Lukáts János: A négylábú kapitány 1/20

A négylábú kapitány

Születésnap az óceánon

 

Ezer színével mosolygott ránk az óceán. Csak a déli tengerek tudnak ilyen színpompásak lenni. A tenger kékje maga százféle árnyalatot jelent aszerint, hogy a hullám napos vagy árnyékos oldalát nézed, hogy milyen mély alattad a tenger, hogy fut-e át éppen valami kis felhőcske a fejed fölött, hogy valami halászó madár kémlel-e a magasból, és vet-e árnyékot a habokra.
És hol van akkor még a szigetek zöld pálmafás partja, hol a hajó nyomán feltorlódó hullámok gyöngyöző fehérsége, meg a többi szín, amelyet a tengerészek meg az utasok viselnek a ruhájukon, a sapkájukon. Nem számoltam meg a színeket, bizonyosan más se számolta meg, de megvan az ezerféle, talán még több is.
De most nem érünk rá színekkel törődni, se felhőkkel, se madarakkal, legföljebb azokkal a sütésre szánt makaói fürjekkel, amelyek már harmadik napja pácolódnak az édes-csípős mártásban. A fürjek pedig vannak éppen harminc ketten, ott fekszenek szépen egymás mellett a pácban, engedelmesen felhúzzák a lábukat, ahogy fürjekhez illik. Engem ugyan mindannyiszor elküldenek a konyha környékéről, de azért én csak megtalálom a módját, hogy vissza-visszasurranjak és megszámláljam őket. Nem tudok úgy számolni, mint az emberek, de nem is kell nekem ahhoz elejétől végig mindannyiszor szavakat mormogni a fürjek fölé. Csak végignézek rajtuk a konyhaajtóból és tudom, hogy mindegyik megvan-e.
Nagy nap ez a mai, ennél nagyobb nap nem is lehet a tengeren, már persze a partra érést kivéve. Ma van ugyanis a kapitány születésnapja, ami örömünnep a kapitánynak, amiért ezt az évet is szerencsésen túlélte, de ünnep a tengerészeknek és az utasoknak is, mert ilyenkor egész terített asztallal kapnak enni és inni, még a kapitány féltett whiskyjéből is, meg a fürjekből is (már amennyi jut egynek-egynek), sőt ünnep a hajóinasnak is, akit születésnapon nem szokott nyakon ütni a szakács. És persze ünnep nekem is.
Az természetes dolog, hogy az emberek is tányérból esznek, akárcsak mi, de az már különös, hogy ők a tányért az asztalra teszik, és úgy esznek, hogy az asztal fölé hajolnak. Bár az igazán természetes dolog az volna, ha az emberek is a földre tennék a tányérjukat, és onnan ennének. Akkor látnám, hogy mi is van azokban a tányérokban, akárcsak a magaméban. Így csak a tányérjuk alját látom, meg ha véletlenül kikandikál a tányérból egy hosszabb csirkecsont, vagy valamilyen salátának a levele. A csirkecsont, vagy pláne, ha comb is van azon a csonton, az nagyon érdekel, a saláta csak akkor, ha elrontom a gyomromat, vagy ha csikar a hasam, ami elő-előfordul, mert mi bizony elég falánk jószágok vagyunk. De azért tudom én, hogy mi van azon a tányéron, az illata pontos térképet készít nekem a tányérok tartalmáról, a húsokról és a mártásokról, a halakról és az édes gyümölcshabokról. Ilyenkor behunyom a szememet, és szívom magamba az illatok özönét, miközben a nyelvemet egy picit kidugom a szájamból, az orrlyukaimat pedig az ég, vagyis a tányérok felé emelem. Persze előfordul, hogy ilyenkor nekimegyek egy-egy ajtófélfának, vagy átesik rajtam Tong Ho, a szakács, de a kockázat megéri a gyönyörűséget.
Azt hiszem, elkalandoztam egy kicsit a születésnaptól. Wong kapitány, az én gazdám, ma korábban kelt a szokottnál. Körömollóval lenyírta a szakálla makrancosan előregöndörödő szálait, fehér mellényt öltött magára, és frissen pácolt, aromás szívnivalót gyömöszölt ezüst dohánytartó szelencéjébe. Mindebből látszik, hogy ő is komoly dolognak tartja a születésnapját. A tengerészek meg az utasok ugyan nem tudtak a kapitánynak ezekről az előkészületeiről, de én, kivételezett helyzetemnél fogva, mindezt végignézhettem. Wong kapitány aztán beírta a hajónaplóba, hogy a tengerészek váratlanul felköszöntötték őt, a kapitányukat, aki pedig maga nem is tartja számon a születésnapját. És ha már felköszöntötték, ő se teheti meg, hogy ne lássa vendégül ezeket a derék embereket, jóban-rosszban társait.
A tengerészek is tettek persze előkészületeket a kapitány születésnapjára. A hajó farában két ócska hordó állt, amelyben az esővizet gyűjtik össze. A tengerészek ezen a nevezetes napon alaposan megmosdanak az esővízben, ami azt jelenti, hogy a legények egyik fele az egyik hordó körül gyülekezik, a másik fele a másik hordó körül, aztán adott jelre (ez a kormányos füttyszava) a két tábor locsolni kezdi egymást az esővizes hordóból. A fiúk ilyenkor visítoznak és kurjongatnak, hamarosan csuromvizesen ugrándoznak, el-elcsúsznak a földön és hemperegnek a fedélzeten. Ez a játék, vagyis a mosakodás egészen addig tart, amíg el nem fogy a hordókból az esővíz, akkor a kormányos úgy tesz, mintha most venné észre a locsolózást, rábömböl a két csoport tengerészre, azok felpattannak a földről, vagy leugranak a hordókról, és berohannak a hajó belsejébe. Wong kapitány mindeközben mozdulatlanul könyököl a parancsnoki híd korlátján, és arcizma se rezdül, legföljebb a pipájából pöffent ki egy-egy füstgomolyagot.
Én általában óvatos vagyok, ezért legszívesebben nem is mennék a víz közelébe. De kíváncsi is vagyok, ezért mindig a víz közelébe megyek. A tengerészek aztán a locsolkodás lendületében alaposan összefröcskölik a bundámat, volt, amikor egész vödörrel öntöttek nyakon. Csu La volt az, a dél-kínai, láttam, hogy szándékosan csinálta! Én persze ilyenkor visítva elrohanok a tetthelyről, és Wong kapitány lábánál keresek menedéket, ahová nem merik utánam önteni a vizet, de inkább csak azért mutatom az ijedelmet, hogy a tengerészek örüljenek. Játékukat gyerekes évődésnek tartom, a napon percek alatt megszárad a bundám, és a dolog el van intézve.
Ez az idei születésnap egy kicsit rendkívüli, mivel vendégek is vannak a hajón. A vendégek azért kellettek, hogy ne legyen olyan feltűnő, miszerint a hajó már megint a Nagy Zátony-szigetekről jön megrakodva, természetesen csempészáruval. Így aztán több szárazföldi híresség családja utazott a hajónkon, akik közül sokan először voltak életükben ekkora vízen, és nehezen viselték el a hajó ringását. Mások viszont beutazták már a fél világot (még talán magánál Wong kapitánynál is többet utaztak), ők pedig unatkoztak és becsmérelték a mi apró, de megbízható kis hajónkat. Igaz is, megnéztem magamnak ezeket a szárazföldi hírességeket, a kikötőben ácsorogtak, ásítoztak és vakaróztak, én bizony semmi különöset nem láttam rajtuk. Kínaiak voltak meg malájok, meg filippínók meg a szigetlakók száz fajtája közül valók. Ja, és láttam igazi fehér embert is, az is volt közöttük, olyan félszegen forgatta a fehér puhakalapját. Meg még egy fekete ember is volt közöttük, de annak nem tudom a nevét. Szóval, a szárazföldi hírességek a kikötőben maradtak, a családtagok meg hajóra szálltak. Amikor aztán meghallották, hogy Wong kapitány a születésnapját ünnepli, meglepetést készítettek neki, de olyat, aminek a kellékeit a hajó stewardjától kéregették össze, ő pedig Wong kapitánytól kért rá engedélyt. Wong kapitány mindenre csak a fejével biccentett némán, és közben a hajófenék csinos csempészszállítmányára gondolt. Én végig ott voltam az utasok között, és ott voltam a kérelem és az engedélyezés néma aktusa idején a steward és a kapitány között, és nagyon-nagyon szurkoltam, hogy a születésnap remekül sikerüljön.
