Lukáts János: A négylábú kapitány 2/20

2012. december 7. péntek
Írta:

A négylábú kapitány

Vidor vagyok, a terrier

 

Igaz is, eddig nem mondtam: Vidor vagyok, a terrier. Be kell mutatkoznom, és elmondani, miért szerepelek ebben a történetben, mert a végén még azt fogják gondolni, hogy ember vagyok. Nem mintha bármi bajom volna az emberekkel, de hát végül is: az ember – ember, a kutya meg kutya.
Szóval, kétéves terrier szuka vagyok, ami az emberek nyelvén nőstényt jelent, vagyis olyan nagyobbacska kutyalányt. Közepes termetű, inkább vékony kutya, a bundám tarka, amelyen fehér és fekete folt van a legtöbb, de még bizony vöröses barna is előfordul, a mellemen és az arcomon. A két fülem hegyes és sötétebb, a szemem körül is sötét a folt. Az orrom viszont vakítóan fehér, és egy vékonyka csík húzódik ebből a fehérségből a homlokom közepéig. Szemeim nagyok és barnák, és úgy tudok nézni velük, mint általában a kutyák.
A magam forma szukát a többi kutya általában szépnek találja, és ezt az emberek is így gondolják. Ha pedig ennyi okos és lelkes lény megerősíti egymás véleményét, nem lehet az másként. A kivételt ezúttal is ezek a rettenetes vendégek jelentik: a zsörtölődő Miss meg a kényeskedő Paó, nekik semmi se elég jó, senki se elég szép. Még én sem!
De ne vágjunk a dolgok elébe! Ki tudja, mi mindent kell elbeszélnem, hiszen alig két éve születtem, és annyi dolog van a világon, ami már korábban is megvolt, mintsem hogy én közibük toppantam volna.
Akit Anyóként tisztelhettem, őbelőle inkább csak a hasa meleg és puha bundájára emlékszem. Meg arra, hogy amikor még gombócnyi kölyök voltam, az orrával terelgetett engem és a testvéreimet. Hogy hányan voltunk, nem tudom, de ott, közöttük szereztem azt a képességemet, hogy végignézek egy gombolyag kutyán, fürjmadáron vagy utcagyereken, és azonnal érzem, hogy megvannak-e valamennyien, vagy hiányzik-e közülük valaki. Anyó megtanított, hogyan kell egy kutyának viselkednie. Hogy a nyelvemet alaposan lógassam ki a melegben, és hogy a gazdámat, ha lesz, becsüljem meg, és akkor ő is megbecsül. Ezt az utóbbi tanítást apró kutyaként még nem értettem, csak később jöttem rá az értelmére.
Aztán hopp, egy kéz megmarkolta a nyakam bőrét, elemelt Anyó mellől és a testvéreim közül, akiket többet nem láttam. A kutyalétnek, tudtam, ez velejárója, de azért bánkódtam miatta egy kicsit. Anyó olyasforma kutya lehetett, amilyen én vagyok most, kétévesen.
Aki kiemelt az udvarvégi, erdőszéli alomból, az maga volt Wong kapitány. Nagy volt, mint az emberek általában, talán nagyobb is egy kicsit náluk. Meg erősebb. Hogy a saját kezével nyúlt az alomba, és hogy engem választott a kutyakölykök kínálatából, ezért hálás vagyok neki. Amikor fölemelt, szembefordított magával, és az arcomba nézett. Aligha lehettem daliás látvány, amint ráncos bőrömbe bújva kalimpáltam a nagy ember szeme előtt. – Leszel az én kutyám? – kérdezte, aztán feleletet se várva, magával vitt. Wong kapitányból először hatalmas száját és bozontos szemöldökét láttam, aztán mindent beborító szakállát és két lapátméretű tenyerét. Ezekről a szörnyű kellékekről később kiderült, hogy jól bánik velük Wong kapitány, és nekem sincs félnivalóm tőlük. Lassanként megnyugodtam, és megértettem, ez az a bizonyos kapcsolat, amit Anyó a gazdáról és a kutyáról mondott.
