You are here

Lukáts János: A négylábú kapitány 18/20

A négylábú kapitány

Széles tenger, magas ég…

Miss Millicent már alig bírta türtőztetni magát, aztán fogta a kosarat, felkapta Miss Paót, a kosárba tessékelte, a kosarat a karjára kapta, és elindult. A macska nem szokott korai sétákhoz, hát még esős reggelekhez, ezért aztán meglehetősen bizalmatlanul nézett ki gazdaasszonyára egyfülű járművéből. A Miss keze, amellyel a macska hátát melegítette, azért megnyugtatta valamelyest.
Megállt a régi rakpartnak azon a pontján, ahonnan legjobban odaláthatott a Vidor kikötőhelyére, összeszűkült szemmel figyelte a visszatért hajót. De főképpen a fedélzetét, nem
szaladgál-e rajta valaki, persze négy lábon. És a fülét is úgy fordította, hogy három kőhajításnyi távolságból is meghallja, ha ugatna valaki azon a hajón. De a hajó néma volt és elhagyatott.
Aztán a kapitány és Matakó csónakba szállt, jaj, a Miss nagyon figyelte, hányan ugranak be abba a csónakba, de abba csak ketten ugrottak be. Ott ért a csónak partot a Miss közelében. A kapitány zavartan lesütötte a tekintetét, Matakó is alig mert a Miss szemébe nézni. Miss Millicent mindent értett. Néma fejbólintással üdvözölték egymást. A nagy férfi meg a kicsi fiú haza indult a bambuszhajlékba.
A Miss is hazafelé indult, keze a kosárban, a macska bundáját melegítette. Aztán egyszerre meggyorsította a lépteit. A kikötő sarkánál összenéztek a háta mögött, a villanegyedben pedig már kitértek előle. Akár egy dühös vadkan, úgy tört be apja irodájába:
– Az urak itt ülnek és tanácskoznak, amikor az óceánon harmadik hete hányódik egy hajó, egy szerencsétlen kutyával a fedélzetén?! – az urak feszengeni kezdtek, és zavart magyarázkodásba kezdtek. – Helikoptert akarok, és pedig azonnal! – kiáltotta a Miss, és toppantott is a lábával, ami sajnos elég kislányosra sikerült. – Délre visszajövök érte! – és becsapta maga után az ajtót. Hát, ez a jelenet inkább színpadra való volt. És vajon ki fogja vezetni azt a „kitoppantott” helikoptert?
A Miss felvitorlázott toronyszobájába, Paót először a heverőre borította, aztán gondolt egyet, és visszapakolta a kosárba. Hogy Miss Paó mit gondolt mind eközben, arról jobbnak
látta mélységesen hallgatni. Macskástól vonult tovább a Miss, egyenesen a Honolului Természetvédők Irodájába. Az áhítatos unalomba fulladt közgyűlés egyszerre riadt méhkaptárhoz lett hasonló.
– Ahol egy kutya veszélyben van, ott minden állat veszélyben van! – harsogta a közgyűlés szeme közé a felnőttektől ellesett, kétségtelen bölcsességet, s az álomtól kókadozó
fejek buzgó bólogatásba fogtak. – Odamegyünk, most és valamennyien! – döntött a természetvédők fődöntnöke, majd feltápászkodott karszékéből, és az indulást mímelte.
– Talán inkább egy helikoptert! – kockáztatta meg Miss Millicent, s a döntnök megkönnyebbülten ereszkedett vissza természetvédői karszékébe. A helikoptert megszavazták, a rendkívüli keretből pedig huszonegy kiló kutyaeledelt utaltak ki (a kisasszony huszonegy napot mondott, amióta Vidor kutya – úgymond – önellátó). A Miss megpróbálta lebeszélni erről a közgyűlést, hiszen visszamenőleg szükségtelen táplálni az ebet, de az előterjesztés már határozatba ment, s így visszavonhatatlanná vált.
A Pacifikus Humanisták Ligájában már várták, a híre megelőzte Miss Millicentet. Itt a nagy zátony-szigetekiek érdekeire hivatkozott, akik a Nisikó elsodortatása által a
kultúra és a civilizáció valamennyi áldásától vágattak el, ami – ugyebár – tűrhetetlen. A Liga egy emberként döntött, hogy a Nisikó lángra lobbanásának ideje óta az összes napilapot helikopterrel eljuttatja a nagy zátony-szigetekieknek, három-három példányban, hogy mindenkinek jusson a kultúrából és a civilizációból. (Többen úgysem igen tudnak olvasni a derék
bennszülöttek közül, de náluk nagy még a törzsi összetartás, a három írástudó felolvassa a legfrissebb honolului piaci árakat, a múlt heti lóverseny eredményeket, meg az alaszkai meteorológiai közleményeket.)
