Lukáts János: A négylábú kapitány 15/20

A négylábú kapitány

A haragvó Csendes-óceán

 

Harmadik napja tombolt a vihar. Orkán rohant az óceán fölött, és orkán pusztított a szárazföldön. Özönvízszerű esővel érkezett a vihar, az utcák hömpölygő folyammá duzzadtak. A
háztetőket leszaggatta és messzire sodorta a nekivadult szél. A tenger hullámait emelet magasra korbácsolta az orkán. Csónakokat, sőt egész hajókat szakított le a láncáról, a kikötőben hajó hajó hátán torlódott, törött gerendák és hajóbordák hevertek szerte a rakodóparton.
Wong kapitány egyedül állt a kikötő bejáratánál, a használatból régen kiszuperált, vén ágyú csövébe kapaszkodott, hogy a szél el ne sodorja. Nehéz vitorlavászon köpenyéről csurgott a víz, kámzsájával a fején különös torzalaknak látszott a viharban. A hullám vad erővel ostromolta a kikötő faragott kőpárkányát, percenként át-átcsapott rajta, és ilyenkor nem állhatott neki ellen semmiféle élőlény.
Kivéve Wong kapitányt. Szívszorongva leste vénséges vén, vadonatúj hajóját. Az ütött-kopott hajó orrán csodálatosan tündökölt a fölirat: Vidor, de a hajó recsegett, és hátra-hátrahőkölt. A kapitány egyik pillanatban a hajó összevissza foltozott alját leshette aggódó szemmel, a másik percben belelátott a hullámvölgyben fuldokló hajó gyomrába. Alig hallható nyögés szakadt ki belőle a magasság, és elfojtott átkozódás a mélység látványától.
Embernek nyoma sem volt a kikötőben vagy környékén, örült, aki védett menedékbe bújhatott. Csak a viharmadarak vitorláztak a felhők között szemtelen biztonsággal, a fecskéket és a parti cséreket már régen a földre parancsolta az orkán. Fox úr azért egyszer csak végigtántorgott a rakodóparton, de alig bírta egyik kikötőbaktól a másikig vonszolni magát. Ügyfél után kutatott, de hamarosan belátta útja céltalanságát, és visszabújt lapos tetejű bádogirodájába.
Wong kapitány nem tágított az ágyúcső mellől, szembenézett a szakadó záporral és a csattogó förgeteggel. Az eget kémlelte, a legkisebb hasadékot is reménykedve leste a felhők között. A vihar csillapodását, a tengeri béke eljövetelét olvasta ki belőle. A felhők azonban számtalan rétegben húzódtak egymás elé, ha az egyiket szétszaggatta az orkán, ott sötétlett mögötte a másik, túl rajta pedig már ott készült a következő esőáradat.
Az óceánjárók szüneteltették járataikat, biztonságos kikötőkbe húzódtak, és nem kockáztatták, hogy a nyílt tengeren találkozzanak a viharral. Wong kapitány keserű lemondással szemlélte a nehézkes és törékeny Vidort, hogyan tudott volna szembeszállni az orkánnal. A kormányos már bizonyosan percek óta mellette állt, de a kapitány a három kőhajításnyira hányódó hajót, és a nem sokkal távolabbi felhők gomolygását figyelte. Összerezzent, amikor a kormányos torokköszörülése felriasztotta töprengéséből.
– Khm, tudja, mitől félek, kapitány?! – szólalt meg olyan arccal, mint akinek mit sem számít vihar és förgeteg, felhőzsákok és hullámhegyek. Wong úr nem tudta, fölnevessen-e erre  az aggályos hangra, vagy a saját félelmét a kormányos aggodalmaival tetézze. – Elsodorja a vihar! Elsodorja a hajók útjából, és akkor… – elhallgatott a kormányos, még kimondani is félt, hogy akkor mi történik. A kapitány hasonló gondolatokkal vívódott már harmadik napja, mégis most, amikor mástól hallotta a saját aggodalmát, valami embertelen rémület szorította össze a szívét.
Elsodorja… maga a rettenet volt ez a szó, hiszen a Csendes-óceán ekkora viharban néhány nap alatt ezer kilométerekre sodorhat el egy hányódó hajóroncsot, keletnek vagy nyugatnak, vagy le akár a jégvilág pereméig. És ki talál meg az óceán végtelenén egy apró deszkatákolmányt, a fedélzeten egy emberkéznél alig nagyobb, csaholó kutyával? Ki látja meg, ki hallja meg az elemek tombolása közben, vagy akár a tükörsima tenger végtelen szürke-kékjébe olvadva? És, ha megtalálja is a vak véletlen folytán valaki, mi marad belőle, ami emlékeztetne bárkit is, hogy a Nisikó hajó volt az valaha Honolulu városából, vagy még inkább, hogy a Vidor nevű vidám eb lakott azon a roncson, aki a bambuszhajlék emlékét őrizte a szívében.
A kapitány és a kormányos nem bírta tovább a tétlenséget. Elindultak a rakpart hosszában, nekifeszült a két tapasztalt tengerész az őrjöngő szélnek. Tudták: ostoba meggondolatlanság, amit művelnek, mégsem bírtak egy helyben maradni, de még kevésbé az otthon védelmébe húzódni. Benyitottak a bádogirodába, Fox úr úgy nézett rájuk, mint aki kísérteteket lát. Az előrejelzéseket tudakolták, a kiotói obszervatórium híreit. Fox a vállát vonogatta.
– És hajó? – nyögte ki a kérdést a kormányos, bár maga sem gondolta, hogy akár egyetlen hajó is a tengerre merészkedik ilyen időben. Különösen nem egy kutatóhajó, és még inkább: egy kutyáért?
– Majd, ha kisüt a nap! – röhögött széles vigyorral Fox a kormányos képébe, de helyre is rántotta rögtön a vigyorgó-ráncait, olyan arc meredt rá Wong kapitány csuklyája alól. Ebben a pillanatban a bádogiroda teteje éles csattanással leszakadt a házról, fülsértő robaj kíséretében repedtek el a tetőlemezek az oldalborítástól, és az elszabadult bádogszerkezet a sétány pálmái között hömpölygött végig. Fox arca hamuszürke lett a rémülettől, kezeivel az ég felé kapott, amely egyszerre komor szemekkel nézett le rá a tetőn át. Utólag azért hálát adott magában a jó sorsnak, hogy Wong kapitánynak nem volt ideje megadni a választ a hányaveti szavakra.
A két tépett lelkű és agyonázott barát a kikötő bejáratáig tántorgott előre. Ebben a pillanatban Csu Lát pillantotta meg a kapitány, a kínai fiút a földre döntötte a szél, egy pálma törzsébe kapaszkodott a törött kezével, és keservesen jajgatott. A különös póz láttán a kapitány kis híján elnevette magát, de inkább talpra segítette a pórul járt szárazföldi tengerészt. Csu La zavartan hajtotta meg magát, és – a vihar tombolása miatt – a kapitány fülébe bömbölte:
– Én is vettem ám zászlót!
– Derék fiú vagy! – veregette vállon Wong úr, és határozottan elérzékenyült. – De hát most már nem sokra megyünk, se a zászlókkal, se a hajókkal.
– Hát, azokkal semmire! – bólogatott komolyan Csu La. – Ha csak nem helikopterrel! – azzal egy újabb szélroham elragadta a hórihorgas, vékony fiút, aki félig szaladt, félig repült
az úton, amerre a szél akarta, és nem amerre Csu La akarta. De ezt már mindketten megkacagták.
– Helikopter! – mondta lekicsinylően a kapitány.
– Helikopter. – mintha a szóval ismerkedett volna a kormányos.
– Helikopter? – kérdezte egyszerre ijedt döbbenettel a kapitány.
– Helikopter? – nevetett keserű gúnnyal a kormányos, és belelegyintett a tomboló viharba.
Egyetlen szó nélkül mentek haza, időnként megragadták egymás karját, mintha valamit mondani kellene a másiknak, aztán mégis némák maradtak. Amit mondani kellett, aligha volt szavakkal megformálható.
