Lukáts János: A négylábú kapitány 19/20

A négylábú kapitány

A tengerdémon üzenete

 

Négy helikopter állt fölszállásra készen a kedvedért, egy konzul, egy őrnagy, egy elkényeztetett kisasszony a villanegyedből, egy hórihorgas, fekete pilóta és ki tudja még, hányan, napokat és heteket áldoztak a te hajódra és a te kutyádra. A honoluluiak zászlóerdőbe borították az öreg bárkádat, hogy felkutathassad, amit elvesztettél. Egy precíz kormányos, egy ragyogó szemű kisfiú a bizalmát és a lelkesedését adta az ügyhöz. Mit akarsz még, Wong? Hát, nem sikerült a vállalkozás, egye kánya! Hát, elveszett a hajó, majd fizet a biztosító (persze, csak ha a roncs előkerül)! Ugye, Wong, nem ez a baj?! Az a kutya, az a baj! Aki a házadat ismét az otthonoddá tette, aki visszalopta a szívedbe az örömet, és a szemedbe a mosolygást. Ő veszett el, és nincs zászlódísz, nincs biztosító, vagy bármi, ami pótolhatná ezt a veszteséget! – a kapitány gépiesen evezett a hajótól a rakpartig, lépegetett a rakparttól az óvárosig, és igyekezett a bambuszhajlék felé.
– A maláji csempészkapitány! – harsogott egyszerre Wong úr fülébe egy rozmári hang, és csapódott egyszerre a vállára két lapáttenyér. Aztán a szakáll mögül azonosíthatóvá lett a hang és a tenyerek tulajdonosa is, Björn Skjöld Fjordsensen, a bő torkú és tenyeres viking. – Vagy hogy is van ez? – torpant meg hirtelen, és ellökte magától távol-keleti kollégáját. – Mi szerettük, vagy utáltuk egymást?
– Volt ilyen is, meg olyan is! – felelte Wong kapitány, miután visszanyerte egyensúlyát és lélekjelenlétét.
– Aha! A kutya…! – jutott eszébe Björn Skjöld Fjordsensen úrnak valami a múlt ködéből. – Amit nálam felejtett a hajón. A nagy fehér kutya… – aztán elbizonytalanodott a méretes
viking, kezét Wong úr vállára tette, és mellkasát megcélozta mutatóujjával. Szúrósan a szeme közé nézett, úgy szótagolta: – De én visz–sza–küld–tem! Ugye, megkapta? – üvöltött rá dédelgetett áldozatára, és arca széles mosolyra húzódott.
– Az én kutyám nem járt az ön hajóján, az én kutyám a tengeren maradt. És öntől semmiféle kutyát nem kaptam. De nem is kértem, kapitány! – sziszegte a foga között Wong úr, majd sarkon fordult és távozott.
Björn Skjöld Fjordsensen kapitány ámulatában a saját szakállába kapaszkodott. Aztán megcsóválta a fejét, Wong kapitány feledékenységét kárhoztatta, és tétova léptekkel visszaindult az Albatroszra. Amint a fedélzetre lépett, szeme megakadt az első tiszten, aki a tengerészeti előírásoknak megfelelően tisztelgett a hajóra lépő kapitánynak. Björn Skjöld Fjordsensen kapitány megtorpant, három ujja közé fogta az első tiszt zubbonyának legfölső gombját, és úgy kérdezte: – Hadnagy, maga szerezte nekem a minap azt a kutyát? – az első tisztnek ijedtében majdnem leesett a szemüvege:
– Nem én, uram!
– Azt a nagy, fehér kutyát… Mit beszélek! Azt a koszos vakarcsot, amit előbb a tengerbe akartam dobatni, aztán elküldettem Wong kapitánynak?
– Nem én, uram!
– Akkor miért emlékszem magára?
– A kutyát Mister Ágrólszakadt szerezte, és őt akarta kapitányságod a tengerbe dobatni.
– Ugye, hogy igazam van! – kiáltotta a kapitány, és lecsavarta az első tiszt zubbonygombját.
– Szerezze vissza nekem azt a kutyát! – azzal továbblépkedett a kabinja felé, a zubbonygombot felhajította a levegőbe, hogy az éppen az első tiszt tenyerébe hullott. Az első tiszt megigazította a szemüvegét.
A honolului régi kikötő hamar kiheverte a többnapos vihart, nyüzsgött az élet a part mentén, az öreg mordály és a polipsütő között. Nehogy újra kiöntse őket a tenger, a két Frász
testvér két aszfaltos hordót kerített magának, és alátámasztotta vele a fedezékként szolgáló ladikot (vagy egy másikat, amelyet helyette szereztek), így roppant komfortos szállásra tettek szert. De kellett is, mivel a csónak alatt lakók száma megnövekedett, még pedig egy vakarcs méretű, de igencsak vidám és hangos kutyával. A hányatott sorsú eb, amelyet Matakó bízott a fiúkra, nemcsak enni kapott időnként, de a láncot is levették a nyakából, és saját kuckót alakított ki a csónak alatt, vagyis valóságos kutyaparadicsomban érezhette magát. Sőt, Frász Egy és Frász Kettő már a kutya jövőjéről is gondoskodni kezdett: lopni tanították.
Nem mindenki szemlélte persze elnéző mosollyal a vakarcs tündöklését, voltak sötét erők, akiknek komoly elszámolnivalója akadt a kutyával és mindazokkal, akik a kutya útját
egyengették. Mekele volt természetesen a sötét erők neve, lelkében az irigységnél csak a kapzsiság volt erősebb, szemtelenségénél csak az ostobasága a nagyobb. Csak egy hüvelyknyi főtt polip kellett, hogy a meggondolatlan tolvajtanonc kioldalogjon a csónak alól, ahol gazdái hordóikba bújva horkoltak, és már vitte is Mekele, lánc helyett bőrszíjjal adva a kutya értésére, hogy a szabadságnak egyelőre befellegzett.
Frász Egy rémülten vette észre a kutya eltűnését, kirángatta testvérét a hordójából, maga pedig vágtatott Matakóhoz. – Az ágrólszakadt, biztosan ő volt! – és együtt rohantak
tovább. Futás közben megszületett a haditerv Matakó fejében. Vagyis a mentési akció. A zsibvásárba rohantak, lesbe álltak a kutyaárus bódéja körül. Matakó szívét különösen összeszorította a vinnyogás és a csaholás, amely azt mutatta, hogy a ketrecek lakói nem a kikötői vakarcs szabad életét élik. Egyszerre föltűnt Mekele, szíjon vonszolta maga után a négylábú árulnivalót.
– Megvagy, gazember! – rohant rá a két fiú. Kisebbek voltak Mekelénél, de elszánt haragúak, az ágrólszakadt Mekele hóna alá kapta a vakarcsot, és elszaladt vele. A fiúk egymás tenyerébe csaptak, aztán futottak tovább. Fu Ku Li asszony lampionos háza sarkánál, egy nagyra nőtt fügebokor alá húzódtak, odabentről lantszó és harangcsengés hallatszott. És vékony füst szállt föl a konyha felől, Matakó bizalmatlanul méregette a milliomos kínai özvegy titokzatos udvarházát.
Mekele lassan settenkedett elő a sarok mögül, jó üzletet remélt, vagy legalább némi aprópénzt a kutyáért. Hozott már az özvegynek máskor is ünnepi pecsenyének valót.
– Megvagy, gazember! – rontott neki a két fiú, akik közben botokkal is fölfegyverkeztek, Mekele kezében a kutya ficánkolni kezdett, így hát „az ágrólszakadt” képtelen volt védekezni. Futásra vette a dolgot, de így is kapott egy suhintást Frász Egytől, meg egy kőhajítást a hátába Matakótól.
– A kutya megvan, de Mekelénél van! Most vajon hová indul vele? – töprengett Frász Egy, miközben harciasan megdobált minden útba eső kéményt és háztetőt.
– Egy útja marad, az Albatrosz! Ott a kutyának jó helye volna, Mekelét meg úgyis kidobják! – és a fiúk visszaindultak a kikötő felé.
Az első tiszt (aki időközben zubbonyt váltott), alig akart hinni a szemének, amikor meglátta Mekelét az Albatrosz körül sündörögni. Intett a fiúnak, hogy csak jöjjön nyugodtan a
fedélzetre, maga pedig a szócsőhöz lépett, és belelehelte ígéretes mondanivalóját: – Mister Ágrólszakadt, uram! És az eb! – majd Mekeléhez fordult: – Mister izé… a kapitány már várja önt!
– Na, látja, hadnagykám, Mekele előtt nincs bezárt kabinajtó. Elhallgass, te dög! – ezt ugyan már a kutyának mondta Mekele, de az első tisztnek kedve lett volna magára vonatkoztatni, és a szólót rövid úton eltávolítani az Albatroszról.
Björn Skjöld Fjordsensen kapitány lecsapta whiskysüvegét, amellyel éppen megbeszélte a kutyahistóriát, és öles léptekkel indult a fedélzetre. Amint fölismerte Mekelét, és észrevette a kutyát, örömmel kurjantott felé: – Hát, itt vagy? És ő is?
Mekele zsebre dugta a kezét, és úgy válaszolt: – Ez a Wong visszaküldte a kutyát. Azóta én viselem gondját. Esetleg átengedem önnek, kapitány. De ha nem kell, a kis hadnagy örömmel fizet érte, megbeszéltük a dolgot! – de Mekele ezúttal túllőtt a célon.
– Wong úrral ma reggel beszéltem! Semmiféle kutyát nem kapott, elsinkófáltad, te gazember! Most meg idehozod nekem, pimasz?! És még koszosabb, mint három hete volt. A tengerbe vele! – reszketett a fedélzet a kapitány bömbölésétől, és reszketett Mekele is, de legjobban a vakarcs fehér kutya reszketett, a szemtelen éhenkórász hóna alatt. Mekele hátrálva igyekezett elérni a deszkapallót, amelyen át az Albatroszról a szárazföldre menekülhetett volna. Csak hát! Az első tiszt egyencsizmájának a fényes orra csak éppen annyit csúszott előre, hogy Mekele elbotlott benne, hanyatt vágódott, és a kutyával a hóna alatt az Albatroszról a honolului régi kikötő vizébe zuhant.
– Csónakot! – harsant a kapitány hangja.
– Ember a vízben! – kiáltotta az első tiszt.
– A vakarcsot! – üvöltötte fölül első tisztjét a kapitány. – Az a lókötő majd maga partra úszik!
Csődület támadt az Albatrosz körül a rakparton, a szájtátók vérmérsékletük szerint biztatták Mekelét, a fehér kutyát, vagy az óceánjáró tizennyolc személyes mentőcsónakját. A
szájtátók között az első sorban tolakodott Matakó és Frász Egy, lelkesen szurkoltak a vakarcsnak, amely még zuhanás közben kiugrott Mekele kezéből, szép tiszteletkört írt le a tenger langyos vizében, majd hatalmas biztatás közepette a mentőcsónakba ugrott (a hadnagy azért segített). A mentőcsónak kellős közepén megállt, megrázta csatakos bundáját, és – rangfokozatra való tekintet nélkül – minden tengerésznek telefröcskölte a szemét és a zubbonyát sós tengervízzel. A mentőcsoport tagjai úgy léptek az Albatrosz fedélzetére, akár egy tengeri ütközet kárvallottjai. Mekele néhány karcsapással partot ért a csónakkikötőben, és sürgősen elvegyült a tömegben. A kapitány kezét karba fonva állt a fedélzet korlátjánál, és figyelte a legénység ténykedését. Amint a fehér vakarcs „fedélzetet ért” (és mielőtt a kapitány díszegyenruháját is telepettyezte volna), Björn Skjöld Fjordsensen kapitány harsány hangon közölte hajója legénységével és a rakpart szájtátóival kapitányi döntését: – Ez a kutya menedékjogot kapott! Mostantól norvég állampolgár, és az Albatrosz kutyája! A neve Viking lesz! – azzal lehajolt, és vasmarkát belemélyesztette a kutya átázott bundájába. A legénység harsány hurrája közepette indult vissza kabinjába, aztán megállt, és az első tiszthez fordult: – De valaki mossa meg végre, egy norvég nem lehet ilyen koszos! – Az első tiszt megigazította szemüvegét, és továbbadta a parancsot a második tisztnek.
A tömeg oszlani kezdett a rakodópart szélén. Frász Egy visszaszaladt a „hordós csónak-lakba”, hogy közölje Frász Kettővel a kutya sorsának jobbrafordulását. Matakó is indult volna, talán éppen a bambuszhajlékba, amikor észrevette, hogy egyetlen ember maradt már csak a sokadalomból. Miss Millicent állt a háttérben, karján kosárkával, és zsebkendőjével a szemét törölgette.
A kert mangrovebokrai között járkált Wong úr, de nem talált megnyugvást. Üresnek és kihaltnak érezte a házát, ellenségesnek maga körül a világot. A kertből a házba ment, a házból pedig ismét a kertbe kívánkozott. Menekült volna otthonról, ehelyett elbújt a ház legsötétebb zugában.
Percek óta dörömböltek már a bambuszhajlék kapuján, mire végre meghallotta. Tikura asszony tördelte a kezét a kapu előtt, aki ezúttal is rosszat sejtett, a nyomában különös társaság taposta egymást. Tolldíszbe és fűszoknyába öltözött harcosok voltak, öles dárdákkal és csontbaltákkal alaposan fölfegyverkezve. Wong úr azonban régi ismerősként köszöntötte őket, talán még egy halvány mosoly is összegyülekezett valahol a szája szögletén: a nagy zátony-szigetekiek voltak.
– Nagy kapitány, hozzád jöttünk! – hajlongtak a bennszülöttek, Wong úr a házba tessékelte őket. Elárasztották a lakást, legtöbbjük azonnal a földre ült, akárcsak odahaza, a lombkunyhóban. A vezetőjük, egy öles termetű, fiatal bennszülött, mosolyogva adta át ajándékát: egy rózsaszínű kagylókürtöt. Wong kapitány szájához emelte és megfújta a kürtöt, amivel hatalmas tetszést aratott vendégei körében. Két nyakláncot és egy üveg whiskyt nyújtott át cserébe a fiatal bennszülöttnek, aki hajlongva és mosolyogva tette a nyakába mindkét láncot, és helyezte biztonságba oldala mellett az üveget.
– Királyunk, a hatalmas Watakombó, változatlanul nagy kapitánynak tart! – és hajlongtak az üldögélő bennszülöttek.
– Én is hatalmas uralkodónak tartom változatlanul Watakombó királyt! – és nem tudta Wong úr, miért is ne tartaná hatalmasnak a Nagy Zátony-szigetek mindenható urát.
– Királyunk sajnálja, hogy a nagy kapitány kis hajója elment óceán anyához!
Wong kapitány bólogatott, és fogalma se volt, mit akarhatnak tőle az öles dárdák és csontbalták birtokosai. Azért megnyugtatta egykori üzletfeleit: – Óceán anyácska küldött másik hajót nekem. Ez is kis hajó, de jó hajó.
– Vén kofa! – bólogatott, és vigyorgott az ifjú, öles szószóló.
– Hm, ez volt a neve, amikor hozzám érkezett. De honnan tudsz te erről, ifjú nagy harcos? – kérdezte Wong úr a vendéget.
– Nagy Zátony-szigeteken nincs titok. Watakombó király előtt nincs titok. Watakombó király kedvelte a kis Nisikót. És kedvelni fogja a Vén kofát is. De legjobban kedveli Wong nagy kapitányt.
Wong kapitány szíve megdobbant. Azt jelenti ez a cikornyás beszéd, hogy a rendszeres hajójáratot és a szállítást ismét őrá bízzák a nagy zátony-szigetekiek? Hát, hiszen akkor van
munka, akkor lesz pénz, és talán még… – Wong kapitány végig se merte gondolni, amit hallott.
– Már a közelgő holdtölte napján várja Watakombó király nagy kapitányt a Nagy Zátony-szigeteken. Meg a Vén kofát, amely kis hajó, de sok jó üveg whisky elfér rajta. – közelebb húzta magához az ajándék üveget az ifjú harcos.
Wong úr hajlongott és mosolygott, közben pedig már azt számolta, hány fordulót is kell tennie, hogy a Nisikó kárát pótolni tudja. A nagy zátony-szigetekiek indulni készültek.
Fölvették a dárdákat és a csontbaltákat, az ifjú harcos az időközben kiürült whiskysüveget észrevétlenül egy teli üvegre cserélte (Wong úr odakészítette az ajtó mellé, az ifjú harcos keze ügyébe).
A bambuszhajlék előtt még egyszer meghajtották öles dárdáikat és rámosolyogtak a szepegő Tikura anyóra.
– Sietünk berregő madárhoz, – közölte az ifjú harcos, aki a helikoptert illette ezzel a megtisztelő törzsi névvel. Wong úr meghökkent ettől a közléstől, de most már emlékezett, a hórihorgas pilóta tegnap este beszélt erről a soron kívüli útjáról.
– Nagy Zátony-szigetek népe miért hagyta el óceánjáró kenuit? – kérdezte Wong kapitány. Nem mintha valóbanérdekelte volna a bennszülöttek törzsi határozata, inkább már egy kiadós szantálfa- vagy gumicserje-szállítmányra gondolt.
– A tengerdémon üzent Nagy Zátony-szigetek népének! – magyarázta ifjú harcos, és csontbaltájával megérintette Wong kapitány mellkasát.
– És mit üzent az a démon? – Wong kapitány mosolyogva elhárította magától a csontbaltát.
– A démon üzente, hogy nagy zátony-szigetekiek ne szálljanak tengerre, ameddig ő a szigetek körül tartózkodik. Ezt kívánja tengerdémon, és a szigetek lakói engedelmeskednek.
– És hogyan üzente meg ezt a démon nektek, ifjú nagy harcos? – kérdezte Wong kapitány.
– Tengerdémon kicsi hajóval eljött a kicsi zátonyig, és onnan üzent nekünk kutya képében. Ugatása betölti a napot és az éjszakát.
Wong kapitányon mintha villámcsapás rohant volna keresztül. Megragadta ifjú harcos karját, aztán magát a harcost, fölemelte, aztán szinte a földhöz szögezte.
– Egy kutya, az óceánon? – de már alig bírta a szót kipréselni magából.
– Kicsi kutya, kicsi hajón, mint volt Nisikó. De a hangja nagy! Ő tengerdémon, Nagy Zátony-szigetek barátja!
De Wong kapitánynak már beszélhetett. Oroszlánbömböléssel rohant vissza a házba, megölelte Tikura anyót, vállára kanyarította a hatalmas kapitányi táskát, aztán megragadta az öles dárdát, és húzta maga után ifjú harcost, végig a honolului belvároson, végig a kikötőn, egyenesen a „berregő madarak” támaszpontja felé.
Matakóra a kikötő sarkánál talált rá. A kisfiú elrémülve nézte a tarka csoportot, a csoport előtt Wong urat, amint maga után vonszolja a csontbaltás bajnokot.
– Megvan a kutya, fiam! – ölelte magához Matakót, de olyan erővel, hogy lélegzet alig maradt a gyerekben. – Én most odaröpülök, te pedig szóljál… szóljál mindenkinek! – és rohant tovább bennszülöttjei élén.
Matakó semmit se értett. Hiszen ő ott állt az Albatrosz kikötőbakjánál, végignézte a különös színjátékot. Hát persze, hogy megvan a kis fehér, vakarcs kutya! De miért örül ennek annyira a kapitány?
Aztán egyszerre a szívébe nyilallt a mondottak értelme. A kutya, aki megvan, nem, nem lehet más, mint a Vidor. A Vidor! – Matakó hirtelen nevetni kezdett, aztán sírni kezdett, és
ugyanolyan oroszlánordítással rohant végig a honolului öreg kikötőn, mint öt perccel korábban Wong kapitány.

 


Ajánlott bejegyzések