– A helikoptert inkább a hajó után küldhetnék… – kockáztatta meg a Miss. Kompromisszum született: a napilapokat ledobják acélkapszulában, nehogy bajuk essék, a visszatérő helikopter pedig a bajba jutottak keresésére indul.
– Kik a szerencsétlenül jártak? – kérdezgették egymást, mintegy mellékesen a ligabeliek.
– Egy kutya… – nyögte ki a Miss, és rosszat sejtett.
– Egy kutya?! – és a pacifikus humanisták fölháborodni készültek.
– Egy kutya a hajón, egy hajóskapitány pedig a honolului bambuszházban! – tette árnyaltabbá a veszedelmet a Miss.
– És miért nem megy a hajója után, ha ő a kapitány? – kérdezték ismét a pacifikus humanisták, ami kétségtelenül éles észre vall, ha nem is túlságosan éles észre.
– Hát, éppen, mert elúszott a hajója! Azért kell a helikopter, hogy odajusson! – nyitogatta a Miss a pacifikus humanisták elméjének kapuját.
– Akkor tehát a kapitánynak is a helikopteren a helye! – ez a határozat már méltó volt a PHL szelleméhez.
Mire a parti őrség parancsnokságára ért, az altisztek már sorakoztatták a legénységet. Miss Millicent a felelősséget emlegette, amelyet valakinek vállalnia kell, ha egy hajó, amely… – itt egy kicsit ötölt-hatolt, – ha egy hajó elvész az óceánon. – És mi van, ha más országbeli őrség találja meg a mi hajónkat? – tette fel a szónoki kérdést a parancsnokló őrnagynak, aki bele se mert gondolni effajta szörnyűségbe.
– És a hajón…? – kérdezte az őrnagy aggályosan.
– Vidor őrmester! – felelt öntudatosan a Miss.
– Tehát ember tartózkodik a Nisikón? De hiszen…
– Nos, Vidor őrmester, khm… eb! Kiváló nyomozó munkájáért kapta őrmesteri rangját. De jól megérdemelt nyugállományát nem kívánja egy vesztett kormányú bárkán tölteni! – és a Miss jól az őrnagy szeme közé nézett.
– Helikoptert! – biccentett fejével, és intett jobbjával a parti őrség mindenható ura, és az altisztek a felsorakozott legénységnek pihenjt vezényeltek.
A Miss egyeztette az óráját az őrnagyéval, majd katonásan ellépkedett. Meg sem állt a bambuszhajlékig. A kopogásra Tikura anyó tipegett elő. Első alkalommal megrémült a Misstől,
második alkalommal meglágyult a szíve iránta, ezzel az amazoni léptű mai kisasszonnyal azonban végkép nem tudott mit kezdeni. Némán félreállt az ajtóból, és inkább a konyhába menekült, hogy ne lássa a következményeket.
– Uraim, önök itt ülnek és tanácskoznak, amikor a helikopterek bőgő motorral felszállni készülnek? – kiáltotta a bambuszhajlék meglehetősen szárnyaszegett hangulatába.
– Hiába volt az utunk, Miss! – sóhajtott Wong kapitány. – Oda a pénzünk, és megy az idő. A Nisikó, a Vidor – sehol.
– Elsodorta őket az óceán! – nézett maga elé a kormányos, és kezével a kegyetlen tenger habjait utánozta.
– Hajnalban szárnyra kelhetnek. A magasból, és messzire, és gyorsan… – elhallgatott a Miss, zaklatott nap állt mögötte. – Tejet, ha kaphatnék, egy tányérkával legalább!
A két tengerész alig értette a szavait, a legutolsó mondat után pedig valósággal azt gondolták, a Missnek megártott a fölös mértékű napi izgalom. Matakó és Tikura anyó aztán elintézte, hogy a tej annak jusson, akinek Miss Millicent szánta.
Wong úr rettenetes zavarban volt, ezúttal se a whiskysüveg, se a torokköszörülés nem használt. – Miss Millicent, – kezdte, – khm, amit ön tett, szóval, mindazonáltal, bár lehetséges
következményeiben az ilyesfajta bármineműség… aztán csak kibökte, ami a lelkét nyomta: – Tudja, kérem, félek a helikopteren!
