Lukáts János: A négylábú kapitány 13/20

2013. február 25. hétfő
Írta:

Lukáts János: A négylábú kapitány

Kegyetlen ajándék

 

Hol van már az a boldog békeidő, a bőség ideje, amikor az ember kutyája csak lement a pincébe, fölkergetett egy ízes, kövér patkányt, étkezés előtt szaladgált egy kicsit, hogy kellően éhes legyen, aztán kirántotta magának a vacsorát, jóízűen elfogyasztotta, és nyugovóra tért a parancsnoki híd tövében! Nem kellett a vacsorán senkivel osztozkodnia, hálásnak se kellett lenni senkinek az elfogyasztott falatokért, mivel maga volt a vacsorának felhajtója, szakácsa és elfogyasztója! Ilyen gondolatok forogtak Vidor agyában, ami annak a jele, hogy a dolgok értéke a kutyák tudatában is forgandó, és jele annak is, hogy bizony jókora idő eltelt már a minapi nevezetes patkányvadászat óta, az eltelt idő pedig megszépíti a legcsúfabb pincejárást is, és ízesebbé teszi a leghitványabb patkánypecsenyét is. És ha azt mondtuk egyszer régen, hogy az éhség nagy úr, akkor most elmondhatjuk, hogy a múló idő nagy megszépítő.
Ezek az emelkedett gondolatok úgy sorjáztak elő Vidor fejéből, hogy közben meg se moccant. Egy helyben hevert, a parancsnoki híd tövében, oldalát a gerendafalhoz szorítva, hogy nappalra egy kis hűvösséget, éjszakára egy kis melegséget biztosítson magának. A mozgással óvatosan gazdálkodott Vidor. A házőrző eb kötelező napi körútját reggel és este aggályos pontossággal végigjárta, ezen kívül azonban igyekezett minél kevesebbet talpon lenni. Az éhség alattomosan dolgozott a belsejében, elszívta erejét, elernyesztette vállalkozó szellemét.
Pedig beosztotta a pecsenye maradékát. A patkány hitvány részeit: a bőrét és a lábát eltette magának nehezebb időkre. Az ínség napjaira. Hamarosan persze ismét megéhezett, de ellenállt a falánkság kísértésének. A maradék ott volt hátul, egy kötélcsomó tövében. Vidor időnként odament megnézni, nem hiányzik-e belőle. És ez nem afféle csalóka beszéd, valóban félt, hogy a véres hús szaga esetleg felcsalogat más patkányt a rakodótérből, aki aztán felfalja az ő féltve őrzött tartalékát. Aztán arra gondolt, bár jönne újabb patkány, majd lenne abból is pecsenye, de újabb patkány nem jött. Túlságosan is jól sikerült a lejárati ajtó becsukása, most se Vidor nem tudott a mélybe ereszkedni, se a patkányok a fedélzetre jönni. Lám, egy-egy bölcs megoldás milyen ostoba következményekkel járhat a mit sem sejtő kutyára nézve.
Vidor már nem számolta a napokat. Csak azt tudta, többször volt éjszaka, és többször lett újra nappal, mióta magányos élete rászakadt itt a hajón. És azt is tudta, mert hiszen okos
kutya volt, hogy hiába nagy hajó a Nisikó, és hiába áll ellen a tenger szeszélyeinek, az ő napjai meg vannak számlálva. Tudta, hogy csupa ellenség és közöny veszi körül, olyan elemek, amelyek ellen a Vidor-forma kutya hiába harcol, amelyek lassanként elsorvasztják az életét.
A magány nem zavarta különösen. Napi kalandozásához talált elég teret, a hajó számtalan zegzuga mindig adott megszemlélni valót. Az időjárás is örök figyelnivaló lehet annak, aki ki van téve hideg és meleg, szárazság és záporeső viszontagságainak. A hajó telve volt még mindig szagokkal, bár Vidor számára csak egyetlen szag létezett már régen: Wong kapitányé, a gazdájáé. Ő volt az egyetlen ember, aki gondolataiban föl-fölmerült, aki örökösen a szeme előtt lebegett, aki még álmában is megjelent. Az jó volt, hogy álmodott a kapitánnyal, a gazda olyankor vidám volt és hatalmas, hangosan hívta Vidort, kergetőzött vele, és ha utolérte, a magasba emelte. Vidor ugatott, a kapitány nevetett, és ez maga volt a boldogság. Amikor aztán fölébredt, jó volt visszagondolni az álomra, de rossz volt érezni, hogy a valóságban semmi sincs meg az álom boldogságából.
Vidor nem tudta, mi a véletlen. Számára a világ törvények sorozata volt, a törvények szép rendet alkottak, a legfőbb törvény pedig a gazda akarata volt. Ezek a törvények szabályozták az ő életét, napjai rendjét és éjszakai nyugalmát. És Vidor szabadnak érezte magát a törvények okos rendjében. Ezért tartotta felfoghatatlannak, hogy a gazda elfeledkezett róla, ha csak egyetlen pillanatra is, hogy egyetlen pillanat elég volt arra, hogy a törvények szétessenek, hogy az okos rend megsemmisüljön. Elég volt, hogy a gazda akarata helyett a tárgyak és az anyagok ostobasága és lélektelensége vegye át egyszerre a rendező elv szerepét. És amíg a régi törvény és a rend az ő érdekeit és életét szolgálta, addig ez a mostani az elpusztítására tör. Vagy olyan közömbösséggel működik körülötte, hogy a törvényeket Vidor nem tudja kiismerni, és főként nem tudja a saját hasznára fordítani.
Hány napig sodródhat még így az árral, hány napig égetheti a nap öldöklő sugárözöne, és hány napot viselhet el egy kutya szervezete étel és ital nélkül? A húscafat maradékai is elfogytak már, a vizes edény alján is már csak valamelyes poshadó nedvesség jelenik meg hajnalonként. Vidor hiába takarékoskodott a múltkori eső összegyűlt vizével, a perzselő nap hamarosan felitta az éltető ivóvizet.
A döbbenetes felismerés hajnalban érte: amint az éjszakai homály eloszlott, Vidor szárazföldet látott a távolban. Messze volt a föld, de azért jól látszott a fehér habtajték, és idebólogattak a parti pálmafák is. Sziget volt, kétségtelenül sziget, nem is nagy, inkább afféle zátony. A pálmák között azért voltak bokrok is, meg homokdomb is magasodott a sziget közepén. A homokdomb oldalába a fecskék bizonyosan odúk százait ásták, mert fecske- és egyéb madárrajok röppentek föl időnként, és ilyenkor mintha felhő sötétlett volna a sziget fölött a ragyogó napfényben.
Vidor szíve összeszorult az izgalomtól. Hogy az öröm tette ezt az érzést, vagy a szorongás, Vidor maga se tudta. Ahol annyi madár megél, megél egy kutya is. Ha másból nem, hát a
madarakból bizonyosan. És a tojásokból. Vidor gyomra összerándult, szájában összefutott a nyál. Idáig hallatszott a madarak zsivaja, fülsértő hangzavar volt ez, mégis csodálatos hangzavar, az élet zaja, más állatok hangja, vidám csárogása, vijjogása, sikongása és csivitelése. Vidor felugatott izgalmában, fölugrott a magasba, aztán még egyszer fölugrott, és ugatott, ugatott. Szűkölt és nyüszített, kaffogott és morgácsolt, ahogy kutyák szoktak szólni, ha izgatottságukat akarják tudatni, ha örömüket akarják világgá kiáltani. Szokatlan és váratlan hangok törtek elő belőle, a határtalan öröm és a rettentő félelem hangjai, amelyeket Vidor nem tudott megmagyarázni, és végiggondolni sem tudott, csak kikiabálni akart magából. Hogy valaki más is részese legyen ennek az örömnek, és hogy valaki szabadítsa meg ettől a félelemtől.
A pálmafák a szigeten és a madarak a sziget fölött az életet jelentették. A valóságos életet, amelyet élők kívánhatnak maguknak, kutyáknak és más négylábúaknak pedig magát a paradicsom állapotát. Olyan földet, ahol ennivaló van és innivaló, a pálmák alatt némi árnyék, ha nem is sok, a homokdomb oldalában védelem, ha nem is komoly. És víz, mert bizonyosan megmarad az eső, megáll tócsákban az ivóvíz, és lehet szürcsölni és lefetyelni, nyelni és kortyolni a vizet. Vidor összeborzongott a gyönyörűségtől, a torka kiszáradt az izgalomtól, a szeme pedig könnyben úszott.
A Nisikó tehetetlenül sodródott az óceánon, már alig volt hajónak mondható, inkább hasonlított azokra az uszadékfa-szigetekre, amelyek egyszer itt tűnnek fel a végtelen vízen, másszor ott, míg végül darabjaikra hullnak és elenyésznek. A Nisikót ugyan jól megépítették a Honolulu környéki maláj hajóácsok, az évtizedek, amelyeket a sós tengeren töltött, azonban alaposan kikezdték faanyagát, a tűz is tetemes kárt okozott a rakodótérben. Repedései még nem voltak veszedelmesek, de valamennyi víz azért folyamatosan beszivárgott a hajófenékbe, és hol volt a kikötő, hol a szivattyúk, amelyek megszabadították volna ettől a tehertől.
Sodródott a Nisikó az egyenlítői vizeken, az áramlás törvényei és a véletlen szeszélyei szerint. Hogy merre és meddig, ezt senki sem tudta. Hogy mikor süllyed a habok mélyére, hogy
mikor ütközik egy alattomos zátonynak, vagy szenved hajótörést valamelyik szirtfokon, mind ez kiszámíthatatlan volt. Nem tudhatta ezt olyan bölcs ember sem, mint amilyen Wong kapitány volt, hát hogyan lett volna minderről bármilyen fogalma egy kistermetű, tarka terrier kutyának.
Vidor állt a hajó korlátjánál, két lábát az összekötő gerendára támasztotta, szeme pedig a szigetet leste. Lehet, hogy csak egy kerek korallzátony, amelyen éppen megkapaszkodott az élet, de lehet, hogy terjedelmesebb sziget, rajta emberi népekkel, buja erdőkkel, bővizű patakokkal, rendszeres hajójárattal Hoholulu vagy a Nagy Zátony-szigetek felé. És ha lakatlan sziget, ha csárogó madarak és hallgatag korallok szigete, akkor is lehet egy kutya számára az élet szigete, ebben Vidor biztos volt.
A hajó közeledett a szigethez, vagyis céltalan útja során az oktalan áramlás mind közelebb sodorta a földdarabhoz. Nem nagyon közel, nem ütközésig, csak a sziget irányába. Vidor
le-föl rohangált a fedélzeten. A nap ragyogott az égen, és nagy volt a délelőtti forróság, de a kutya mindezzel nem törődött. Le nem vette szemét a szigetről, a szigetet övező tajtéksorról, a megtörő fehér hullámokról.
Vidor nem bízott a tengerben, de jó úszó volt. Kitartó úszó, különösen, ha az életéért kellett úsznia. Most látta a célt maga előtt, ott, a szigeten, a pálmák alatt, a madarak társaságában. Látta, érezte a lehetőséget, hogy ismét szilárd talajra tehesse a négy lábát, hogy meghempergőzzön a part fövenyében, hogy bundáját lehűtse a hűvös homokban. – El tud-e úszni a szigetig? – tette föl magának a kérdést Vidor. – Igen, el tud úszni! Az áramlás a hajót is arra hajtja, az úszó kutyát is hamarosan partra sodorja. Másfél mérföldnyire lehetett a sziget, Vidor szeme képes volt pontosan megkülönböztetni a részleteket, bizonyosan képes lett volna hamar megkapaszkodni ott, azon a hosszabb, fövényes partszakaszon.
És akkor ég veled, Nisikó, elvénült, elcsúfult hajóroncs, gazdátlanul és kormánytalanul hányódó gerendaváz. Pusztulásra vagy ítélve úgy is, beláthatod, hogy el kell válnunk
egymástól, nem köthetem az életemet a te halálodhoz. Mert bizony halálra vagy ítélve, öreg cimbora! Még várunk egy kicsit, és figyeljük az áramlást, amíg a roncs a sziget felé sodródik, még veled maradok, aztán: rajta, bele a tengerbe, irány a part, irány az élet!
Vidor izgalmában le-föl szaladgált a fedélzeten, a legalkalmasabb helyet kereste, ahonnan a vízbe vetheti magát. Korábban hányszor visszahőkölt a korláttól, félt, hogy a habok
közé zuhan. Irtózott a tenger sós ízétől, a hullámok morajától, hegymagasságú hömpölygésétől. Most mindezt nem érezte többet. A félelmét, a kicsinyes irtózást mind elsöpörte benne a túlélés lehetősége. Ahol a hajó oldala a tat kezdetén ívben meghajlik, ott lesz a legalkalmasabb hely az ugrásra, ott nem szívja maga alá a hajó az úszót. És mit neki az a két öl, a kutya bátor fajta. Csak jól elrugaszkodni a fedélzet szegélygerendájától!
Az áramlás most mintha irányt változtatott volna, a parttal párhuzamosan sodródott a hajó, a kutya figyelte a tükörsima tengert, és tudta, itt a döntő pillanat. A legalkalmasabb
a menekülésre. Az ő életének a nagy perce, amikor bebizonyíthatja bátorságát és ügyességét. A hajó baloldalára helyezkedett, a fedélzet peremére. Fejét kidugta a korlátlánc alatt. Szemközt integettek a korallsziget pálmafái.
És akkor Vidor hirtelen megtorpant. Eszébe jutott a kapitány. A gazda, aki a hajótűz zűrzavarában a Nisikón felejtette. A gazda, aki tudja, hogy Vidor a hajón van. A gazda, akit
Vidor kétségbeesetten naponta visszavár. Aki tudja, hogy a kutya a hajón maradt, és akit csak a hajóval együtt lehet megtalálni.
Vidor négy lába a fedélzetbe gyökerezett, lenézett a tengerre, és egyszerre irtózatos félelem szállta meg a szívét. Nem az ugrástól, nem a tenger sós hullámaitól, nem az úszás többórás erőfeszítéseitől, hanem valami mástól. Ha elhagyja a hajót, Wong kapitány soha többet nem találja meg a nyomát. A kapitány, igen, a kapitány vissza fog jönni a hajóért, el fog jönni Vidorért, hogy haza vigye magával a bambuszhajlékba. Vidor felnyüszített, és hirtelen rohanni kezdett le-föl a parancsnoki híd és a hajó korlátja között, és közben sírt és üvöltött. Fejét a híd deszkafalába ütötte, aztán ugrásai közben a korlát vasoszlopába, és kis híján belezuhant a tengerbe. Rémülten hőkölt vissza az óceán látásától is, amelybe az előbb még
olyan bátran belevetette volna magát. Most egyszerre megértette, hogy az élete összekötődött a Nisikóval. El fog jönni érte a kapitány, meg fogja menteni a hajóját is, meg a kutyáját is, ha máskor nem, amikor a Nisikóból már csak néhány deszkaszál fog hányódni a vízen, belőlem pedig – gondolta Vidor – talán egy összeszáradt, apró csontváz lesz.
Nem szabad, nem szabad elhagyni a hajót! Meg kell várni a kapitányt. El fog jönni, amint teheti, eljön érted, te türelmetlen kutya. Most ő is sír és tombol, az a nagy ember, haragszik, mert nincs pénze, meg nincs embere. És, hát, nincs hajója, Vidor, gondold meg végre, nincs hajója a kapitánynak, hiszen itt a hajója a tengeren. Hogy megmentse, ahhoz egy másik hajó kell. Hogy én ezt eddig a gyarló kutyaeszemmel miért nem fogtam föl!
A sziget távolodni kezdett. Oldalról nézve nagyobbnak látszott, és még mindig elérhető volt, talán néhol az áramlás ellen is kellett volna már úszni. Vidor kétségbeesetten nyüszített, de már egyre inkább csak magának. Ott vannak a pálmafák, tele árnyékos, hűs, homokos tengerparttal. Ott a fölséges tojáshalmok, amelyek egy életre ellátnak egy kutyát reggelivel meg vacsorával. Ott a heverő a homokdomb oldalában, és ott a vízgyűjtő mélyedés a bokrok alján. De hiába van ott mindez, alig egy kutyaugatásnyira, alig egy órányi úszásra, te itt vagy a hajón. Itt vagy, és itt is leszel. Mert neked itt kell maradnod, itt a helyed. A kapitány hajóján, mivel a kapitány kutyája vagy. A kapitányé életedben és halálodban. Ő az egyetlen, aki tudja: a hajó nem üres roncsként sodródik az óceánon, hanem rajta tartózkodik valaki, aki miatt a roncsot meg kell menteni. A kapitány az egyetlen, aki utánad fog jönni, aki eljön érted, hogy megmentsen, hogy hazavigyen. Ő az egyetlen, aki a neveden fog szólítani, ha visszatér. Az egyetlen, aki tudja, hogy te találtad meg a gyermek lovacskáját a kertben, ő tudja, hogy rád számíthat a hajó őrzésében, meg az esti órák megvidámításában. Ő adta neked a Vidor nevet.
A sziget távolodott, az esti félhomályban összemosódtak a formák, a fények lassan kihunytak a sziget fölött, csak a pálmák mozdulatlan csúcsa emelkedett ki a sötétségből, aztán azok is belevesztek az éjszaka végtelenébe. Vidor erőtlenül hevert a fedélzeten, hogy éhes és szomjas, mindebből semmit se érzett, a szíve üressége minden más érzést elnyomott benne. Időnként még kinyitotta, aztán lassan álomra hunyta narancsszínű kutyaszemét.

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...