Amikor nagy kínnal és elképesztő tántorgások után elérték a bambuszhajlékot, egy rongycsomóra lettek figyelmesek a kapu előtt. A kapitány lehajolt és megérintette lapáttenyerével. Matakó ült a kapu szögletén, fejére valami nyűtt zsákot húzott, ruháit egy szakadt kendővel burkolta körül. Órák óta várta őket. Amikor a kimerültség félálmából fölocsúdott, és megértette, hogy a kapitány hazaérkezett, és hogy az elcsavargott házigazdák sincsenek jobb állapotban, mint ő, megkönnyebbült. Feltápászkodott, belekapaszkodott Wong kapitány hatalmas vitorlavászon köpenyébe, majd a csatakos szakállba kiáltotta a varázsszót: – Helikopter!
Wong kapitány rámeredt a fiúra, megragadta vasmarkaival, a feje fölé emelte, aztán olyan csattanós két csókot nyomott esőáztatta képére, hogy az még a mennydörgésen is áthallatszott. Ilyen még nem történt, mióta Honolulunak hívják ezt a várost itt, az óceán partján és közepén. De a kapitány is és Matakó is természetesnek találta mindezt, csak a kormányos álmélkodott ezen a számára teljességgel érthetetlen dolgon.
Aztán megállapították, hogy a helikopter nem jó ötlet. Sőt, egyenesen szamárság! Ilyen viharban úgysem szállhat föl helikopter. De a hajóra le még kevésbé képes szállni. Ha viszont
nincs vihar, a hajó is képes kifutni. Aztán megegyeztek, hogy a helikopter mégis jó ötlet, mivel magasabbról messzebbre lát, gyorsabban a tetthelyre jut, és képes irányítani a lassabb hajót a tengeren. Ehhez képest tombolt a vihar harmadik napja, Fox úr bádogirodáján kívül elsodorta a Frász fiúk ladikmenedékét is. A felcsapó hullámok először kiöntötték őket a csónakból,
aztán pedig az orkán elragadta az egész ladikot. Kegyetlen tenger!
– Azért, ha eláll a szél… – kezdte, és abba is hagyta a mondatot a kapitány.
– Egyszer csak eláll a szél… – sóhajtott a kormányos.
– A szél, az eláll! – fűzte tovább a szót Matakó, majd utána megkérdezte, ami igazán fontos volt: – És van helikopter?
– Hát, helikopter, az nincs. Valójában nem is kell…
– Nincs is, meg kellene is, de nélküle is jó! – ezt a bölcsességet a kormányos töprengte össze. Tengerészek voltak, az óceán vérbeli fiai, valójában megvetettek mindent, ami nem úszott a vízen, és amit nem vitorla vagy lapát hajtott előre. De Matakó nem fért a bőrébe:
– A Miss! Annak biztos van helikoptere!
– A Miss nem légitársaság, meg nem is ő a parti őrség. És, hát, ő már megtette, amit lehetett.
– Én elmegyek a Misshez! – ugrott fel Matakó, az ajtóhoz rohant, de a kitárt ajtó olyan vad erővel csapódott vissza, hogy a fiú a földre zuhant. Megütötte magát, megijedt és elhallgatott. Aztán egyszerre csak könnyek törtek elő a szeméből. A két férfi zavartan nézte a kisfiút, aki eddig minden gondolatukat kimondta, most pedig még a könnyeket is elsírja helyettük. De jó, hogy vannak tizenkét éves kis csibészek, zászlókkal, helikopterrel és – ha kell – könnyekkel.
– A Vidor! – nyögte ki Matakó, és szívet tépően zokogni kezdett.
Aztán délután mégis elment a Misshez. Nem tudta, hol lakik, de mégis csak megtalálta. Hol a Paó macska után kérdezősködött, hol a jótékonyságát emlegette fel, mint a Miss ismertetőjelét, hol pedig méretes szalmakalapját utánozta, és megnevettette útbaigazítóit. És ilyenkor is csak egy picit röstellte magát.
A Misshez nem akarták beereszteni, szó ami szó, igencsak hiányos ruházatában, a kiegészítőként viselt rongyokban, esőtől ázottan Matakó nem tűnt szalonképes fiatalembernek. Miután eltanácsolták a kapuból, a lakótornyot vette célba, és néhány jól irányzott kaviccsal csakhamar bekocogott a Miss lakosztályán. A kisasszony haragos arccal lépett az ablakhoz, de letekintve azonnal megismerte Matakót, összecsapta a kezét, elnevette magát (meg egy kicsit ki is nevette Matakót, – cserébe a szalmakalap utánzásáért), és maga ment le kaput nyitni.
Matakó nem volt hajlandó a küszöbnél beljebb lépni, sőt még az egyik mezítlábát föl is emelte, és a másikon hintázva adta elő a tervét a Missnek. Miss Millicent szomorúan tárta szét a kezét, de agya lázas munkába fogott. A kevés szóval folyó töprengés akkor sem szűnt meg, amikor a lépcső alján maga Miss Paó jelent meg, és felháborodott miákolással követelte vissza gazdaasszonyát. Matakó csalódottan oldalgott haza, szívében növekvő megvetéssel a két- és négylábú Missek iránt.
A szél valamelyest enyhült, az eső azonban reménytelenül zuhogott. Egységes, palaszínű szürkeség fedte az eget. A kikötő sétányán három is kitört a sokat megélt pálmafák közül, már fűrészelték őket, aztán kocsira rakták, és eltakarították a sétány tegnapi díszeit. Matakó kedveszegetten őgyelgett a kihalt rakodóparton. Úgy érezte, csalódott a Missben is, a kapitányban is. Látni sem akarta a bambuszhajlékot, ahol minden Vidorra emlékeztette. A hajóra ment volna legszívesebben, de a parti bárkák nehezek voltak, Matakó gyermekkarjai nem bírták el a nehéz evezőket. A kisebb csónakokat partra vetette, összetörte a vihar. Matakó az öreg ágyú tövéhez húzódott. A két kerék között telepedett meg, hideg és vizes volt az
ágyú, alkatrészei között átfújt a szél, Matakó a rozsdás és rücskös tengelynek támasztotta a fejét.
Wong úr és a kormányos szótlanul jártak fel-alá a házban. Se a whisky, se a pipa nem ízlett, csak forgatták a szájukban mindkettőt. A kormányos eltört egy cirkalmas poharat, amelynek a derekán rézdomborítás futott körbe, rajta hajók, duzzadó vitorlákkal. Zavartan emelte föl a földről a vékony rézlemezt. A kapitány figyelemre se méltatta kedvenc pohara pusztulását, kedvetlenül tologatta át a pipát szája egyik sarkából a másikba.
Tikura asszony jelent meg egyszerre, kezében seprűvel, lapáttal. Belépett, szó nélkül hajolt a cserepekhez, majd vasvillaszemeket vetett a kormányosra, aki zavarában a whiskysüveget kezdte szorongatni.
– Még azt is eltöri! – vette ki a kezéből az üveget Tikura asszony. Aztán felsóhajtott, és pityeregni kezdett. A kapitány némi türelmetlenséggel pillantott a japán öregasszonyra, aztán a saját alig titkolt bánatára gondolt, és megenyhült a sóhajtozó özvegy iránt.
– Éreztem, hogy valami nagy baj van a háznál! – bólogatott nekikeseredve Tikura asszony. – Vettem, hát, a lapátot, de tudom én, hogy nem ez az igazi baj! – és az üvegcserepek felé intett. – Ez csak olyan… vendégjárás! – motyogta, és a kormányos az alacsony heverő sarkára húzódott szégyenében. – Hol van a kisfiú? – kérdezte aztán váratlanul. – A kisfiú! Ez a kis… – a nevét elfelejtette, – ez a kisfiú!
– A Misshez ment! – akarta mondani a kormányos, de már megszólalni se mert.
– A Misshez ment! – kezdte volna a kapitány, aztán rájött, kifogás volna, amit mond. Matakó órákkal ezelőtt elment, már régen nem lehet a Missnél. Kinn tombol a vihar. – A Misshez indult… – ugrott föl egyszerre, váratlan türelmetlenséggel, – de hogy odaért-e…
– És maguk csak itt ülnek, és törik a poharat? Férfiak…! – és Tikura asszony sikoltozni kezdett. A kapitány és a kormányos egyszerre talapra ugrott. Wong úr magára rángatta a csuromvizes esőköpenyt, és a teljesen elformátlanodott csuklyát.
– Ne ríjon, Tikura anyó! – kiáltotta el magát a kapitány, de hol volt már hangjából a múltkori vidám évődés, meg az előbbi türelmetlenség. Hangjával megijesztette, lapáttenyerével megnyugtatta a ház „szipogó lelkiismeretét”, és elcsörtetett a két nekikeseredett tengeri medve.
Valamelyest csökkent a szél, az eső is mintha alábbhagyott volna. Az arcba fröccsenő záporrohamok annál kellemetlenebbek voltak. Az utcában állt a víz: az eső tócsáiból, a tenger hullámaiból. A hegyoldalon harsogva szakadt le egy-egy sárgásbarna patak. Kiszakadt és derékba tört fák nehezítették a járást. A világítótorony közelében, – mondják, – a vihar leszakított horgonyáról egy szállítóhajót, és a parti sziklákhoz vágta. A mentők a part mentén tébláboltak. A kikötő környékén egy-egy bámészkodó tűnt fel.
A kapitánynak fogalma se volt, merre keresse Matakót. Alig ismerte magányos útjait, cimboráiról se sokat tudott, akiknél meg-meghúzta magát. Az efféle ítéletidő nem kedvezett a hajlék nélkül élő embereknek. A Miss a kikötőn túl lakott, a villanegyedben. Maga Wong kapitány se gyakran járt arrafelé. Olyan módon kérdezősködni, ahogy Matakó tette, ő már röstellt volna. A kormányos fölemlegette és végigjárta a matrózkocsmákat. Ezeket ismerte, de most csak be-betekintett zord arccal, egyikben sem látták Matakót. Foxot is megkeresték, az új-zélandi fölfogadott két embert, akik lebontották, aztán újjáépítették a bádogirodát, a tulajdonos karba tett kézzel állt a romhalmaz mellett, hangos szóval osztogatta parancsait. Wong kapitány őt is megkérdezte Matakó felől.
– Nem ismerem! – harsogta elfordulva, és már újra irodája két jobbítóját szidta.
A polipsütő ma nem nyitott ki, a bódé és a katlan helyén gödör, tengervíz, moszat. De még a padok és a támaszkodó pult is romokban, kettéhasadva. Sok jó percet töltöttek itt, sok jó
falatot befaltak itt! – gondolták és továbbrohantak. Szavuk alig volt egymáshoz, két férfi, akik a tengeren lettek szívósak és rideg természetűek, a szárazföldön inkább csetlő-botlók voltak. Akik az érzelmeiket inkább gorombaságokban mutatták ki. Wong úr időnként fölhorkant, mint amaz oroszlánfóka, a kormányos pedig öklével időnként a levegőbe csapott.
Hunyorgó este lett, mire megtalálták Matakót. Ott aludt az ágyú tövében, a két kerék között alig látszott nagyobbnak egy hajdan volt ágyúgolyónál, csak éppen véznább és törékenyebb. A rongyai egy részét a feje alá gyűrte, más részét bizonyára elhordta a szél. Kezét a fejére, fejét vállai közé rejtette, két lábát a hasához húzta. – Kutyák alszanak így, ha fáznak! – jutott a kapitány eszébe. Szinte rárohant a kisfiúra, egyetlen mozdulattal az ölébe kapta, Matakó föl se ébredt. Megindult vele a téren át, a girbegörbe sikátoron keresztül, föl a bambuszhajlékig. Matakó fölébredt, és nem akart hinni a szemének. De nem mozdult, a szemét is csukva tartotta. Olyan volt, mint egy álom. Nem emlékezett rá, hogy bárki is az ölében tartotta volna valaha.
– Főzzön neki teát! Meg vacsorát! Meg nekünk is! – adta ki a parancsot nagy zordan a kapitány Tikura asszonynak. Az özvegy, amint meglátta Wong urat, a karjában Matakóval, már éppen pityeregni kezdett, aztán helyette gyorsan a konyhába csoszogott. A kapitány a heverőre tette a kisfiút, amekkora gyöngédséggel csak szolgálhattak a lapáttenyerek. Matakó kinyitotta a szemét, ránézett a kapitányra, sokat láttak egymásban ezek a szemek. Wong kapitány a sarokba hajította a csuromvizes kámzsát, összeráncolta szemöldökét, úgy szólt Matakónak:
– Aludd ki magad, holnap reggel indulunk!

 


Ajánlott bejegyzések