Lukáts János: A négylábú kapitány 20/20

A négylábú kapitány

Vidor

A hórihorgas, fekete pilóta nagyot nézett, amikor Wong kapitányt ismerte föl a nagy zátony-szigeteki bennszülöttek élén. Amikor pedig a helikopter közelébe értek, aggodalom szállta meg, látván a kapitány izgatottságát. Ez nem az a kedveszegett, szakállába morgó tengeri medve, aki tegnap este botladozva lépett ki a helikopterből.
Wong úr fegyelmezni igyekezett a mozdulatait, az érzéseit úgyis hiába igyekezett volna. Aztán elmondta néhány szóval, mit hallott a fiatal bennszülöttől. A tengerdémonról, az elhagyott hajóról, és rajta a kutyáról. A pilóta ránézett Wong úrra, és mindent értett. A kapitány most a tegnapi kutatóútját akarja folytatni. A bennszülötteket pedig vigye haza egy szállítógép. De hiszen csak egy gépet kaptak, ezt a nagy mostrumot. És mi van, ha a „tengerdémon” mégsem igaz? Ha mégsem igaz a kutya, vagy ha ez a kutya nem az a kutya? A hórihorgas szótlanul elindult az irodába, a parti őrség őrnagyához. Mit gondolt, mit mondott, ki tudja? Neki is volt kutyája!
Tíz perc múlva külön helikopteren ültek, a hórihorgas pilóta és Wong kapitány elöl, a bennszülött harcos hátul. Ott jobban elfért mellette az öles dárda, és a tolldíszeit sem
fenyegette veszély. Wong úr egy hangot se bírt kinyögni, de ezúttal nem a félelem fojtotta belé a szót.
– Óceán anyácska nagy, berregő madár ügyes! – szólt az ifjú bennszülött, amint a helikopter északnyugat felé elhagyta a várost.
A némaság azonban csak percekig tartott, a hórihorgasnak nem volt ínyére  a hallgatás, sem a szótlan töprengés: – Miért nem mondta tegnap, hogy erre keressük?

– Hát, hiszen honnan tudtam volna? – nyögte ki Wong kapitány. – A szél meg az áramlat általában éppen ellenkező irányba szokta hajtani a hajót. De most úgy látszik, talán valami ellenszél, amely ott alacsonyan fújt… vagy egy hínársziget… – a kapitány elhallgatott. A nyílt tenger fölött röpültek, alattuk egy-egy korallzátony, balra tőlük a jól ismert hajóút. Tegnap ennél délebbre szálltak, messze délre, meg keletre, meg nyugatra. Sokfelé. Másfelé.
– Mennyi az út? – nyögte ki az égető türelmetlenség kérdését Wong kapitány,
– Soha nem jártam erre helikopterrel.
– Ott vagyunk hamar! – felelt óvatosan a pilóta. Nem tudta, melyik zátonyra gondolt a bennszülött. Különben is, a tenger színét alaposan fölborzolta a szél, csak a helikopter belsejében látszott ilyen nyugodtnak a világ. Nyugodtnak?! Wong kapitányt kis híján szétvetette az izgalom, az ifjú bennszülött valamiféle madáristennek kezdte képzelni magát, a pilóta pedig úgy érezte, régen volt ennyire érdemes a kezébe vennie a botkormányt.
– Sokszor hajóztam ott lenn, de innen más! – magyarázta Wong úr.
– Igen, innen más! – hagyta rá a pilóta, aztán bátorításul elindította jobbját, hogy megpaskolja a türelmetlen kapitány térdét. De most megállt ez a kéz a levegőben, kinyúlt Wong kapitány felé, és a két férfi hang nélkül kezet szorított.
– Az ott Nagy Zátony-szigetek! Az ott Wataburu! – szólalt meg hátul az ifjú harcos, és kezével lefelé mutatott, a parti lombkunyhók és a vízen ringatózó kenuk irányába. A szigetek népe fejét és karját a magasba emelte, úgy bámult fölfelé. Az ifjú harcos kiintett népének a helikopterből, aztán közibük hajította csontbaltáját.
Wong kapitány tudta, ki lesz hamarosan a Nagy Zátony-szigetek vadonatúj nagy
királya.
– Arra, a szélső zátony felé! – mutatott a kezével bal felé a bennszülött. A szigetcsoportnak ez a része már kiesett a kereskedő- és postahajók útvonalából. Wong kapitány sohasem járt erre. A tengerből gyöngysorként állt ki néhány apró, kerek sziget. A szigetek előtt egy zátonysor húzódott. Tarajos, zöld hullámok szaladtak a tengeren. A szélső zátony mellett mintha valami különös tárgyat látott volna Wong kapitány. Ami nem zátony, ami olyan, mintha hajó volna. A helikopter
lejjebb ereszkedett, és csökkentette sebességét. Wong kapitány fölugrott az ülésből, de a pilóta egy szóval se próbálta visszaültetni.
A hajó! A Nisikó! Félig a vízben, és oldalra is dőlt egy kicsit. És… igen, ott… igen, ott a fedélzet közepén, a parancsnoki híd előtt, ott egy szőrös kis gombolyag, aki ugrál, aki biztosan ugat, bár a hangját elnyomja a helikopter zöreje. Igen, a Vidor, kiskutyám!
– Ő az, a Vidor! Él! – aztán félve kérdezte a kapitány: – Lát? Megismer olyan messziről?
– Önt biztosan megismeri, kapitány! – és a pilóta óvatosan még lejjebb eresztette a gépet. – Nem szállhatok le, uram, erős a szél, és megdőlt a hajó.
– A hágcsót! – szólt a kapitány. Nem kérés volt ez a szó, hanem parancs. A pilóta szó nélkül dobta ki a kötelet a kapitány számára, aki tegnap este töredelmesen vallotta be, hogy soha még nem ült helikopteren, és retteg a repülésnek a gondolatától is.
A kapitány oldalára vette a hatalmas táskát, és a helikopter ajtajához lépett. Nyolc méterrel mélyebben ott ugrált a Vidor kutya, aki tombolva és örömében hemperegve fedezte föl a kapitányt, aki az égből közeledik feléje. A magasba ugrott és gurult végig a fedélzeten, nyüszített és csaholt, megmerevítette a négy lábát, és felborzolta a nyakán a szőrt. A kapitány alatt a szél félelmetesen himbálta a kötélhágcsót.
– Vidor! – kiáltotta Wong úr többször is, de a helikopter elnyelte a hangját. Elnyelte a kutya ugatását is. Aztán meghallották egymás hangját, a kapitány a fedélzetre ugrott, a kutya a kapitány ölébe, és ott hemperegtek nagy-nagy boldogságban.
Vidor elrohant a megdőlt fedélzet végéig, aztán visszaszaladt. – Gyere gazdám, nézd, megőriztem ezt a hajót, amit rám bíztál! Megvan a parancsnoki híd, meg a lejáró is, látod, becsuktam szépen az ajtót, ahogy tanítottad! Hát, megdőlt egy kicsit, majd rendbe hozzuk, mi ketten.
– Jól van, Vidor, jól van! – csak ezt mondogatta Wong úr, és ült a földön, lapáttenyerét a kutya fején és lesoványodott oldalán tartotta, a gubancos bundáját simogatta. Vidor pedig orrával és egész lelkével szívta be ismét azt az édes gazdaillatot, amely annyira hiányzott több mint három héten át, amely mindenért kárpótolta, amely a világot, a boldogságot jelentette számára.
Wong kapitány nagyot sóhajtott: – Gyere, Vidor, menjünk innen! – azzal felnyalábolta a kutyát (óh, milyen könnyű lett!), és beletette a táskába. Vidor belegömbölyödött a kapitány hatalmas táskájába, és azt gondolta, a mesék birodalmába került.
Amikor fölértek a helikopterbe, a pilóta a kezét nyújtotta: – Bravó, kapitány! – aztán rámosolygott a táskára, Vidor barna szemébe nézett, úgy mondta: – Bravó, te
négylábú kapitány!
Wataburu fölött még leereszkedett a helikopter, az ifjú bennszülött rámosolygott Wong úrra: – Wong úr nagy kapitány! – hajlongva kilépett a helikopter ajtaján, és macskaügyességgel népe közé ereszkedett. A helikopter pedig elberregett Honolulu felé.
Félszavakkal és félvakkantásokkal mindent megbeszéltek, amíg röpültek az óceán fölött. Huszonnégy nap minden keserűségét, mindkettőjüknek volt mondanivalója a másik számára. Amint Honolulu fölé értek, a pilóta népes embercsoportot észlelt a kikötő sarkánál. Wong úrhoz fordult:
– Kapitány, nem önt várja az a csomó ember ott?
– Őt!
– Szálljunk le ott, kapitány?
– Köszönöm, barátom! – kétezer végigcirkált kilométernek és az egymással megosztott örömnek szólt ez a köszönet. A helikopter lassan ereszkedett le a kikötő betonjára. Ismerősök és ismeretlenek, zászlóvásárlók és kutyabarátok vették körül a földre ereszkedő „berregő madarat”. Vidor kiugrott a kapitány táskájából, hogy a saját lábán lépjen a rajongott város földjére. Wong kapitány kinyitotta előtte a helikopter ajtaját.
Matakó végigrohant minden ismerőst, olyan zavarosan adta elő a történetet, hogy legtöbben meg sem értették. Csak azt tudták meg a lihegve elkapkodott szavakból, hogy akinek kedves az élete, annak oda kell jönni ma kora este az öreg kikötő sarkához. Ott is voltak valamennyien. A Miss a kosárkával, benne az elmúlt napokban némiképp háttérbe szorított Paóval, a kormányos, aki bölcs tanulságokat fogalmazott magában, a Frász-testvérek, akik éppen, hogy világgá röpítettek egy kutyát az óceánjárón, és most egy másikat fogadhattak, aki helikopteren érkezik.
Csak álltak a kikötő sarkánál, a kormányos tarka zászlókat szorongatott a kezében, a Miss pedig igazi könnyekre fakadt, amint meglátta Matakó kezében a négy világoskék csizmácskát. Az úton szembetipegett velük Tikura anyó, hangos szipogásba kezdett, amikor meglátta Vidort, de azonnal érezte, itt nagy szükség lesz az ő konyhai művészetére.
Megálltak a bambuszhajlék kertjében, a mangrovebokrok között, Vidor megnyugodva vette számba az otthon oly régen hiányolt illatait.
– Matakó! – szólt Wong kapitány, és ismét zavarban volt. – Azt a kisebbik belső szobát alakítjuk ki nektek, ahol most a kincses szekrény áll.
– Az jó lesz! – csillant fel a fiú szeme, aztán megismételte: – Az jó lesz, kapitány!
A kisfiú rámosolygott a nagy emberre, meg rámosolygott a még nála is kisebb kutyára. A kapitány kezébe csúsztatta azokat a fránya csizmákat. Wong kapitány a fejét csóválta, miközben megmutatta őket Vidornak: – Nem kell ám hordani, legföljebb majd télen, vagy ha vendégségbe megyünk a Misshez! – azzal lenyúlt, megsimította Vidor bundáját, és nagy megelégedéssel a csizmája szárához szorította a kutya fejét.

 

 

Budapest

2002. május – július


Ajánlott bejegyzések