You are here

Lukáts János: A négylábú kapitány 14/20

A négylábú kapitány

A bambuszhajlék vendéegei

Fox úr aznapi utolsó sétáját végezte a honolului régi kikötő rakpartján. Két kezét összefogta a háta mögött. Lassan lépdelt, még meg is állt időnként, nem volt ügyfél a láthatáron, akinek bizonyítania kellett volna, hogy Fox, az új-zélandi hajóalkusz, a pacifikus térség legelfoglaltabb embere.
Már messziről észlelte a nehézkes ladikot, amellyel Wong kapitány és a kormányos a part felé közeledett. Este volt, kevesen maradnak ilyen későig a tengeren, az éjszakai halászat ideje pedig még nem érkezett el. Fox úr megállt fölöttük, a rakpart legszélén, és zordan tekintett le a két tengeri medvére. Ők azonban szokatlan vidámsággal intettek fel az alkusznak, majd körülményesen partra léptek.
– A Vén kofán jártak, uraim? – kérdezte hivatalosságot mímelve Fox úr.
– Mi ugyan nem! – tiltakozott egyszerre mindkét tengerfi, és majd a vízbe pottyantak nevettükben.
– Hm, hm! – krákogott zavartan az új-zélandi, és útnak indult, hívén, hogy a másik kettő követni fogja. Ők azonban a polipsütő felé indultak, és eszük ágában se volt Fox nyomába szegődni. Az alkusz nem tehetett mást: hüvelykujját emelte az égnek, és rázta meg fenyegetően Wong kapitány felé. – Még egy nap, és vége a világnak! Kidoblak arról a hajóról, ha nem fizetsz, te maláj kalóz! – gondolta magában Fox úr, és cápai képpel vigyorgott a ragadozó gondolatok mellé. – Még egy nap, és kezdődik a világ! Beszállok a hajómra, és meg sem ismerlek többet, te új-zélandi ladikkufár! – mosolygott vissza Wong kapitány egy halfarkas mosolyával. És hazafelé indultak az alkonyatban.
A bambuszhajlék kapujában Tikura asszony tördelte a kezét. Elpityeredett, amikor a kapitány a vállára ejtette lapáttenyerét.
– Miért rí, Tikura anyó? – csak jókedvében nevezte így a derék japán özvegyet, aki egy évtizede viselte gondját a háznak és gazdájának.
– Egy úri Miss van itt, lelkem kapitány. Magát várja, magát akarja. Le-föl sétál a házban, nem lesz ebből semmi jó. Vele van az a kisfiú is, aki elvitte reggel az ötven dollárt, de hogy mit hozott helyette… Nem lesz ebből semmi jó! – szipogva húzódott Tikura asszony a fal mellé, de aztán Wong úr betuszkolta maga előtt a házba.
A házban Miss Millicentet találta, amint idegesen járt-kelt, a sarokban a kerámiaelefántot, az elefánt lábánál pedig Matakót, aki mint zsákmányát megvédeni kész fiatigris térdelt a bambuszszőnyegen. Volt még a szobában egy apró, fehér kutya is, de az a kutyák okosságával az alacsony heverő alatt hallgatott. Wong úr megállt az ajtóban, Tikura asszonyt most félre tolta az útból.
– Miss Millicent! – préselte ki magából a szót Wong kapitány, és szörnyen érezte magát.
– Wong kapitány! – nyöszörgött a Miss, és szörnyen érezte magát.
Matakó mentette meg a helyzetet, a Miss mellé lépett, és megfogta a kezét: – A kisasszony fontos dolgokat tud, és a kutyákat is megszerette, kapitány! – a két ellenfél – a házigazda meg a ház vendége – elszégyellte magát.
– Ez a fiú, – a Miss megsimogatta Matakó fejét, – megmutatta a házát, uram! Ezért bátorkodtam…
– Óh, igen… – köszörülte a torkát Wong úr – Matakó afféle… szinte, mint a fiam… – elharapta a szót. A kormányos elképedve nézett marcona barátjára, és alig hitt a fülének.