– Ne féljen, kapitány, én is félek! – ilyenre sikerült a Miss bátorító mondata.
– Én, ugyebár, a vizek embere vagyok, de a röpülést átengedem a madaraknak! – majd, mintha elszégyellte volna magát: – Bárcsak tehetném! – morogta a szakállába.
– Ezt vigye magával! – adta kezébe a Miss a whiskysüveget, – és ott legyen holnap hajnalban! Jó utat, Wong kapitány! – és most már igazán haza sietett.
Nehéz, ólmos fáradtság szakadt rá, mégsem volt nyugodt az álma. Annyi zaklatott nap után, annyi emberi munka nyomán, ahol annyi jó szándék valósult meg, lehet, hogy minden hiába volt? Nyitott szemmel hosszan nézett maga elé a sötétbe, és hallgatta a kikötőváros éjszakai neszeit. Aztán hajnal felé, könnyekkel a szemében, elaludt a kimerültségtől.
Wong kapitány szótlanul rótta végig százszor is a bambuszhajlékot. Felváltva vette kezébe a pipáját és a whiskysüveget, de mindannyiszor le is tette mindkettőt. Tönkrement, két
kudarcos vállalkozás egymás után nehezen heverhető ki. Nem maradt pénze, nem volt hajója, de mindezt nem is bánta talán. Sajnálni kezdték az emberek, a tengerészek, a csempészek, de még a parti őrség tisztjei is. Ezt nehezen viselte el Wong kapitány. Bálványozni szokták őt, haragudni is rá, irigyelni sokan, számítani az ügyességére. De sajnálni – soha! És most részvétet látott az emberek szemében, ami megzavarta. Aztán mondogatta magának, hogy a Nisikót sajnálják, meg a Vidort sajnálják, de tudta, mindez nem igaz. Tudta, hogy akit sajnálnak, attól nem félnek többet, de arra nem is számítanak üzletben, vállalkozásban. Aztán öklével dühösen beleütött a levegőbe:
– Reggel fölszállok arra az… izére! Kormányos, Matakó, rendbe kell tenni ezt a hajót, szivárog elől-hátul, recseg kívül-belül! – kapitány volt ismét, a hajóról beszélt, pedig dehogy
érdekelte őt ez a hajó. Őt az a hajó érdekelte, az a másik, az ő hajója. És az ő kutyája, az egyetlen, aki megmaradt a korábbi életéből.
Hajnalban a vállára csapta a hatalmas tengerésztáskát, öles léptekkel indult a helikopter-kikötő felé, amely ott húzódott a Diamond hegy oldalsó fennsíkján. Föl-fölsandított az égre, a felszállást hátha elfújja valami szél, elmossa valami köd. Aztán elszégyellte magát: – Wong, Wong, olyan vagy, akár egy szárazföldi patkány! – és zord arccal lépkedett mennybemenetelének helyszíne felé.
Négy helikopter várta Wong urat a leszállópálya négyszöggel és vörös nyilakkal berajzolt betonján. Miss Millicent édesapja előzékenyen tessékelte beszállásra a kapitányt konzuli
gépébe, a természetvédők lelkesen a kezét rázták, a pacifikus humanisták a vállát veregették, a parti őrség pilótái keményen tisztelegtek előtte. Wong úr feszengett, aztán megkérdezte: – Csak nem kötelékrepülésben akar menni négy helikopter egyetlen kutyáért? – majd egy kis gondolkodás után hozzátette: – Derék eb, megérdemli!
– Vidor őrmester! – pontosított a parti őrség hórihorgas, fekete pilótája.
– Az, az! – hagyta rá Wong úr, gondolván, a Miss mondhatta a parancsnoknak ezt a badarságot.
– Heves a szél, és változó irányú! – dohogott a hórihorgas. Kiköpte rágógumiját, és újat tett a szájába.
-Ha nem dobhatjuk le az újságjainkat, akkor számunkra profilidegenné vált a vállalkozás! – magyarázta a pacifikus humanisták döntnöke, és hazaparancsolta a Liga bérelt helikopterét.
– És, hát, nem is diplomáciai az ügye, ugye, kapitányom!? – mosolygott a konzul Wong úr szeme közé, és maga pattant sietve a pilóta mellé. Miközben a gép szélvészt kavarva elberregett, azon töprengett, vajon mit bálványoz egy szem kisasszony-leánya ezen a torzonborz alakon.
