Lukáts János: A négylábú kapitány 12/20

A négylábú kapitány

Honolulu, a zászlók városa (Foytatás)

– Hű, de sokfelé kell figyelni, ha az ember a szárazföldről akar vízrebocsátani egy hajót! – morogta maga elé Matakó, miközben hol a Frász testvérek nyomában járt, hogy bátorítsa őket, hol a többi honolului kiscsibész után kutatott, hogy a körmükre nézzen. Frász Egy és Frász Kettő csodálatos munkát végzett, a nap folyamán kétszer is visszarohantak a bambuszhajlékba, a ládikából kiöntötték a nevekkel teleírt zászlókat, és újakat raktak a helyébe. Az elefántot is „megetették” mindannyiszor. Tikura asszony könyörgött nekik, hogy „csak egy falatot” kapjanak be az ebédből, amelyet készített, de a két fiú égett a munkaláztól, enni se volt hajlandó. Rohantak vissza, hogy végrehajtsák a haditervet. Tikura asszony csipegetett helyettük egy falatot, és Vidorra gondolt, pityeregni kezdett, aztán nekiült a százdolláros zászlók hímzésének.
Björn Skjöld Fjordsensen kapitány rosszkedvűen ébredt ezen a reggelen. A whiskyt vizesnek érezte, a dohányból finánclábat szedett ki, a zabpelyhet pedig, amelyet egészsége megőrzése céljából a hatalmas sózott szalonna és a hat sülttojás mellé fogyasztani szokott, dohosnak találta. A zabpelyhet ezért a reggeliző asztalról egyenesen a szemétkosárba továbbította, helyette kétujjnyival hosszabb szalonnacsíkot nyesett, és kettővel több tojást üttetett az óriás serpenyőbe. Az így megnövelt, szerény adag reggeli aztán a szokásosnál is bőségesebb whisky-locsolást igényelt, a whiskyt pipa követte, a pipázást viszont alapos minőség-ellenőrzés vezette be. Újabb fináncláb akadt a derék norvég tengerfi kezébe, de most nem a pipájából kunkorodott elő füstölögve, hanem a dohányzacskóból maga emelte ki, megnézte szakértő szemmel, majd egy ínyenc orrával végigszimatolta, végül megnyugodva a füstölő tálkába helyezte: – Jó lesz az még valamire! A finánclábról aztán – miért, miért nem, ki tudja nyomon követni ezeknek a viking tengeri medvéknek az észjárását?! – a kapitány jutott eszébe, akit a minap, az éjszaka közepén a hajójára vett, és aki visszakívánkozott a saját járművére. Hogy is volt, de rég volt, legalább húsz pohár whiskyvel ezelőtt volt! Az ám, valami kutya volt a dologban! Nem, kutya nem volt, azt ő, Björn Skjöld Fjordsensen, az Albatrosz kapitánya tudná, kutya nem volt a hajón. Hát, hiszen éppen ebből lett a baj. Mondtam is neki, mármint annak a maláj csempésznek, vagy mit is beszélek, Wong kapitánynak, szóval mondom neki: – Kapitány, hát a kutyája hol maradt? Az a nagy fehér kutyája. De ő azt mondja  erre:
– Nincs nagy fehér kutyája, hanem kis tarka kutyája van, és az bizony a hajón maradt. Erre én: – Sebaj, kapitány, nem ez az egyetlen nagy fehér kutya a világon…
– Uram irgalmazz boros főmnek! – a norvég kapitány fölugrott, és hosszú lábaival föl is borította volna az asztalt, ha nincs a padlóhoz csavarozva. Így csak kalimpáló lábszárait ütötte bele alaposan. – A kutya! Megígértem a kapitánynak, hogy visszamegyek a kutyáért a szigetre. Vagyis a hajóroncsra, persze, akár egy úszó sziget. Csak kicsi sziget. Kicsi sziget, nagy kutya. És nem mentél vissza a roncsra, Björn Skjöld Fjordsensen, te ingadozó léptű és ingatag jellemű skandináv szörnyeteg. Ha az én kutyám… ha engem várna… ha az én hajóm volna…
Fjordsensen kapitány kitámolygott az Albatrosz parancsnoki kabinjából. A fedélzeten enyhe szél köszöntötte, kifújta fejéből a reggeli whiskyadagot, – vagy egy részét legalább. Lábai már biztosak voltak, amikor a keskeny pallón át a partra lépkedett. – Jövök! – szólt az első tisztnek, kurtán, mint mindig, ha magánügyben, vagy valamilyen kínos kötelesség dolgában távozott. Az első tiszt szalutált, majd megigazította a szemüvegét.
Björn Skjöld Fjordsensen kapitány határozottan lépett partra, aztán fogalma se volt, merre folytassa útját. Mert honnan tudná egy norvég, hol van Honoluluban az ebvásártér?! Ő biztosan nem tudta. Egy ágrólszakadt legény őgyelgett arrafelé.
– Hé, te! Tudod-e, hol a városi kutyapiac?
– Hát!
– No, akkor vezess! – és elindult, de inkább ő taszigálta maga előtt az ágrólszakadtat, mintsem hogy követte volna. A kapitány időnként dünnyögött valamit a szakállába, a legény megszeppenve hallgatott.
– Messze vagyunk még? – rivallta el magát egyszerre a kapitány. A legény összerezzent: – Hát!
– Mi a hát?! Messze vagy nem messze?!
– Hát! Messze!
– Akkor magad mész tovább! – mennydörgött Björn Skjöld Fjordsensen kapitány. –Veszel nekem kutyát! Nagyot, fehéret! De vigyázz, ajándékba lesz! Ne, itt a pénz, elég? – Mekelétől, mert hiszen ő volt az ágrólszakadt, ilyet még sose kérdeztek. – Még egy kicsit! – nyöszörögte félelmében.
– Kicsi nem kell! Csak nagy. És fehér! – a kapitány Mekele kezébe nyomott egy húszdollárost, és hátba vágta. – Aztán iparkodj ám, mert a jövő hónapban indul vissza a hajóm Oslóba! – és teli torokból kacagott a saját tréfáján.
Ezen a napon a Nisikó hajdani kormányosának sem akadt dolga, ő is a kikötő felé igyekezett. Szemét és agyát egyaránt kifárasztotta az éjszakai és nappali helytállás a kormánykerék mellett, három napig aludt hát egyfolytában. Amikor azonban kialudta magából a szolgálat szigorú óráit, ismét az óceánra vágyott: hallani a hullámok ütemes moraját, látni a kék, a fehér és a zöld habtorlaszokat, tajtékrongyokat, hullámtarajokat. És beszívni a tenger sós illatát, a kikötő nehéz halszagát, a rothadó gerendák és a száradó csónakok csípős, és mégis olyan szerethető bűzét.
Fehér mellényben feszített a kormányos végig a rakparton. Kerülgette a hatalmas darukat, az üres, a félig rakott és a roskadozó kocsikat, óvatosan kitért a hordárok és rakodók elől, akik leszegett fejjel, akár az elszánt bikák hordták a zsákokat, kosarakat, öles bálákat. A révkalauzi hivatal sarkánál szinte beleütközött a Nisikó hajdani hajóinasába, talán Mekele volt a neve, vagy ilyesmi. A legény zavarában alig köszönt a kormányosnak, aztán azonnal elsomfordált. – Biztos ezúttal is rosszban sántikál! – gondolta a kormányos fejcsóválva. Aztán találkozott Fox úrral is, az új-zélandi hajóalkusszal, most nem volt éppen dolguk egymással, Fox úr felszegte a fejét, és köszönés nélkül keresztülnézett a kormányoson. – Hja, neveletlenek az emberek! – sóhajtott a kormányos, majd: – Romlik a világ! – tette hozzá, és megállt szórakozottan a régi kikötő rakodópartján.
Nem Wong úr evez ott, olyan elszántan, a Vén kofa irányába? – kérdezte a kormányos saját magától, és csodálkozott: – Szegény Wong! Elvesztette a családját, elvesztette a hajóját, meg még azt a derék kutyáját is! – aztán összegezésül hozzátette: – Sok a baj! Örülj, hogy te mondhatod, kormányos, és nem rád mondják! – azzal keresett egy gazdátlan ladikot, beleugrott, és elindult a Vén kofa felé.
Wong kapitányt ingujjra vetkőzve találta, a Vén kofa oldalán keskeny palló nyújtózott, azon állt a kapitány, a fedélzet szélére pedig maga elé állította, szép rendben a széles, a keskeny meg az apró ecsetet. Egy nagy vödörben fekete, egy kisebbikben pedig fehér festéket.
– Kapitány! – kiáltott rá üdvözlésül a kormányos. – Ön kapitánytól szokatlan munkát végez! – és széles mosollyal a Vén kofa mellé terelte ladikját. – Hajófestésre vetemedik, kapitány, egy idegen hajón?
– A hajó az enyém! – hajolt meg Wong úr a jövevény felé, akár a gondos házigazda. – A hajófestés bizony egyhangú munka, a legénység is csak ínséges napokon végzi. Ráférne, persze, a Vén kofára is. De téved, kormányos, ha azt hiszi, hogy hajót festeni jöttem ide. Lépjen a fedélzetemre, és legyen tanúja egy hajó újjászületésének. – A kormányos a kapitány mellé lépett a keskeny pallóra, kezével a horgonyláncba kapaszkodott, és semmit nem értett az egészből.
Csak álltak és a hajót nézték maguk előtt, hogyan is láthatták volna, hogy a hátuk mögött három kőhajításnyira, a parton, Mekele visszaérkezett az Albatroszhoz, egy apró termetű, fehér kutyát vonszolva maga után láncon.
– A kapitány kutyája! – szólt foghegyről az első tisztnek, és belépni készült az Albatrosz fedélzetére.
– A kapitánynak nincs kutyája! – közölte eléállva az első tiszt, és penge vékonyra húzódott a szája.
– Na, fogadjunk, hogy van! Szóljon neki, hogy meghoztam a dögöt, meg is etettem, sok pénzembe került!
Ekkora arcátlanság hallatán az első tiszt elbizonytalanodott. Kétségtelen, sok furcsaságot megélt már Björn Skjöld Fjordsensen kapitány árnyékában, a szócsőhöz hajolva közölte tehát az Albatrosz urával, miszerint: – Megjött az ifjú Mister, a jelzett ebbel.
Björn Skjöld Fjordsensen kapitány, amint hátat fordított Mekelének, úgy felejtette el kutyástól, húszdollárostól. Az első tiszt kenetteljes suttogását hallotta ugyan, de fogalma se volt sem a jövevény, sem a vele érkezett élőlény kilétéről. Valami főrendű vendéget, konzuli vizitet, vagy financiális mustrát gyanított, ezért föltette kapitányi díszegyensapkáját, úgy indult a fedélzetre.
Fölháborodással vegyes haraggal pillantotta meg Mekelét, aki mégis fölerőszakoskodott az Albatroszra, bár csak a korlát mellett ácsorgott. Lábánál apró eb sündörgött, időnként cérnavékony vakkantást hallatott.
– Ez mi itt? – csattant fel a kapitány basszusa, a vékony hang forrására mutatva.
– A kutya! – válaszolt nagy önhittséggel Mekele.
– Ez nem kutya! – bömbölte a kapitány, miközben szemei malomkő méretűre kerekedtek.
– Kutya ez, uram! – bizonygatta tovább Mekele, de bátorsága percről-percre fogyott, már inkább csak a szemtelensége maradt meg.
– A kutya nagy és fehér, ez törpe és koszos! Dobják a tengerbe! – adta ki a megfellebbezhetetlen parancsot Björn Skjöld Fjordsensen kapitány. Az első tiszt kivette a láncot a reszkető Mekele kezéből. A kapitány ismét felbömbölt:
– Nem azt! Ezt! – és fejével Mekele felé intett.
Két tengerész odaugrott, és vasmarkába zárta a rémült Mekelét.
– Nagy kutyát kértem! – harsogott tovább a kapitány. – Nem vakarcsot!
– A legnagyobb volt a piacon! – védekezett Mekele.
– Mosd meg szappannal, fújd be illatszerrel, és vidd el Wong kapitánynak! – azzal sarkon fordult Björn Skjöld Fjordsensen kapitány, és visszafelé indult kabinjába, hogy végleg eltüzelje a megmenekült finánclábat.
– Drága a szappan, kapitány! – kerekedett felül az arcátlanság ismét Mekelén. A kapitány intett az első tisztnek, de több szót nem vesztegetett a suhancra. Az első tiszt megigazította szemüvegét, zsebébe nyúlt, és egy bankjegyet húzott elő: – Norvégiában ennyi egy szappan ára. Ossza be jól, jut belőle magának is! – elfordult, a két tengerész ismét megindult Mekele felé, a fiú sietve eliszkolt a függőpallón át a rakpartra.
Amint Wong kapitány nevét meghallotta, igazi félelem szállta meg Mekelét. Esze ágában se volt, hogy még egyszer találkozzék vele. A kapitány pénzén megreggelizett, de embereket nem toborzott a munkára. A Vidor kutya sorsában hibásnak tudta magát, nem akart egy másik kapitány és egy másik kutya dolgába avatkozni. A kis fehér vakarcsot visszavitte a kutyaárusnak. A pénzét követelte tőle, a kutyaárus azonban elkergette Mekelét, vakarcsostól. Örült, hogy megszabadult a kis kenyérpusztító csúfságtól.
– Benned fekszik a pénzem, ezért nem doblak a tengerbe! Köszönd meg az életedet, és a hangodat se halljam. Enni nem kapsz! – a kutya hallgatott, láncán Mekele után botorkált, és hamarosan mindketten eltűntek a kikötő forgatagában.
Miss Millicent háromszor is végigrótta gondterhelten a nagy villa toronyszobáját, ahol a mai délutánt töltötte. Először kinyitotta a szoba ablakát, amely a tengerre nézett, hogy elláthasson messze, a hullámokon túlra. Aztán sietve becsukta ugyanazt az ablakot, hogy a hullámoknak még a mormolása se jusson el a füléhez. Még a tarka mintás selyemfüggönyt is behúzta, hogy a napfényt is kitessékelje szobájából. De akár nyitva volt az ablak, akár zárva, ott repült Miss Millicent gondolata a napsugaras Csendes óceán fölött, a tarajos hullámok fölött, ott bolyongott valahol, egy gazdátlan hajóroncs közelében…
Paó kiugrott a kosárkájából, és halk miákolással a Miss lábához dörgölőzött. A Miss lehajolt, hogy megsimogassa. De ekkor hirtelenül és váratlanul, akarata ellenére Wong kapitány alakja lépett elé az emlékezete mélyéről. A kapitány, amint hatalmas kezével lenyúl, és megtapogatja a kutyája nyakát, és végighúzza kezét az eb hátán, oldalán. Aztán Miss Millicent lenézett Paóra, és sírni szeretett volna.
A fejébe csapta hatalmas szalmakalapját, Paót visszaültette a kosárba, és az ajtóhoz lépett. Elment köszönés nélkül, anélkül, hogy megmondta volna távozása okát, és biztosította volna Paót, hogy hamar visszatér hozzá? Nem egészen! De a Miss rövid volt és titokzatos:
– Most el kell mennem! Ez nem macskának való dolog! – és elsietett, homlokát gondok felhőzték. A kikötő felé ment, kétszer is végiglépegetett a rakparton. Itt találkozott vele reggel, bizonyosan erre jár délután is. És hát hol is járhat egy kapitány, ha nem a kikötőben? – mindezt némán gondolta végig Miss Millicent, és egyre idegesebben. Valami olyan dolgozott a belsejében, amit az emberek lelkifurdalásnak neveznek.
A polipsütő előtt járt, amikor váratlanul fölismerte az ágrólszakadt fiút, akit utoljára azon a rosszemlékű hajón látott. Most meg itt eszi azt az izét… Fúj, mit meg nem
esznek ezek az izék… Na, mindegy! Mellette, a földön meg egy éhenkórász kutya. Az ágrólszakadt és az éhenkórász. Miss Millicent megállt a polipsütő előtt, és rámutatott Mekelére: – Te, ott, azzal a szörnyűséggel! – Mekelének torkán akadt a sültpolip. – Ugye, te vagy az?! – nem mondta ki a Miss, hogy kivel-mivel azonosítja Mekelét. Az „ágrólszakadt” kiejtette kezéből a jó illatú polipfalatot, „az éhenkórász” pedig egy pillanat alatt felfalta, és szinte hálásan nézett Mekelére.
– Te vagy a Wong hajó kisinasa! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a Miss. Mekele megrémült: reggel maga a kapitány, aztán a norvég óriás, aztán a kormányos, most meg a kényeskedő Miss. Mind akar tőle valamit, ki munkával bízza meg, ki kutyát hozat vele, ki pénzt ígér neki, ki meg a tengerbe dobatná. Aztán estére se pénze, se vacsorája, csak ez a falánk vakarcs, itt a lánc végén. Ez már több a soknál!
Mekele elfordult a polipsütő pultjától, a kutya láncát a földre hajította, és hanyatt-homlok elmenekült. Be a tömegbe, ki a városból, csak minél messzebb a kikötőtől, ahol még a nevét se hallja többet Wong kapitánynak.
Miss Millicent meghökkent Mekele váratlan feltűnésén, és még váratlanabb eltűnésén. – Talán bizony tőlem ijedt meg a fiú? – kérdezte magától. Aztán tekintete a polipsütő pult alá tévedt, ahol nyakán lánccal, szőrén több évszak piszkával (de gyomrában egy jókora adag sültpolippal) ült megszeppenve a fehér vakarcs. A Miss zavarba jött, hiszen ő kergette el a kutya gazdáját, aki lehet, hogy rossz gazda volt, hiszen, ha le nem ejti a falatot, ugyan éhen marad a jószág. És őt, Miss Millicentet úgyis az a különös belső érzés küldte erre az útra. Erre a céltalan útra, ahol egy kapitányt keresett, és egy hajósinast talált. Ahová szándékosan nem vitte magával a macskáját, és helyette egy kutyába botlott. De, hát, mit csináljon ő ezzel a… Sovány és piszkos, meg az a szörnyű lánc a nyakán.. Akár a rabszolgákén. Azt le kell venni a nyakáról, hiszen mozdulni se tud tőle.
Miss Millicent nem tudta, mit is tegyen. Sose járt egyedül a kikötőben, meg nem állt maláj polipsütőknél, nem keveredett barátságba éhenkórász korcskutyákkal. És most tessék! Lehajolt, egyik kezével a szalmakalapját fogta, a másik kezével a kutya lánca felé nyúlt. Leoldotta az állat nyakáról. A kutya felágaskodott, két mellső lábát a Miss karjára tette, és cérnavékony hangján elvakkantotta magát.
– Szabad vagy! Menj, amerre látsz! – szólt a kutyára tétován. A kutya azonban nem mozdult. Megállt szemben a Miss-szel, és ráemelte a szemét. Nyelve arasznyi hosszan lógott ki a szájából.
– Most mit csináljak veled? – kérdezte a Miss, és nem csinált semmit. Nézte a fehér kutyát, és egy másik, egy tarka kutya járt az eszében.
– Zászlót tessék! Hajózászlót, selyemből! – hangzott ebben a pillanatban Miss Millicent háta mögött egy fiatal hang. Megfordult, és egy kisfiút látott maga előtt, a kezében sok-sok háromszögletű zászlóval. A fiúcska mögött, két lépés távolságban két még kisebb fiú állt, akik egész ládányi zászlót cipeltek, tarka zászlóhalmot. A kisfiú kezében a zászló fehér volt. – Az én Paóm bundája ilyen fehér, – gondolta a Miss, – de meg is mosom minden héten. Hát ezt a… ezt ki mossa meg, és mikor?
– Zászlót tessék! Hajózászlót, selyemből! – Matakó már éppen elvonulni készült csapatával.
– Hé, te fiú! Milyen zászlók ezek? És miért árulod?
– Egy kutya maradt az óceánon. Expedíciót szervezünk a megmentésére. A zászlók árából talán kitelne…
– Az óceánon? Egy hajón? – a Miss szinte felsikoltott. – Te ismered azt a kutyát? Azt a hajót? – majd zavartan hozzátette: – És azt a kapitányt?
Matakó szeme földerült: – A Nisikót? És Wong urat? Hát hogyne, ő Honolulu legnagyobb kapitánya! Az ő hajója… az ő kutyája. A Vidor.
– A Vidor! – a Miss most már igazán felsikoltott. Sose gondolt a kutya nevére, de most egyszerre hallotta a kapitány hangját, meg a tengerészek hangját, amint hívják a kutyát, amint kiáltják a nevét, amint kergetőznek vele a hajón. Miss Millicent sose gondolta, hogy kimondja ezt a nevet.
– A kapitány új hajót vett, hogy hazahozza a Vidort, és a hajóhoz… a hajóért… hogy minél több pénz… – a Miss szeme egyre fényesebben ragyogott, Matakó zavartan elhallgatott.
– El tudnál vezetni a kapitányhoz, kisfiú? – kérdezte a Miss. Közel álltak ahhoz a helyhez, ahol ma reggel Miss Millicent találkozott Wong úrral, és akit csúnyán megsértett. És Vidort is, szándékosan. De mindez még reggel volt. Most pedig már este van, szép óceánparti este.
– Matakó a nevem, kisasszony! – szólt önérzetesen Matakó. – És én most zászlót árulok, sürget az idő, holnapra együtt kell lennie a pénznek. Egyébként, hát persze, hogy tudom, merre lakik a kapitány!
– Akkor vezess oda, Matakó. Nyugodtan teheted, több zászlót fogok venni, mint amennyit te eladnál. Bár nagyon ügyesen csinálod! – rámosolygott Matakóra, Matakó elpirult, majd – hogy zavarát leplezze – ráförmedt a Frász fiúkra: – Aztán ügyesen tovább! Ahogy mutattam! – majd ismét a Misshez fordult: – Indulhatunk! A kutyát jobb, ha megköti, kisasszony.
– Nem az én kutyám! – akarta mondani Miss Millicent. Aztán elharapta a mondatot. De még a gondolatot is. Maga sem tudta, kié ez a kutya itt, a pult alatt. Talán éppen, mert senkié, azért lehet akár az övé is. De hogy magyarázza meg egy ismeretlen maláj kisfiúnak, hogy a kutya a hajóinasé, hogy a lelkiismeret, amely furdalja, az viszont az övé, Miss Millicenté. De a hajóinas szabadulni akart a kutyától, és elrohant, ő viszont hiába rohanna, akár a világ végéig is, nem szabadulhatna ettől a zsarnoktól, aki benne lakik.
Matakó rátette a láncot a kutyára, a lánc végét a Miss kezébe adta, és elindultak. A Miss nagyon idegenül tartotta a kezében a lánc végét.
– Régen van kutyája, kisasszony? – kérdezte gyanakodva Matakó.
– Nekem macskám van! – vallotta be Miss Millicent, tudván, úgyis kiderül a félreértés. – Ez a kutya… új itt nálam! – volt valami talány a mondatban, de Matakó nem kérdezett semmit. Honolulu a zászlók és a titkok városa. A zászlók lobogjanak, a titkok pedig üljenek meg szép csendesen!

 

 


Ajánlott bejegyzések