– Kapitány! – és a Miss elszántan közelebb lépett. – Én ma reggel… szóval, gondolkoztam ezen a dolgon. Mármint a kutyán, a… Vidoron. Tudom, hogy mit jelent az ön számára az a kutya. Tudom, mivel nekem macskám van… Szóval, mivel nekem is van valakim, aki ha hiányozna… ha elveszne, az nagyon rossz volna. Nagy baj volna, és mindenképpen… És ön is, a Vidort, tudom, hogy szereti. És én a kutyákat nem ismerem, de a szeretetet igen – kis híján elsírta magát. A kapitány rémes zavarban volt. Olyan szájból hallotta a kedves lény nevét, ahonnan soha nem várta. És Matakó nevét, és egyáltalán, ez ugyanaz a Miss, aki a hajón, azzal a szörnyű macskával, aki miatt esetleg a Vidor megugrott…? Ugyanaz a Miss, aki ma reggel, a rakparton…?
A kormányos szólalt meg, mint a színpadi súgó, ha elakadnak a színészek, és kétségbeesetten tekintenek egymásra: – Wong úr új hajót vett, amivel a régi hajót, a Nisikót felkutathatjuk. Mert ugye hajó nélkül nem kereshetjük meg a hajót, ez ugyebár… – azzal ő is elhallgatott néhány torokköszörülés közepette.
Matakó lett a főszereplő, kibújt az ölelő karok közül, és tücsökkorú vállalkozóként azonnal jobban érezte magát: – Az elefánt ma szépen adott! – és szeme széles mosolyra húzódott.
– A zászlók prímán fogytak! – szaporította tovább az érthetetlen mondatok számát. Az elhangzottaktól azért Wong úr is megkönnyebbült, a lelke mélyén már régóta ólálkodott valami sötét árny, hiába bízott Matakóban, és hiába lengette vissza nagy bátran az égre mutató hüvelykujját Fox úrnak.
A kalandban résztvevők köre kibővült. A Miss megkönnyebbült, hogy eldadoghatta nagy lelki vívódását, a kapitány pedig arra gondolt, régen volt ebben a házban ennyi ember, aki
ugyanazt akarja, amit ő. Matakó elmesélte a hajózászlók ötletét, a Miss ámuldozott. Aztán váratlanul befutottak a Frász fiúk az újabb aláírt selyem háromszögekkel, a Miss ettől pedig egyenesen hüledezni kezdett. Hiszen látásból akár Matakót, akár Frász Egyet és Kettőt is ismerhette a kikötő környékéről, de eddig inkább elkerülte őket, és ezek a süvölvények most a tisztességnek és a találékonyságnak olyan példáját mutatták, amit alig hihetett.
Aztán a fiúk, az írástudatlanok és az iskolázatlanok, nekirontottak az elefántnak. A bendőjét kiürítették (Frász Egy és Tikura asszony délelőtt is megtették ezt már egyszer, a tartalmát a cérnatartó fadobozba gyömöszölték), egy vén bankár komolyságával és egy boszorkány ügyességével rendbe rakták a galacsinná gyűrt meg a hurkává tekert dollárokat, aztán megszámolták, és hiánytalan ezres csomókba szétosztották. Tikura asszony teát főzött, a Miss ámuldozva ült az egyetlen karszékben, Wong kapitány egy kőszobor mozdulatlanságát vette föl, a kormányos pedig időnként bátorságot merített egy whiskysüvegből.
– Tizennégyezer meg az apró! – közölte Matakó, mint a vállalkozás szellemi vezére. – Hm! – gondolkodott el aztán. – Azt hittem, talán több is lesz! De van még zászló, és vannak még honoluluiak! – biztatta önmagát, a Frász fiúkat, de szemét Wong úrra emelte. A kapitány lelkében mintha megmozdult és egyszerre nőni kezdett volna a sötét árnyék. Mintha közelebb lépett volna, és némaságával megfagyasztotta volna maga körül a levegőt. Miss Millicent a zászlókra mutatott:
– Egy zászlót én is kérek!
Frász Egy azonnal kiemelt egyet a még megíratlan, selyemzászlók közül: – A legszebb! – és a Miss elé tette az alacsony asztalkára. A Miss végigsimította, aztán a szemét Wong kapitányra emelte. Nézte a kapitány hatalmas lapáttenyerét, amely tehetetlenül csüngött az oldala mellett, és időnként hozzáért a magas szárú bőrcsizmához. Aztán a heverő alá nézett, ahol a fehér vakarcsból csak az orra hegye látszott. Tollat kért, mosolygott, amikor Tikura anyó az öregek metszett nádszáltollát kereste elő, és nyújtotta felé reszkető kézzel, meg a tartót, amelynek csak az alján maradt néhány csepp tus. Amerikai volt, de ismerte a helyben élők szokásait, a nádtoll használatát, a szavak festésének évezredes művészetét, a jelek rajzolásának kecses ívét és elegáns hajlását. A név betűi egyre kisebbek lettek, ahogy a zászló elkeskenyedő hegyéhez közeledtek, ez az ötlet kecsessé tette az írást. A kapitány és a kormányos összenéztek, Tikura asszony pityeregni kezdett. Matakó leplezetlen áhítattal nézett a Missre.
Aztán Miss Millicent zavartan ismét a zászlókupacra mutatott. Frász Kettő rohant a következő fehérrel: – A legnagyobb! – de a Miss a másik halom felé fordult: – Talán egy kéket… – Elnézett a jelenlévők feje fölött, mielőtt ismét a kezébe vette a nádszáltollat. Mintha messziről, talán egy toronyszobából várna egyetértést vagy bátorítást. Még egy kis mosoly is belopózott a gondterhelt arcvonásokba.
– Hogy is írjam? – és most már nevetett. Matakónak mintha határozott káröröm ült volna ki a képére. A kisasszony nekikészült az írásnak, nagybetűs Miss vezette be ezt a nevet is,
majd egy apróbb Paó, alá pedig néhány vonással egy elmélázó macskafej került. Most már a kormányos kezében is megállt a whiskys pohár. Matakó pedig kezét a Miss karjára tette. Wong kapitány nem mert vendégére nézni.
A Miss olyan boldogságot érzett, mint már régen, hány embernek könnyítheti meg a szívét ezzel az egyszerű kis játékkel. Hány önző és ostoba mozdulatot tehet jóvá ezzel a néhány
ügyesen megrajzolt tollvonással. És itt ez a kis kéz, az övén. Hát, volna éppen mit mosni azért rajta. Talán az egész napi zászlóárulásban mocskosodott el, vagy, igen, a polipsütőnél! – keresett mindjárt mentséget is számára.
– Hát te? – nézett egy kicsit lefelé, egy kicsit maga mögé. – Vagy te csak szervezed a mások zászlóit?
– Én, kisasszony? – Matakó váltogatni kezdte a mezítlábait. – Én inkább… – húzta a szót.
– Azt is… és ezt is! Milyen zászlót akarsz? – kérdezte a Miss, és a szobában mindenki Matakóra nézett.
– Feketét! – vágta rá a fiú, gondolkodás nélkül. De meg is magyarázta döntését: – Mert én kalóz leszek! – a jelenlévők fölnevettek, kivéve Tikura asszonyt, aki fölsóhajtott: – Jaj, apád
is az volt! – erre mindenki elhallgatott.
Volt fekete selyemzászló, volt világossárga tusfesték, meg zöld is. Matakó a zöldet választotta. A baljóst, meg a remény színét. Aztán zavartan eltolta magától a nádszáltollat.
– Akarod ezt inkább? – a Miss elegáns töltőtollat csavart ki.
– Én egyiket sem! – felelte dacosan, és még büszke is volt nem-tudására.
– Talán ha a Miss… helyette! – akart segíteni Wong kapitány.
A Miss a zöld tussal, vastag nagybetűkkel rajzolta tele a selymet. A zöld színű rajz uralkodott a sötét, fényes anyagon. Matakó megbűvölve nézte a nevét, amelyet először látott életében leírva.
– Ha ilyen jelet látsz, az terólad szól! – Matakó a halom tetejébe tűzte a saját zászlóját. Az ujját titokban belemártotta a még nedves lakkba, ott maradt az ujjlenyomata. Az ujján
pedig a zászlóé.
– Kapitány, sok idejét elraboltam. De talán nem hiába! – majd egyenesen Wong úr szemébe nézve tette fel a Miss a kérdést: – Mennyi hiányzik még az új hajó árából?
– Három… ezer… dollár! – nyögte ki Wong kapitány. És nem mondta el, hogy nincs több napja, hogy nincs több zászlaja, és nincs több honolului sem, aki még adni hajlandó erre a célra. Mindezt csak a szeméből, és homloka ráncaiból olvasta ki Miss Millicent.
– Akkor jól van! Éppen úgy gondoltam! – és rámosolygott a kapitányra. Elővette díszes bőrtáskáját, kotorászott benne egy darabig, majd egy apróbb tárcát emelt ki, abból pedig
három vadonatúj ezerdolláros bankjegyet. – Kérem, fogadja el! Úgy érzem… – de nem mondta meg, mit s hogyan érez.
Wong kapitány – hát persze, hogy elfogadta a pénzt. Homlokáról oszlani kezdtek a felhők: – Hát persze, én is úgy érzem… – de ő sem mondta tovább, mit s hogyan érez.
Tikura asszony kis tálkába rakta a fiúknak készült déli maradékot, és a kutya elé tolta. A vakarcs gyanakodva nézte a dolgot, ma már másodszor kapott enni.
– Ezzel mit csináljak? – kérdezte a Miss, de a kérdés arról szólt, hogy semmit se kíván csinálni vele, vagyis, hogy ő kutyák dolgában mára már megtette a magáét.
Wong kapitány homlokán ismét felhők gyülekeztek, sötétebbek és zordabbak, mint amikor Fox úrra gondolt az imént.
– Majd a fiúk a gondjukba veszik! – intézkedett Matakó, és a Frász fiúk tudomásul vették a feladatot. Frász Egy vette a láncot, Frász Kettő fogta a kutyát. – Aztán el ne adjátok ám a kutyaárusnak! – nézett rájuk szigorúan „a kis főnök”.
– Meg annak a hórihorgas éhenkórásznak se! – szólt közbe a Miss, mire Wong úr és a kormányos felszisszent:
– Mekelének? Csak kapjam a kezem közé!
A Miss távozni készült, az ajtóban azonban megtorpant egy pillanatra: – Azon a hajón, az új hajón, amelyik a kutyáért, a Vidorért megy, ugye, kapitány, lesz egy szabad hely számomra?
– A legszebb kabin lesz az öné, Miss Millicent! – felelte Wong kapitány, és már megint a megindultság környékezte. Aztán krákogott egyet-kettőt, és szó nélkül kikísérte a kisasszonyt.
Indult a kormányos is, volt mit végiggondolnia hazafelé mentében. Feszengtek már a Frász fiúk is, még elfoglalja valaki a pompás búvóhelyet a felfordított ladik alatt. Matakó is
indult, hogy elkísérje őket.
– Matakó, te maradj! – szólt Wong kapitány könnyedséget színlelve, bár a torka majd kiszáradt az izgalomtól. – Maradj, ha akarsz! – tette utána óvatosan.
Matakó olyan természetesen ereszkedett vissza az alacsony heverőre, mintha mindig a bambuszhajlék lakója lett volna. Tikura asszony is hazacsoszogott nagy sóhajtozva. A kapitány meg a fiú magukra maradtak. Matakón ólmos fáradtság vett erőt, ott aludt el felhúzott lábakkal a heverő sarkán, a kapitány vékony takarót dobott rá, aztán megállt egy pillanatra a fiú fölött. Ő maga kiment a kertbe, a csillagok alá, még sokáig üldögélt kedvenc karosszékében, és olyan érdeklődéssel forgatta kezében a pipáját, mintha még sose látta volna.