– Mi, a természet- és állatvédők, a végsőkig kitartunk, de a militáris kondíciókkal nem tudjuk felvenni a versenyt! – tárta szét karját kétségbeesetten a természetvédők képviselője, búcsúzóul vállon veregette Wong kapitányt, és egy tornádó sebességével elszáguldott.
– Ha öt percet késem, egyetlen gépet se találok! – bukott ki a kapitány száján a mondat, a hórihorgas csúnyán nézett rá, aztán a fejével intett: – Beszállás! – majd a feldübörgő motorzajban odaordította Wong úr fülébe: – Ezek ilyenek! – és elröpültek.
Wong úr az üléstámla bársonyába fészkelte a fejét, lábát a műszerfal aljának feszítette, a hátán pedig mintha millió hógolyó csúszkált volna föl s alá. Aztán a hórihorgas feketére pillantott, aki egykedvű csámcsogással fogyasztotta esedékes rágógumiját.
– Szabad? – kérdezte a kapitány, és a whiskysüvegnek csak a nyakát merte kivillantani táskájából.
– Módjával! – morogta a hórihorgas. Majd magyarázatképpen utána morogta: – Maga utas.
– Akkor semmi baj! – gondolta magában Wong kapitány, és dicsérni kezdte bölcs eszét, hogy húsz évvel ezelőtt ellenállt a haditengerészet csábításának.
– Maga kapitány? – kérdezte a hórihorgas, de szeme az óceánon, a keze a botkormányon maradt.
– Wong! Kapitány Wong. – mutatkozott be kapitány Wong, de arra már nem vállalkozott, hogy a fejét is megbillentse.
– Akkor dünnyögje el gyorsan az útirányt, ne körözzünk túl sokáig itt a bázis fölött! – katonásan szabályos nem volt ez a mondat, de a kapitányban feloldotta valamelyest a feszültséget.
– Egy hajót keresünk, amely három hete sodródik az óceánon! – a pilóta szemöldöke fölfelé húzódott. – Egy hétig kerestük hajóval, de hiába! – a másik szemöldök is útnak indult fölfelé.
– Merre keresték? – kérdezte a pilóta, és szeme egy pillanatra Wong kapitányra esett.
– Ebben a körzetben! – a kapitány négyszöget rajzolt a helikopter térképére. A hórihorgas némán biccentette meg fekete fejét.
Wong kapitányba mintha kezdett volna visszatérni az élet. A lábait óvatosan meglazította, a whiskysüveget pedig önérzetesen visszalökte a táskába. A helikopter ugyanazt az irányt választotta, amerre a Vidor is elindult, kilenc nappal ezelőtt.
– Tudja, kapitány, – és a hórihorgas váratlanul oldalba ütötte Wong urat, – jó masina ez! Olyan alacsonyra tudok szállni vele, hogy vezetés közben megtöltök egy üveget, hogy legyen tengervíz az akváriumba, a gyereknek.
A hógolyók ismét útnak indultak Wong úr hátgerince környékén: – De, ugye, most nem esedékes az utántöltés?
– Csak üljön nyugodtan! – és a pilóta kedélyesen a kapitány térdére csapott. – Látja azt a felhőt? Szétlapátolom a maga kedvéért.
– Hogyan? – hüledezett a kapitány.
– Belerepülünk, és addig járunk benne, amíg a rotor kereke szétcsapja a ködöt! – lelkesen magyarázott a hórihorgas, és megcélozta az égbolt egyetlen felhőfoszlányát.
– Nem lehetne ezt máskorra halasztani? – préselte ki magából a félelem udvariasságba csomagolt mondatát Wong úr.
– A kapitányok, ugye, bátor emberek? – szólt és nézett a szeme sarkából Wong úrra a jó kedélyű pilóta.
– Lenn a vízen: igen!
– Hát, itt a víz, alattunk! Alig százlábnyira! A maga kedvéért mindent, kapitány! – a hórihorgas behúzta a botkormányt, a kapitány kis híján az orrát ütötte az ablaküvegbe, és pillanatok múlva kerek krátert korbácsolt a helikopter az óceán habjai közé.
– Bravó, kapitány! – és Wong kapitány olyat csapott a méretes pilóta mit se sejtő térdére, hogy annak kettőt is kihagyott a lélegzete.
– Bravó, kapitány! – válaszolt a pilóta, miután szóhoz jutott. Wong úrra mosolygott, aztán megköszörülte a torkát: – Ezzel a kézzel akár egy hajót is elhúzhatna, ha nagyon akarna!
– Most a magamét szeretném mielőbb megtalálni és hazahúzni! – A tréfa és a gond szavai ettől kezdve akkor hangzottak el a helikopteren, amikor szükség volt rájuk.
– Felismeri a hajót?
– Száz közül is!
– És… volt valaki a hajón?
– Van! – a szóban nyomaték volt, a pilóta Wong úrra nézett. – A kutyám!
– Nekem is van kutyám! – bólintott a pilóta. – Indulhatunk, kapitány!
Három órán keresztül suhantak dél-kelet felé, ellebegtek korallszigetek fölött, néhol szinte a pálmafák lombját érintették, máskor meg mérföldekre belátták az óceán végtelen tájait.
– Ez így persze nehéz! – dohogott a pilóta, aki maga is végigfuttatta képernyőjén az időjárási térképeket és az áramlás-szimulátort. Aztán nyugatnak fordultak, kitérőt tettek jobbra-balra, szigetek környékét vizsgálták végig, szirteket és zátonyokat vettek szemügyre, ráereszkedtek a közeledő hajókra és azonosították őket, aztán letértek a hajók megszokott útvonaláról, inkább a távol eső vizek fölött röpültek. Déltájban egy támaszponton leszálltak üzemanyagot vételezni, aztán folytatták útjukat észak felé.
Majdnem négyszer akkora területet jártak be helikopterrel egyetlen nap alatt, mint az öreg, bókoló bárkával tették az előző héten. Elláttak messze vidékekre, és közelhajoltak gyanús hínárszigetekhez, uszadékokhoz. A Nisikónak híre-hamva se volt. Az első hajóknál, amelyek útjuk során elébük tűntek, Wong kapitánynak mindannyiszor megdobbant a szíve, aztán délutánra már csak legyintett. Már csak sóhajtott. Aztán már azt sem. A térképet nézte, a négyszög, amelyet leírtak, hatalmasra tágult, ezen belül nem maradhatott hajó fölfedezetlen. Ha ezen belül volna, meg kellett volna látniuk. Kivéve, persze, ha elsüllyedt. De ezt nem hitte el Wong kapitány.
És hogy lehet-e a Nisikó ezen a négyszögön kívül, sodorhatta-e az áramlat, vagy a szél, a tenger szeszélye távolabbra? Bizony, az meglehet! Az óceán hatalmas, és hatalmasak az erői és a szeszélyei is. A helikopter magasról sok mindent megmutat, de hogy milyen sorsok és drámák játszódnak le a felszínen, vagy történnek a mélyben, ezt meg nem mutathatja a leggyorsabb fellegjáró, vagy a legtisztább távcső sem. A kapitány némán ült a pilóta mellett, a hórihorgas ránézett időnként, de néma maradt. Aztán visszafordultak kelet felé, alattuk a folyosó, amelyen a hajók közlekednek, a folyosó végén Honolulu.
Az esti város lámpadíszben csillogott, a helikopter lassan ereszkedett a leszállóhely felé. Wong kapitány ott látta maga alatt a kikötő számtalan hajóját és óceánjáróját, a jachtokat, a
gőzösöket meg a vitorlásokat. Ott bólogatott a Vidor is, a szállítóhajók szomszédságában. Aztán elfordult a helikopter a kikötőtől, és simán földet ért a benégyzetezett betonlapon.
– Sajnálom, kapitány! – mondta a pilóta, és tényleg sajnálta. Wong úr némán bólintott. – Sietek haza, holnap hajnalban megint korán kelek. A Nagy Zátony-szigetekről hozok egy
bennszülött csoportot. Nem nagy ügy, már délre itthon vagyok. Na, Isten áldja, kapitány! És – föl a fejjel!
– Igen, föl a fejjel! Isten áldja!
Villogott és ragyogott a kivilágított Honolulu. Wong kapitány megállt a helikopter kikötő bejáratánál, de aligha látta a pompás panorámát, amely a lába alatt elterült. Egy másikat látott, egy sötét és remény nélkül hányódó hajót, egy összegömbölyödött testet, egy lehajtott fejet, amelyről már nem tekintett föl rá két narancsszínű kutyaszem.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: