajó belsejéből alattomos, fojtó füst szivárgott elő. A tengerészek csatárláncot képeztek, és úgy küldték a mélybe a vízzel telt oltóvödröket. Eláztak a kabinok, el a legénységi hálók, és el a rakomány. Miután a tűz fölégette, a víz tönkre tette. A tengerészek közül ketten sebesültek meg: Csu La keze beszorult az ajtó és egy leomló faláda közé, és most tehetetlenül lógott a fiú baloldalán. Csu La végtelen nyögésbe-sírásba kezdett, és fejét jobbra-balra csóválta. Egy maláji combjára tüzes deszkaszál zuhant, és ijesztő mintát égetett a bőrébe. A maláji meg se mukkant, csak a fogát csikorgatta kínjában, és a szemét forgatta félelmetesen.
Az utasok riadt csoportokba gyűltek a hajó elején. Szembe fordultak a még mindig füstölgő lejárattal, mintha attól tartanának, ha a hátukat fordítják felé, alattomban újra lángra lobban a hajó. Már nem jajgatott, nem sóhajtott senki, némán ölelték megmentett tárgyaikat, Miss Millicent Paó kosarát szorongatta.
Wong kapitányt rettentő lelkifurdalás gyötörte, az ő ünneplése váltotta ki az oktalan pusztulást, még ha akaratlanul is. És beírta előre a hajónaplóba, a partiak persze azt gondolják majd, hogy féktelen mulatozás meg a részeges tengerészek okozták a hajótüzet. És a rakomány, hej, de szép is lett volna! Most oda az egész! Meg a szárazföldi hírességek, mit szólnak majd, hogy szeretteik feje fölött leégett a hajó. Soha többet nem bízzák őket Wong kapitányra, mert megbízhatatlan lett a szemükben. Pedig micsoda hitvány szárazföldiek, és micsoda vacak vendégek voltak! – Wong kapitány keservesen tátotta nagyra a száját, mintha kiáltani akarna, pedig csak megégett arcbőrét fájlalta. – És még az a hordó whisky is elfolyt! – sóhajtotta keservesen, és a fejemet hatalmas kezével a csizmaszárához szorította.
A kormányos váratlanul jelent meg, és némán állt a kapitány elé. Őróla mostanáig el is feledkeztünk, személye a rendet és a biztonságot jelentette. Hogy most megjelent, annak bizonyosan oka volt. És ez az ok nem lehetett biztató. Wong kapitányra nézett, és alig észrevehetően a fejét kezdte csóválni:
– A kormánykerék, uram, a kerék nem működik többet! – mormogta fojtott hangon. A kapitány maga lépett a kormánykerék mögé. Megmarkolta és forgatni próbálta. De a kormány éppen csak megmozdult, aztán elakadt, szánalmasan recsegett és kattogott, mint egy fadarab, amelyik mindig a falnak, vagy gerendának csapódik. A kapitány, a kormányos és egy tengerész, kezében lámpával, a hajófenékbe sietett, a fent maradtak feszült némaságban várták őket. Mindenki a fedélzet deszkáit bámulta, senki nem merte fölemelni a szemét. Percek teltek csak el, de mintha évek lettek volna, a mélyből egy-egy halk kopogás, és fojtott emberi szó hallatszott. Aztán megjelent a három férfi, Wong kapitány keze rövidre égett szakállát tapogatta.
A hajó kormányozhatatlan lett, a raktárfal ráomlott a kormányszerkezetre, üszkös gerendánál egyéb nem maradt odalenn. – Kérem, ne ijedjenek meg! A hajó biztosítva van, természetesen! – tette hozzá a kapitány sietve, de hogy mit gondolt valójában e biztató szavak közben, arról senki sem tudott. – Amit a kezükben tartanak, – folytatta elszántan, – azt jól őrizzék meg, ez maradt minden vagyonuk. A többi a tűz martaléka lett. És majd a halaké! – tette hozzá keserűen.
Ijedelem és pánik tört ki a vendégek között, a tervezett tengeri kirándulás csúfos véget ért. Vagy… dehogy ért véget! Hol volt még a vége! A tengerészek egykedvűen ácsorogtak, nekik semmijük sem volt, nekik egy hajótűz legföljebb izgalmat jelentett. Wong kapitányt szerették, a Nisikót sajnálták, vagy talán a szállítmányból rájuk eső részt? Öklükkel dühösen csaptak a levegőbe, és sötét pillantásokkal méregették a kegyetlen óceánt.
A nap lassan eltűnt az égről, tudtuk, rövidesen beköszönt a trópusi éjszaka. Már csak egymás körvonalait láttuk, a tengerészek a korlátnál ácsorogtak, az utasok a hajó elején, és holmijukat ijedten szorították magukhoz.
– Az Albatrosz! Az Albatrosz! – kiáltotta egyszerre a kormányos. – Éjfélre érkezik Honoluluba, tehát este kilenckor kell erre jönnie. Az Albatrosz felvehet minket, uram! – A kapitány értett a szóból, a Nisikó máskor kerülni szokta a kereskedő hajókat vagy a kiránduló járatokat, de most veszélyhelyzet volt, amikor minden segítséget meg kell ragadni. A hajójáratok jól ismert útvonalán voltunk, Honolulu körzetében sok hajó közlekedik. A kapitány a parancsnoki hídra sietett. A legénység és a vendégek egyszerre ott tolongtak a híd korlátja előtt. A Miss
egészen előre tolakodott, Csu La jobb karjával fogta át csontja törött balját, és fejét a parancsnoki híd kemény szegletoszlopához szorította.
A kapitány órájára nézett, kilenc óra volt, az Albatrosz ezekben a percekben lehet a legközelebb. Vagy ki tudja, mennyire sodorta el a Nisikót máris az áramlás. A kapitány az égnek emelte revolverét, majd észak felé fordult. Gyönyörű volt a rakéta, amit kilőtt, bár engem ismét a tűzre emlékeztetett, és egy kicsit megijedtem. Amint lehullottak a jelzőtűz apró szikrái, megvilágították az arcokat. Mindenki fölfelé és észak felé nézett, a szemekben remény és várakozás tükröződött. Csak Wong kapitány, az én gazdám nézett maga elé, és a dörrenés elhaló robaját figyelte az óceán fölött.
Ötpercenként lőtt fel a kapitány újabb rakétát, a harmadik lövés után a sötétből, válaszként nagy és erős fénysugár érkezett.
– Az Albatrosz! Az Albatrosz! – a tengerészek hurráztak, a vendégek brávóztak. Akárcsak a születésnapi ajándék mellé – jutott eszembe. – Megmenekültünk! – kiáltotta az egyik utas, a többiek átvették a szót, és úgy adták tovább, mintha ők maguk találták volna ki. A tengerészek egymás markába csaptak, a kormányos pedig eleresztette förgeteges füttyentéseinek egyikét, ma bizonyosan a legvidámabbat.
Az Albatrosz déli irányba fordult, és hamarosan ott világítottak a hajóablakok a közelben. Három sorban, soronként tizenhét fényes ablakszem. Norvég utasszállító volt, amint az éjszakában föltűnt, úgy éreztük, mintha valami mesebeli tündérország közeledett volna hozzánk.
Az Albatrosz első tisztje megkérdezte a szócsövön át, hogy mi lőttük-e föl a rakétát, és mit akarunk. A kapitány bemutatkozott, és pár szóban elmondta a Nisikó tűzesetét (a hordót nem mondta el, de még a fürjeket és a homárt sem), majd hivatalosan segítséget kért. – Sebesültjeink is vannak! – szólt bele végül a szócsőbe, és Csu Lára pillantott.
A mentés gyorsan történt és rendben. Az Albatroszról mentőcsónakot bocsátottak le, az utasok ott szorongtak a hajó eleje részén, a tengerészek a korlát mellett, némelyikük már élt át életében hajótörést. Amint a mentőcsónak kikötött a Nisikó mellett, az Albatrosz két matróza lépett a fedélzetre, és egyenként a csónakba segítette az utasokat. A sietségben Miss Millicent kezéből kilökték a fűzfakosarat. Paó a földre esett, valaki rálépett, a macska ijedt nyivákolással a lejárat felé rohant.
– Ne arra menj, te szamár! – vakkantottam rá, és már a nyomában voltam.
– Eredj csak utána, te ostoba! Legalább mind a két dögtől megszabadulok! – sziszegte egy hang, Mekele hangja, és egy láb jókorát rúgott belém. Lezuhantam a hajófenékbe. Ahová korábban lépcsők vezettek, ott most csak üszkös gerendák meredeztek. A sötétség sötétebb volt, mint amit valaha is láttam. – Merre vagy, te ostoba macska? – vakkantottam bele a semmibe, de a hangom elhalt a süket csöndben, torkomat pedig a keserű füstszag fojtogatta. Paó az ajtó mellett lapult, amint Mekele engem lerúgott a lépcsőn, ő visszarohant a fedélzetre, és egyetlen ugrással a Miss kosarában termett.
– Na, csakhogy itt vagy! – zárta le a kosár fedelét a Miss, elfogadta a matróz segítő kezét, és a mentőcsónakba huppant. Ő volt az utolsó a vendégek közül. A matróz jelt adott, utána ugrott és ellökte a hajótól a csónakot. Az utasok hallgattak, csak a csónak orrában mormogott egyikük megállás nélkül.
A másik mentőcsónak a Nisikó tengerészeit vette hátára. A csónak elejénél a kapitány állt, a tatjánál a kormányos.
– És Vidor? A kutyám merre van? – kérdezte Wong kapitány idegesen, amint nem érzett maga mellett.
– A macskás hölgy mellett van! – felelt az egyik matróz a csónakból. – Siessünk, uram! – és a tengerészek egymás után ereszkedtek a mentőcsónakba. A kormányos zárta a tengerészek sorát, megállt az emberei előtt, és számba vette, valamennyien megvannak-e.
– Nisikó, Nisikó! Hát hűtlenül elhagytál? – sóhajtott Wong kapitány. – Vagy én voltam hűtlen tehozzád? – mormogta aztán halkan. Végignézett a kihalt hajótesten, a feketén ásító fedélzeti lejárón, és nehéz szívvel a mentőcsónakba ereszkedett. Karjait keresztbe fonta a mellén, és szemét nem vette le a hajóroncsról. A két mentőcsónak eltűnt a sötétben, a kapitányt és tengerészeit, valamint a vendégeket elnyelte az éjszaka.
Kínos erőlködéssel bírtam ismét a fedélzetre vergődni, amint felértem, senkit sem láttam magam körül. Eltűnt Mekele és el a kényeskedő Paó macska, eltűntek a marcona tengerészek, és el az állandóan fecsegő utasok, eltűnt, jaj, eltűnt a gazdám, Wong kapitány.
A távolban ott ragyogott az Albatrosz, egyre kisebb lett és egyre messzebb került, a mesebeli tündérország, aminek nem is olyan régen láttuk, mintha lassan széjjelfoszlott volna.

 


Ajánlott bejegyzések