Ezen az éjszakán mindenki jól aludt, a megbékélt lelkiismeret puha párnát tesz az ember feje alá. A felzaklatott képzelet pedig kanyargós álmokat küld az alvó honoluluiakra.
A kormányos már hajnalban talpon volt, riasztani indult Wong urat, nehogy elaludja a – várva ugyan nem várt, de – mindenképen elkerülhetetlen napot. A kapitány is talpon volt,
Matakót kereste. Matakó nyilván mindenkinél korábban kelt, mert már a bambuszhajlék felé tartott első, hajnali szemleútjáról. A hajnali szemle bosszúsággal járt: a tegnapi eredményes nap és a sikeres vállalkozás után a Frász testvérek máris eladták sztepptáncos ruhájukat és cipőjüket, megszokott rongyaikban vacogtak a felfordított halászladik alatt. Elégedetten dideregtek, a kapott pénzből még az éjszaka felfaltak legalább félméternyi sültpolipot. Matakó mérgesen belerúgott a ladikba, és otthagyta őket. A kikötő sarkánál fölmászott a rozsdás, öreg ágyú tetejére. – Most mit csodálkozol! Egy hónapja még te is így tettél volna! – mondta magának. Nem csodálkozott, lemászott az ágyúról, és a kapitány háza felé indult.
Wong kapitány nagy munkában volt: kellemes munkában, de olyan sóhajtással vetette bele magát, mintha a Diamond hegyet akarná elhordani a város fölül. A pénzt számolta és csomagolta, átnézte még egyszer a dollárhalmokat, de bizony azok hiánytalanok voltak. Ezerdolláros csak az utoljára érkezett három darab volt, százasból is kevés akadt, a legegyszerűbb volt ezért, ha meghagyja a tizennégy darab ezerdolláros kupacot, – gondolta Wong kapitány. Tizennégy fűszeres dobozba rejtette a pénzt, egyenlő arányban szétosztva. A dobozok között festett fadoboz, csavaros szantálfa edényke és csatos üvegtégely egyaránt volt. Bizonyára a világ legillatosabb vételárát adta az öreg szállítóbárkáért. De mit bánta mindezt Wong kapitány. Cirkalmas rendbe állította a bambuszasztalkára a tizennégy különböző színű, formájú és anyagú dobozt, amelyek külseje találékonyságot, belseje illatot árasztott, igazán értékes mégis az volt, amit magába rejtett. Amikor aztán kigyönyörködte magát a „fűszerkészletben”, fölkapta tengerészzsákját, és az egészet belehajigálta. Majd megnyugodva a vállára kanyarította a rakományt.
Fox úr már várta őket. De Fox úrhoz nem lehetett elég korán menni, a hajnali szellővel kelt, attól kezdve számon tartotta aznapi ügyfeleit. Amint meglátta a két elszánt tengeri medvét, elcsodálkozott, nem számított rá, hogy Wong úr összeszedi a pénzt. Pedig összeszedte, a szó szoros értelmében dolláronként. Fox úr is úgy kapta. A kapitány egyenként halászta ki táskájából a fűszeres dobozokat, csavarta le a tetejét, és öntötte Fox úr elé a tartalmát. Ánizs, kardamom, szegfűszeg, csili, sáfrány, fahéj és ki tudja még, hány fűszer illata szökött ki hirtelen a szabaddá tett üvegcsékből, és csapott egyenesen az új-zélandi orrába, aki szorosan odahajolt a dobozok szájához, nehogy a pénzek megszökjenek belőle, vagy időközben levegővé váljanak. A hajóalkusz mélyeket szívott a fűszerek illatából, tüszkölt és krákogott, időnként megrázta a fejét berzenkedve, máskor mennyei mosolyra húzódott az egyébként kapzsi és ellenszenves arc. Egy egészséges prüszköléssel majd ezer dollárt a földre hömpölygetett Fox úr, végül nagyot hahotázott, és hátba vágta a kapitányt: – Tudtam én magáról mindig, vén dugárus, hogy a bőre alatt is pénz van! Aztán mondja, makaón nyerte ezt a rengeteg aprót? – de a tizenhétezer dollárért megbocsátotta Wong kapitánynak, hogy levette a nyakáról az eladhatatlan és bontásra ítélt hajó gondját.
Amikor végre maguk mögött tudták a Fox-féle hajóalku keserveit, csónakba szálltak, még utoljára: idegen csónakba. Wong kapitány az ajkát harapdálta, olyan izgatott volt, mint amikor hajóinasként először léphetett tengeri hajó fedélzetére. A kormányos csöndben vitette magát a csónakkal, de kezét széttárta maga előtt, és a csónak irányváltozásait mintha egy képzeletbeli kormánykerék forgatásával követte volna. Közben frappáns mondatokat akart megfogalmazni magában a szerencse és a kormánykerék forgandóságáról, de nem jutott eszébe semmiféle bölcsesség.
Matakó képtelen volt nyugton megülni az üres házban. Kíváncsi volt a kapitány és a hajóalkusz üzleti párviadalára, kíváncsi volt a hajó bevonulására a honolului öreg kikötőbe,
kíváncsi volt a Frász fiúk meg a banda többi tagjának az első szabadnapjára a nagy munka után (azért valamennyien megkeresték a félrőfnyi sült polipravalót!). Szóval Matakó mindenre kíváncsi volt, a kíváncsiság volt a fiú legfőbb ismertetőjegye. Már majdnem elindult, aztán visszafordult, összepakolta a tegnapi ebéd maradékának a maradékát, magával vitte  a halászcsónak lakóinak. A kutya, vagy Frászék, – valaki majdcsak ráfanyalodik.
A kikötő sarkánál járt, amikor meglátta a távolból a Misst közeledni, hatalmas szalmakalapjában, mintás fehér ruhájában összetéveszthetetlen volt. Matakó úgy érezte, mintha a
megfestett hajózászlók egyike elevenedett volna meg. Elébe szaladt, a Miss rámosolygott. Aztán mindketten a tengert nézték. A kikötőben nyüzsögtek a hajók, motorosok és vitorlások, nehézkes halászbárkák és fürge luxusjachtok. A méretesebb hajókat a parttól távol kötötték ki. Közelebb jönni igazán Wong kapitány se akart, csak keresztülvágni a kikötő középső medencéjén, amelyet valamennyi hajó útja keresztez. Hogy meglássa valamennyi hajós a honolului öreg kikötőben, meg aki bámészkodik a Csendes-óceán partján, hogy Wong kapitány
ismét talpra állt. Hogy Wong kapitányt nem lehet leírni, se földbe taposni, se a hullámok alá nyomkodni.
– Te látod már a fiúkat? – kérdezte a Miss fesztelenül, majd megijedt a saját bátorságától, és nyomban helyesbítette szavait: – Vagyis… a kapitány urat meg a kormányos urat? Vagyis
hát… a hajót? A hajónkat? – és ismét Matakóra sandított. De Matakó nem törődött a kimondott szó apró finomságaival. Szeme a kikötő távolabbi régióit pásztázta, jó három kőhajításnyira. Aztán látta, amint a hajó lassan kibontakozik a vitorlák és a kémények takarásából, az árbocok tömkelegéből. Lapos volt a hajó és széles, nehézkes és… hát, istenem, egy kicsit kopott. Vagy inkább nagyon kopott! Csak az eleje, ahol a nevét viseli a hajó, az volt vakító fehérre festve! Rajta pedig éles, fekete betűkkel állt a név. A Miss és Matakó úgy hajolt előre, hogy majd a kikötő vizébe estek. A távolból egyszerre kibontakozott a hajót irányító két férfi alakja: a kapitány és a kormányos. A hajó lassan oldalra fordult, hogy mindenki olvashassa, hogy a kikötőnek új lakója van, akinek a neve nem más, mint: – Vidor.

 


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: