Lukáts János: A négylábú kapitány 16/20

2013. március 19. kedd
Írta:

A négylábú kapitány

Wong kapitány tengerre száll

 

Egy álló napig tartott, amíg Wong kapitány és a kormányos beszerezte mindazt, amire szüksége volt a hajónak, hogy útra kelhessen. Abból a többletpénzből, ami a zászlók eladása után összegyűlt, és a hajó megvásárlása után nem vándorolt át Fox úr zsebébe, éppen annyi tellett, hogy a lehető legkisebb létszámmal tengerre szállhassanak. Amíg Wong kapitány a néhány fős legénységet toborozta, a kormányos vásárolt és alkudott, Matakó pedig – aki tiszteletbeli tengerésznek és szeretetbeli utasnak egyszerre számított, – a legfontosabb dolgot végezte: a zászlók fölszerelését.
A kapitány a Vidor fedélzetén hagyta a fiút, vele a nagy ládát, tele zászlóval, meg egy kisebbet. – Hadd játsszon! – gondolta magában. Amint végignézett a hajón, lehangoltsággal vegyes bosszúság kerítette hatalmába, a tömzsi és széles gálya inkább szolgált rá a régi nevére, mint az újra. De, amint végignézett Matakón, valami jóleső öröm szállta meg, olyan derű, amilyet fiatal tengerészként érzett utoljára. Legszívesebben maga is odatérdelt volna a fiú mellé a fedélzetre. Aztán mégis csak otthagyta Matakót egyedül, a csónakba ugrott, és nagyot húzott az evezővel.
Egy kicsit csak, de átsuhant valami felhő a lelkén. Valaha ilyenkor a fedélzetnek nagyszerű gazdája volt: Vidor, a hajó kutyája, a kapitány jobb keze, az éber házőrző. De hát hol van most Vidor? Van-e valahol még egyáltalán? Él-e, túlélte-e a rettenetes vihart, az éhezést, az egyedüllétet? Ezzel az otromba, lomha gályával akar a Nisikó nyomába eredni, és megtalálni a gazdátlanul hánykódó hajót? Hol keresse, merre induljon? Wong kapitány nehéz sóhajjal szállt partra.
Matakó csodálatosan érezte magát a hajón. Mint aki fellopakodott valami szép, ám számára sokáig tiltott játékszerre, és most átalakíthatja a saját kedve szerint. Az árbocra, a
kötelekre, a fedélzeti korlátra, a följáratra, a lejáratra, a parancsnoki hídra, – mindenhová zászlókat akart erősíteni. Először színek szerint válogatta szét őket, külön a fehéreket, külön a tarkákat, aztán sorba rendezte, és úgy igyekezett a hajó orra és a középső árboc közé kifeszíteni. Nehéz munka volt, amíg a kötélre fölszerelte a zászlókat. Egy még csak-csak, de ötven, száz, pláne háromszáz zászló ugyancsak nagy súly, és elhúzza ám azt a kötelet. A kötél pedig Matakót, aki egész testével csüngött a kötélen, és még sem tudta igazán megfeszíteni.
Matakó friss szélben reménykedett, amely majd vígan lobogtatja és csattogtatja a zászlókat, aztán inkább méltóságteljes szélcsendet kívánt, legalább addig, amíg megfeszíti azt a fránya kötelet.
Aztán leszerelte a zászlók felét, inkább a fedélzet két korlátját díszítette föl, de megijedt, hogy így kevésbé lesz vidám és ünnepélyes a zászlódísz. Végre különös gondolatra jött: a
kötelet zászlók nélkül feszítette ki a hajóorr és az árboc között (meg is feszült egész becsületesen, büszke is volt rá Matakó!), és utána egyenként erősítette rá a zászlókat sorban. Nem is volt baj az ötlettel, amíg elérte a kötelet Matakó, amikor azonban kezdett a kötél a magasba ívelni, a fiúnak ágaskodnia kellett. Nem volt a hórihorgas fajtából való, hamar belátta, segédeszköz kell a zászlók fölerősítéséhez. Segédeszköz nem volt, Matakó már a kis ládát is a nagy tetejére tornyozta, de ez is csak öt új zászló fölszereléséhez volt elég.
Dél felé megérkezett a kormányos az első zsákkal, az élelemmel és az üzemanyaggal. Amint meglátta a hajót félig már fölzászlózva, akkorát sóhajtott, hogy Matakó megijedt, azt hitte, haragszik rá a kormányos. A parton gyülekezni kezdtek a szájtátók: talán kirándulóhajó indul, lampionos-zászlós vízi parádéra. Aztán megérkezett a kapitány: három fő elég lesz, így döntött a két tengeri medve. Pénzük se volt, kedvük se volt, hogy nagyobb legénységgel bajlódjanak. A hajó se érdemel többet. És mintha a jó kedvük is valamiképpen eltűnt volna az orkán hátán. Elsodorta a roncsot, elfújta a reménységet… Nem, ilyet senki nem mondott, talán nem is gondolt, mégis, a szíve mélyén mindenki ilyesmit érzett. Matakó boldog volt a zászlóknak, boldog a hajóútnak, de ő is zavarba jött, ha a Vidor nevét kellett kiejteni. Ilyenkor azt állította inkább, a hajó nevét mondogatja.
A kapitány délután is számos bokros teendőjét intézte. Az óvárosban belebotlott Tong Hóba, a szakács arca széles mosolyra húzódott: – Vettem zászlót, a hajón a helyem! – és hajlongott a kapitány előtt.
– Egy hétre nem kell szakács! – vont vállat kedvetlenül Wong kapitány. Tong Hó arca sárgáról sápadtra változott, aztán kinyögte: – Én is szerettem a Vidort! Viszek neki… főzök neki valamit!
– Holnap hatkor ott légy! – förmedt rá a kapitány, aki meghatottságát fölös gorombasággal leplezte. – De vigyázz, mert már más a neve, mint régen volt.
– Vidor, tudom, jó név a Vén kofának! – és Tong Hó mosolygott és bólogatott. De a kapitány már tovább indult. Elszánt mozdulattal a Miss háza felé fordult. Matakótól tudta a járást. Magabiztosan kopogott a kapun, ami az ő esetében fölért egy kiadós dörömböléssel. Rémülten rohant a kapus megtekinteni a csendháborítót, de Wong kapitánynak nem mertek kaput mutatni.  Éppen kezdték volna letagadni a kisasszonyt, amikor Miss Millicent megjelent a lépcső alján. A szalonba vezette Wong urat, aki elfogódottságában többet krákogott, mint egyébkor.
– Holnap reggel elindulunk, kisasszony! – vágott bele a mondanivaló közepébe a kapitány. – Minden rendben van! – tette hozzá, pedig bizony semmi se volt rendben. – Egy hétre való ivóvíz és élelmiszer, fölszerelt, új hajó… – itt nagyot nyelt Wong kapitány.
– Igen, a Vidor! – szólt közbe sietve Miss Millicent.
– Úgy van! – helyeselt Wong úr. – Hánykor jöhetek a kisasszonyért, holnap hajnalban? – kérdezte meg a legfontosabbat egy szuszra a kapitány, és büszke volt a bátorságára.
A Miss zavartan sütötte le a szemét, kezeit tördelte, a zsebkendőjét gyűrögette.
– Kapitány! – kezdte aztán, és el is harapta rögtön a mondatot. – Én félek, kapitány! Én félek ezen a hajón! Minden hajón, én félek a tengeren! Én egy gyáva, szárazföldi nyúl vagyok! – és a könnyeivel küzdött a kisasszony, amit rettentően szégyellt.
– Khm, kisasszony, megérteném, ha magam is az volnék! – válaszolt zavarában a kapitány. – De, hát, lássa be, nekem tengerre kell szállnom, mivel hogy én vagyok a kapitány… – és elhallgatott a kapitány. Pedig még lett volna mondanivalója a partlakók nyúlszívűségéről, az ígéretek füstbemeneteléről, meg a lelkesedés szalmaláng természetéről. Amíg hallgatott, a lelkében egyre növekedett az árnyék, a homlokán egyre mélyült a barázda. Miss Millicent fölállt, és a szalon sarkában lévő asztalkához lépett. Odakészített valamit már korábban, talán várta a kapitány látogatását, esetleg Matakóét, a kisfiú előtt talán kevésbé röstelkedett volna. Fölvette az asztalkáról azt a valamit, és a melléhez szorította.  Amikor aztán megfordult, remegett az ajka, a fogait szinte erőszakkal kellett egymáshoz szorítania. Szó nem jött ki a remegő ajkak között, csak a kapitány felé nyújtotta azt a valamit.
Wong kapitány nem lelkesedett a zokogásnak indult amerikai Missekért. A ház pompája és a szalon luxusberendezése is alaposan megzavarta. Feszengett, ha ült, feszengett, ha
ácsorgott. Miss Millicent két pár világoskék, horgolt csizmát nyújtott felé, meglehetősen kisméretűt. Afféle – kutyáknak valót. Wong kapitánynak elállt a lélegzete.
– Remélem, jó lesz neki! Esetleg télen majd, vagy esténként! Vagy, csak mondja, hogy én küldöm neki. Vagy inkább, hogy a Paó… – a Miss nem tudott tovább uralkodni magán, könnyeit törölgetve kisietett a szalonból.
Akár a parázs, úgy égette Wong kapitány hatalmas esőkabátjának a zsebét az a két pár bohókás kutyacsizma. Példátlan feltételezés, ilyet legföljebb elkényeztetett házimacskák hordanak, nem tengerész kutyák! De nem is csinálnak bárki kutyájának ilyesfajta ajándékot! Wong kapitány óvatosan megtapogatta a hatalmas zsebben az apró, puha holmit, mintha a Vidor meleg bundáját érintette volna az ujja. Nem, nem ez hiányzik most annak a kutyának! Étel és ital hiányzik most neki, a reménység, egy tenyér megnyugtató simogatása. Egy eldörmögött mondat, egy bodorodó pipaillat. Talán még egy vödör víz is a nyakába, az évődő tengerészek kezétől. Vagy… – gondolta végül Wong kapitány – a szeretet mindenkinek hiányzik, még ha két pár furcsa, világoskék csizmácskában érkezik is?
Esténként, vagy majd inkább télen! De, hát, mi ez, ha nem a rendíthetetlen remény, hogy a Vidor… hogy a Nisiko… Wong kapitány öles léptekkel rótta a villanegyedet, az elsötétedő
kikötőt. Nem tudta a Misst kituszkolni a gondolatai közül. Bizonyosan félt már akkor is, amikor helyet kért magának az új hajón. Félt, de egy napfényes napon, egy csöndes gőzösön elreszketett volna a Nisikóig. Aztán a félelem rágni kezdte a lelkét, félt a tenger hullámaitól, az ég villámaitól, a hajóbordák recsegésétől. És félelmében kötni kezdett Miss Millicent, hátha világoskék pamuttal képes lesz megkötözni a félelmét, ha belehorgol egy kis szeretetet is. Mert van benne szeretet, és nem csak a saját macskája, hanem a más kutyája iránt is. Sőt – már szinte elmosolyodott Wong kapitány -, még bátorság is valamennyi, hiszen a saját macskája szemeláttára kötögette azokat a szörnyű csizmákat, de nem a nyafka Miss Paónak, hanem Vidornak, a hajótörött kutyának, aki még ráadásul meg is kergette a kosárszökevényt, igaz, a hajótűz zaklatott perceiben.
A kapitány alig vette észre,hogy a régi kikötő egyik matrózkocsmájában áll, és taszigálják jobbról-balról. Volt, aki jó szelet kívánt másnapra, volt, aki óva intette az elindulástól.
Egyesek hírét se hallották a Nisikó tűzesetének, mások friss tengeri fuvallatért szorítottak, „hogy szép legyen a tengeri felvonulás”. De a legtöbben aggódva nézték Wong kapitány szobormerev arcát, befelé forduló, tétova tekintetét, amely mintha tudomást se vett volna a környezetéről. Azt se látta meg a kapitány, amint egyszerre Mekele oldalgott be a csapszékbe, majd, amint észrevette őt, azonnal ki is somfordált. Nem volt tiszta a lelkiismerete, még annyira sem, hogy egy csapszék levegőjét szívják mindketten.
Este azért megmutatta a kormányosnak és Matakónak a Miss különös ajándékát. A kormányos szája tátva maradt a látványtól, amikor aztán szólni bírt, különös véleményeket fogalmazott meg az emberi lélek rejtekútjairól, a szeretet és a bátorság törékenységéről és változandóságáról. Matakó a jobb keze négy ujjára húzta a csizmácskákat, lépegetett vele a kapitány asztalán, aztán nevetve lehúzta a kék tipegőket, és nevetve mondogatta: – Sose volt csizmám! Azt se tudom, mire való!
Másnap reggel kifutott Honoluluból a Vidor, a mentőhajó. Hideg eső szemerkélt, gyenge szél fújt nyugat felől, a zászlók lobogtak, de ez a lobogás jelentett minden vidámságot. És
Matakó szeme, amely gyönyörködött „az ő zászlóiban”, a hullámokban. Arcát a tenger sós permetében fürösztötte.
Wong kapitány nem bízott semmit a véletlenre. Hajóját visszavezette a tűz feltételezett helyszínére. A hajó botladozott a hullámokon, és lassabb is volt, mint a Nisikó, de
becsületesen helytállt. A fordulás ugyan nagy erőfeszítésébe került, de a kormányosnál „jó kezekben volt” a kerék. A gyorsulás is meglehetősen lassan történt, de Matakó ilyenkor beállt a fűtő mellé segíteni, és meg volt győződve, hogy a hajó erejéből éppen annyi hiányzott, amennyit ő, a maga tizenkét éves karjaival hozzátenni volt képes.
Amikor a helyszínre értek, a kapitány meg a kormányos számításokba merült. Wong kapitány Honoluluban megszerezte a meteorológiai jelentéseket, azok megadták a szélrohamok erejét és irányát a hajótörés estéje óta. A kormányos évtizedes tapasztalat birtokában rajzolta meg a tengeri áramlásokat, figyelembe véve az évszakot, a Nisikó merülését, meg még számtalan egyéb tényezőt. A két vaktérképet egymásra illesztették, és elrémültek a látottaktól. Messze volt a két feltételezett helyszín egymástól, de még messzebb attól a ponttól, ahol a Nisikót sorsára hagyták.
Vagyis, hát, ki tudja, merre van a hajó? A habok és a szelek hol együttesen hajtották valami kósza irányba, hol külön-külön cibálták, hol erre, hol arra, ember legyen, hát, a talpán
(vagyis a hajóján), aki megtalálja. És ha zátonyra futott? A zátonyról partra evickélhet a kutya, de vajon miféle zátonyra? De az is lehet, hogy a megsérült roncsot továbbgörgette az óceán, és immár menthetetlenül elsüllyedt. Vagy véletlenül találkozott idegen hajóval, halászbárkával, a halászok partra kormányozták, vagy csak a kutyát vették magukhoz, a Nisikó roncsát pedig sorsára hagyták? Száz gondolat fordult meg a kapitány fejében, de bizony egyik sem volt reményteljesebb a másiknál.
Rezzenéstelen arccal nézte egymást a két tengerész, végiggondolták százszor is a lehetőségeket, hol az egyik, hol a másik változatot erősítették föl, az eredmény mindannyiszor riasztó volt. Aztán a legvalószínűbbet választották, a középutat. De, hát, hol van az óceán közepe? Hol a közepe a végtelennek, a határtalannak?
Délkelet felé indultak, a sík tengert itt apró korallzátonyok pettyezték, hátha valamelyiken fönnakadt a Nisikó. A gyűrűforma, kerek sziklahalmok nem sok jóval kecsegtettek, madárnak való helyek voltak ezek inkább, esetleg a madártojás adhat esélyt a túlélésre. Másfél napot hajóztak a választott irányba, vigasztalan sivárság kísérte útjukat. Az óceán álmosan loccsantotta meg időnként a mentőhajó széles farát, talán ha egy-egy hínárszigetet megelőztek. Ilyenkor látták elrémülve, milyen lassan haladnak.
Másfél nap után a kapitány aggódva kérdezte a kormányost: – Elértük a lehetséges zóna szélét? Ameddig az áramlat meg a szél elsodorhatta őket? (Így mondta: őket!) – A kormányos sötéten nézett maga elé: – A feléig se értünk!
– Pedig, ha körbe akarjuk járni a tervezett tengerszakaszt, délnyugatnak kell fordulnunk! – mormogta maga elé a kapitány, és idegesen markolászta serkedő szakállát.
– És, ha túlsodorta őket ezen a vonalon? – sóhajtott rá a kormányos. – Ha a tengeri áramlás nem a mi logikánk szerint működik?
– Akkor… – a kapitány tehetetlenül tárta szét a karját, és jelet adott a fordulásra.
Matakó másnap reggel lelkesen szaladt a kapitányhoz: – Kapitány! Miért süt mától a jobboldali korlát felől a nap, amikor tegnapig mindig hátulról sütött?
A kapitány a fiú szemébe mosolygott: – Észrevetted, fiam? Irányt változtatott a hajó.
Matakó arca elborult: – De miért, kapitány?
– Most erre keressük őket! – felelte Wong kapitány, de sejtette, hogy ez a válasz nem lesz elég Matakónak.
– És arra már nem keressük tovább? – kérdezte rémülten Matakó, és kezével a távolba mutatott.
– De igen, fiam. Mindenhol keressük! Csak valami rendszert próbálunk vinni a keresésbe. És, tudod te is, egy heti vizünk és szenünk van. Csak egy heti…
– És, ha egy hét alatt nem… – félbeszakadt Matakó száján a kérdés.
– Akkor, Matakó, akkor nem tudom, mi lesz.
– Akkor jön a helikopter? – kérdezte megújult reménnyel Matakó.
– Igen, talán, bizonyosan. A helikopter. Segíts a fűtőnek… – sóhajtott inkább, mint utasítást adott a kapitány. Matakó elszaladt a fűtőház felé. A kormányos a keréken tartotta a
kezét, időnként az iránytűt figyelte, időnként a térkép felé fordult. A kapitány föllépkedett a parancsnoki hídra, és távcsövével századszor-ezredszer is végigpásztázta az óceán lehajló, végtelen peremét. Haj, micsoda hitvány parancsnoki híd volt ez a Nisikóéhoz képest. De, ki törődött most ezzel!
Másfél napot haladtak délnyugat felé, meg még egy kicsit. Valami szigetke éppen az útjukba esett, a kapitány meg Matakó csónakba szállt, és a szigetre evezett. Kérdezgették a
bennszülötteket, azok csodálkoztak és nevettek. Talán egy hajó, egy jacht vagy egy naszád… de hogy egy kutya! Nem, ilyet ők nem láttak. Biztos, hogy nem! A kutya egyébként jó falat! – és felcsillant a szemük. A kapitány és Matakó rémülten szálltak vissza a csónakba. Este északnyugatnak fordultak.
Most szembe mentek széllel, esővel. Mert az eső is megjött. Így talán hamarabb találkozunk velük! – magyarázta Wong kapitány. De valójában maga se hitte, és Matakó tudta, hogy a kapitány nem hiszi, amit mond. A kormányos egyenesen a fejét csóválta. Időnként megütögette az iránytűt, keserűségében pedig belebokszolt a térképbe. A Csendes-óceán középső medencéjének nagyléptékű tengerészeti térképébe.
Majd’ két napig kínlódtak errefelé, a hínárszigetek nagy sebességgel úsztak el mellettük, ők mégis alig haladtak az áramlással szemben. Láttak néhány deszkaszálat, vagy inkább
gondolták, hogy látják. – Csak valami rozoga csónak lehetett! – morogta a kapitány, és nem ment közelebb a „rozoga csónak” roncsához. Ha csak egy deszkaszál, mit nézzen rajta! Ők nem deszkaszálat keresnek, hanem hajót, rajta egy kutyával. Egy nagyobbacska kereskedelmi hajót Honoluluból, a Nisikót, rajta pedig egy Vidor nevű terriert. Itt hajóznak valahol, nem látta valaki? A néma dac, amely a kapitányból áradt, reményt öntött Matakóba. Másba senkibe.
Öt napja voltak tengeren, szárazföldet nem láttak öt napja, legföljebb néhány nyomorult korallzátonyt, meg azt a hitvány szigetet, rajta a kutyafaló bennszülöttekkel. Újabb öt nap,
újabb hiábavaló idő. Az ő élelmük és vizük elfogy két nap múlva, a Vidor élete és a vize már tizenöt napja elfogyott. Ember nem él meg ennyi időt, csak legendák beszélnek szerencsés túlélőkről ennél hosszabb idő után. De egy kutya!
A kormányos a térképre nézett, a végtelen tengerre. Aztán arra a végtelenül pici négyszögre, amelyet a hajó körüljárt az elmúlt öt napban. Még két nap van hátra, de most már a
hazavezető útra kell fordulniuk. Haza, egyedül, a Nisikó nélkül, és a Vidor nélkül. Remény nélkül. Mert hogyan szerelhetné föl újra a hajót a kapitány? És hová induljon útnak újra? Élete végéig elkóborolhat Alaszka és a déli jégvidék között, Amerika és India között, és mégsem biztos, hogy megtalálja valaha is a Nisikót. Ha még a tenger színén úszik egyáltalán az a hajó. A kapitány már nem mert Matakó szemébe nézni. Matakó már nem segített a fűtőnek. Amíg a tengeren vagyunk, – gondolta a fiú, – még lehet remény. De nem teszek hozzá egyetlen lapát
szenet sem, hogy reményvesztetten térjünk haza Honoluluba.
Matakó úgy érezte, Vidor barátsága megszerezte neki a kapitány barátságát. A kapitány mintha egy új világot tárt volna ki előtte: a tenger világát, a munkájuk után élők világát, a
tisztességes emberek világát. De, ha nincs kutya, akkor talán a kapitány sem lesz hozzá tovább olyan barátsággal, mind eddig volt.
– Kapitány, holnap estére hazaérünk?
– Haza, fiam, haza.
– És, ha holnap estig… ha nem sikerül…?
A kapitány hallgatagon tárta szét a karját.
– Akkor vége? – kérdezte Matakó.
– Akkor vége, Matakó. Talán, bizonyosan, akkor vége. Akkor nincs tovább.
– És akkor én is…
– Mi van veled, fiam?
– Akkor nekem is… vége?
A kapitány haragosan vágott a szavába: – Gyere velem a parancsnoki hídra, és ne fecsegj össze annyi szamárságot! – azzal föltaszigálta Matakót maga előtt a híd tetejére, kezébe adta a kapitányi távcsövet, és végigfürkészték együtt a Csendes-óceánt. A kapitány magyarázott és beszélt, örömmel, hogy van, aki hallgatja a szavát. És örömmel, még ha a keserűségét is kellett szavakba foglalni. Matakó hallgatta a kapitány szavait, az elharapott mondatait, a tengerészeti szakkifejezéseit, amelyekből alig értett valamit. De mindeközben nőtt benne a jó érzés, az összetartozás tudata, valami határtalan bizalomé. Ami már egyszer megteremtődött. Szegény Vidor! Hogy örülne, ha itt látná őket együtt. Milyen jól elférne köztük!
Már egy napja nem ettek és nem ittak, és az utolsó lapátnyi szenet tüzelték el, amikor a hajó a nyolcadik nap hajnalán bevánszorgott a honolului régi kikötőbe. A kapitány fegyelmezetten befejezte a hajónapló utolsó bejegyzését, aztán sóhajtva letette a tollat. Reggelig a hajón maradt, a lehorgonyzott, kiürült hajón. A Vidor, az egykori Vén kofa megtette, amire képes volt, bejárta, amit bejárhatott. Most láncra kötve bukdácsolt a hullámok hátán. Wong kapitány kimerülten, karikás szemekkel
lépett a fedélzetre, és megtorpant, amint körülnézett. Matakó az összes zászlót leszedte az árbocokról és a hajókorlátról, és visszapakolta a ládába.

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...