Wong úr háza Honoluluban áll, a világ legszebb városában. Közel a tengerhez és a Diamond nevű hegycsúcshoz, közel a pálmákhoz és a mangrovékhoz, és közel az ég felhőihez. A kikötőtől görbe utcácska vezet fölfelé a kiszögellésig, ahol Wong kapitány emeletes bambuszháza áll. Az utcában kapitányok és tengerészek, teherhordók és éhenkórászok laknak. És persze csempészek, de őket más néven nevezik. Wong úr fiúknak hívja őket.
A ház üres volt, vagyis Wong úron kívül más nem lakott benne, és én ezen egy kicsit elcsodálkoztam. Azt gondoltam, népes kutyasereget fogok Wong úr házában találni, akikkel megoszthatom rövidke kutyaéletem máshol szerzett élményeit. Szép, nagy és kellőképpen rendetlen ház volt ez, amelyet csak Tikura asszony látogatott időnként, aki mindig a kezét tördelte a rendetlenség láttán, de ő maga sose csinált a házban rendet. Wong úr – ezután inkább gazdámnak nevezem – csak mosolygott a szakállába, és füstkarikákat eregetett a pipájából.
Aztán különös és meghökkentő tárgyakat találtam a házban. Kalandozásaim során először egy halványsárga selyemkimonóra akadtam az egyik szekrényben, amelyet senki sem hordott. A ruha illata régi időket idézett, és a gazdám szelíden elhúzott a szekrény elől. A szekrényt kulcsra zárta, és a kulcsot köntöse zsebébe rejtette. Máskor pedig, amint az aprócska kertet szimatoltam végig, egy falovacskát találtam a mangrove sűrű bokra alatt, a lovacskát szépen faragott kocsiba fogták be, a lószerszám valódi csikóbőrből készült. A játéknak bizonyosan nem a bokor alatt volt a helye, ezért óvatosan a szájamba fogtam, bevittem a házba, és a gazdám lába elé tettem. A gazdám ekkor fölemelte a lovacskát és a kis kocsit, amúgy sárosan az alacsony bambuszasztalkára tette, és titkos szavakat suttogott föléje. Puha kendőt vett elő, tisztára és fényesre törölte a játékot, aztán az ölébe vette, az arcához szorította, ringatta, mintha apró gyerek volna. Én csendben álltam, mozdulni se mertem, féltem, talán valami meggondolatlant cselekedtem. Aztán, amikor a gazdám megnyugodott, amikor a lovacskát és a kis kocsit is bezárta ugyanabba a szekrénybe, amelyikben a kimonót tartotta, maga mellé ültetett és beszélt hozzám, beszélt, sokáig. Akkor még én kicsi kutya voltam, nehezen értettem az emberek szavát, de a kapitány arcát néztem, a hangját hallgattam, a feje biccentését figyeltem, és éreztem, hogy valami fontos dolgot mond el a házról meg a saját életéről.
Egy gyönyörűséges asszonyról beszélt, aki azt a sárga selyemkimonót viselte, és egy kisfiúról beszélt, aki itt játszadozott ebben a házban. És azt is mondta a gazdám, hogy ők már mind a ketten nincsenek itt, hogy őrájuk csak a kimonó meg a falovacska emlékeztet. És nekem ekkor összeszorult a szívem, mert mi, kutyák, megérezzük, ha baj történik valahol, és nagyon tudunk szenvedni a más baja miatt. És én arra gondoltam, hogy az a kisfiú bizonyosan jó gazdám lett volna, olyan gazda, aki éppen ilyen apró kutyához való, amilyen én vagyok. És a sárgakimonós asszony is jó gazdám lett volna, aki kényeztet és beavat egy nagy ház titkaiba, mint egyik asszony a másikat. Elgondolkoztam ezeken a dolgokon és elfacsarodott a szívem. Aztán azt mondta a gazdám, ez a nagy ember és nagy kapitány: – Tudod, kutya, ha ők élnének, te ma nem lennél itt velem. Tedd vidámabbá az életemet, ezért elnevezlek Vidornak!
Így lettem, hát, Vidor, a név nem is volt ellenemre, mivel jól illik a természetemhez. És így lettem Wong kapitány elsőszámú jószága, ha csak a pipáját nem kedvelte talán még nálam is jobban. De azt már mégse viselném el, hogy egy ostoba gyökérdarab megelőzzön a gazdám szeretetében!
Szép volt a ház, és szép a kert, jól lehetett heverészni a lakás árnyékos függönyei alatt, és a kert félhomályos mangrovebokrai alatt. Egy reggel a kapitány megállt előttem, szétvetett lábakkal, és így szólt hozzám:
– Mától kezdve nagy kutya vagy, megyünk a tengerre!
Mondtam volna, hogy én még nagyon kicsi kutya vagyok, de a kapitány nem hallgatott meg. Elindult öles lépteivel, én pedig, ha nem akartam lemaradni, loholhattam utána. Sokáig nem kellett loholni, mert a régi kikötő sarkán megállt a gazdám, és a tengerre mutatott:
– Látod, ott himbálózik a Nisiko, a mi hajónk!
Én ettől nagyon büszke lettem. Ha a mi hajónk, akkor azt úgy kell érteni, hogy a gazdám hajója meg az én hajóm. Vagyis Wong kapitányé és Vidor kapitányé. Olyan izgatott voltam, hogy még a lábam is reszketett. A gazdám csónakba ült és intett, hogy ugorjak mellé. Beugrottam, a csónak billegett, én pedig rettenetesen féltem. Akkor láttam először tengert, akkor láttam először hajót és csónakot. Féltem a békés tengertől, és a barátságosan öblögő csónaktól. Akkor még nem tudtam, hogy csak a haragos tengertől, és a hánykolódó csónaktól kell félni.
– Szimatold körül a hajót! – mondta a gazdám, de ez már parancs volt. Az első parancs, amelyet a kapitány adott a legkisebbik, négylábú hajóinasnak. Aki mellesleg tulajdonostárs is volt. Hajh, nehéz az emberek esze járásán eligazodni!
A hajót körülugattam, aztán alaposan végigszimatoltam. Rengeteg nagy hajó volt, én legalább is azt gondoltam róla. Minden helyiségbe beszaglásztam, minden kamrában terepszemlét tartottam, a lépcsőkön leszaladtam, az emeletekre fölszaladtam. Bekémleltem minden deszkabódéba, és kikémleltem minden láda mögül. Estig se végeztem a sok zegzuggal, a sok szöglettel és benyílóval. Este fáradtan dőltem a gazdám lába elé, majd ráhengeredtem a nagy kapitányi csizmákra.
– Elfáradtál, Vidor, ugye?! Pedig jól tanulj meg mindent. A hajót neked kell megvédened. Kicsi kutya vagy, de a bátorságod nagy. Én őrködöm nappal, te éjszaka. Ismerdd meg, ki a barát és ki az ellenség. Hogy ki a hamis barát, azt jól véssed az eszedbe. Őrizkedj a patkányoktól, nagyon pimaszok. Én ugyan lövöm őket, de azért mindig maradnak elegen. Ja, és köss barátságot a révkalauzzal meg a fináncokkal! – csak úgy záporoztak rám a tudnivalók. Emberi tanácsok voltak ezek, de hogy betarthassam őket, a kutyaeszemet kellett használnom. – Vidor, Vidor, – mondtam magamnak, – sok felhős napod lesz még ezen a saját hajódon…
Ettől kezdve ritkán jártunk haza. Ha a kapitány a hajón volt, hát persze hogy én is vele voltam, ha vásárolni indult, persze hogy én őriztem a hajót. Ha a fiúkkal tárgyalt (mármint a csempészekkel), persze hogy én őriztem a kapitányt.
Időnként vágytam haza, a szép bambuszházba és a mangrovebokros kertbe. De ha otthon voltam, egyre azon járt az eszem, mi történik a hajóval. A Nisiko… éjjel fölriadtam, és füleltem a tenger felé. Aztán másnap reggel alig bírtam a türelmetlenségemmel, hogy induljunk a kikötőbe, a hajóra.
A tenger, az valami különös volt. Különös volt, ahogy elnyúlt a végtelenbe, a fényes nap alatt. És különös volt, amikor ugyanez a tenger szürke hullámokat görgetett a hátán. Más tenger volt, amelyik a hátára vette a csónakot, és más tenger, amelyik hordozta és dédelgette a Nisikot. És a hajófenéken időnként bekopogott és be is dörmögött, mint egy dongó, vagy mint valami kínai medve.
A gazdám egyszer megkapta a nyakam bőrét, amit pedig csak kis kutyákkal tesznek, és a vízbe rakott. Kétségbeesetten kapálóztam, aztán addig igyekeztem elérni a gazdámat, amíg egyszerre csak ott voltam nála a parton. A gazdám visszadobott a vízbe (most már dobott), én újra kievickéltem, mire kiemelt és partra tett:
– Tudsz úszni, Vidor! – állapította meg, aztán a csizmájához szorította a fejemet, ami az elismerés jele volt nála. – Aztán el ne felejtsd ezt a tudományodat! – El nem felejtettem, de a tengerrel igazi barátságot sose kötöttem. A legszörnyűbb az volt, amikor egyszer szomjúságomban belekóstoltam a tenger vizébe. A szörnyű, sós víz a torkomon akadt, és kis híján megfulladtam. Ez az ijesztő ismeret legalább annyira az eszembe vésődött, mint az úszni tudás.
A Nisiko, ezt csak később tudtam meg, öreg hajó volt. Ha nem volna bizalmaskodás ilyet mondani egy fiatal kutyának egy öreg hajóról, azt is mondhatnám: rozoga, vén bárka. Vagy inkább sokat próbált, kiszolgált vízi alkalmatosság. Amikor új volt, turistákat szállított a szigetek között, de aztán megjelentek az üvegfedélzetes túrajachtok, a Nisiko pedig postahajó lett. Aztán jöttek a légpárnás surranó-hajók, a Nisiko pedig szállítóhajó lett. Gerendát fuvarozott, maniókát, időnként egy-egy pálmacserje-szállítmányt. Wong kapitány kezében újra felvirágzott az üzlet, átalakította gyöngyhalászhajóvá, de idővel kimerültek a közeli telepek, a Nisiko egyre többet maradt áru nélkül. Wong kapitány homlokán már egymást érték a ráncok, amikor a Nagy Zátony-szigetekről megkereste a bennszülöttek küldöttsége, és a Nisiko ismét közlekedett Honolulu és Wataburu, a Nagy Zátony-szigetek fővárosa között. A Nisiko lett ismét a kirándulóhajó, a postagőzös, a szállítóhajó, és ez a dolog mindenki legnagyobb örömére történt. Időközben még egy-két gyöngyfuvar is befutott. Hogy aztán Wong kapitány meg a nagy zátony-szigetekiek még miről beszélgettek ott a honolului bambuszházban meg a wataburui lávakőfalú matrózkocsmában, arról legföljebb a kapitány tajtékpipája tudna vallani, de ő bizony hallgat. Talán ezért is kedveli őt olyan nagyon Wong kapitány.
Még egy valakiről azért szólni kell a parton maradók közül, mielőtt tengerre szállunk. Nem nagy személyiség, nem mérhető a gazdámhoz, sem a kapitányok bármelyikéhez. Ő bizony az utca éhenkórászainak egyike, vagy még azoknak is csak a legkisebbike. Matakó volt a neve a sikátorban lakó kis utcagyereknek, aki ha volt munka, dolgozott a kikötőben, ha nem volt, magához hasonló utcagyerekekkel rótta Honolulu kikötői negyedét. Elkalandoztak a Diamond hegy oldalán, és sehol nem hagytak maguk után kárba veszni érett gyümölcsöt, vagy könnyen mozdítható kerti tárgyat. A gazdám elnézéssel, sőt bizonyos jóindulattal volt a tizenkét éves kis csibész iránt. Azt mondta, ha Matakó rávillantja hibátlan fogsorát, és megrázza fekete, göndör fürtjeit, mintha a saját fiát látná. Már amilyennek Wong úr az emlékeiben megőrizte a gyermek képét. Matakó barátságos volt velem is, ő volt az egyetlen, akivel a gazdám elengedett a kikötőbe, vagy föl a hegyoldalba. Én is szívesen barangoltam vele, de csak, ha egyedül volt a fiú. Ilyenkor beszélgetett velem, szavait majdnem olyan jól értettem, mint a gazdámét. Matakó időnként a lábszárához szorította a fejemet. Neki nem volt csizmája.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...