Mekele, a hajóinas vékonynyakú fiú volt, agyonmosott, csíkos tengerésznadrágban járt, egyéb ruhát nem is láttam rajta. A tengerészek gyakran komisz tréfákat követtek el Mekele rovására, ő pedig minden keserűségét én rajtam töltötte ki. Barátkoztam volna vele szívesen, mert mégiscsak ő volt a legkisebb az emberek között, de ő gyakran megcsavargatta az orromat, amit a magamfajta jószág nem szeret. Egy ilyen alkalommal Mekele csuklójába kaptam, és a fiú vére kicsordult. Mekele üvöltve rohant a kapitányhoz, ő megnézte a fiú csuklóját, aztán megmorzsolta a fiú vállát, engem meg a hajó belsejébe intett egy szemöldökrándítással. A vállmorzsolás a barátság jele volt Wong kapitánynál. A másik pedig a rendtevés jele: ha a fedélzeten történt valami galiba, a hajóbelsőbe küldött, ha a hajófenéken, felzavart a fedélzetre. Okos játék volt ez közöttünk, méltó a kapitányhoz és leghűségesebb alattvalójához.
Szóval, Mekele a fedélzet ünnepi felmosásához készült, hosszú kötélen vödröt engedett a tengerbe. Mielőtt felhúzta volna a vödröt, elbámult az apró korallszirt felé, amelyik mellett éppen elhajóztunk. Amikor aztán sietve felrángatta a vödröt, óriási homár mászott elő belőle, Mekele meglehetős nagy ijedelmére. A homár a fedélzet végigmászkálásába fogott, a tengerészek nevetségére és az utasok ijedelmére, míg aztán a szakács rendet nem tett, és ki nem jelentette, hogy a homárt az óceán küldte, és díszhelye lesz a kapitány születésnapi lakomáján. Azzal ügyesen megfogta az ollójával harciasan hadonászó óriásrákot a háta közepén, messze eltartotta magától, és zsákmányával a konyhába vonult.
Látható tehát, hogy az egész nap, sőt már az előző nap is, a születésnap jegyében telt, ennél fontosabbat senki nem képzelhetett el az egyhangú tengeri út idején. Vagyis, hát, mégis volt egy valaki, aki tüntetően semmibe vette a tengerészszokásokat, a fedélzeti hely- és időbeosztást, a születésnapi előkészületeket, de még magát a kapitányt is. Sőt, nem is egy volt ez az egy, hanem kettő, de ezt a kettősséget csak én tartottam számon, mivel a kettő úgy összetartozott, akár a fény és az árnyék, a homár és az ollója, vagy inkább, mint… a macska és a gazdája.
A nevezetes páros embertagját Miss Millicentnek hívták, mivel hogy fehér kisasszony volt, a másik tagja pedig, aki macska volt, a Paó nevet viselte. Miss Millicent sovány volt, akár a babkaró, Paó viszont kövér, akár azok a csüngő hasú malacok, ott a malájok házai körül. Millicent kisasszony tarka ruhákat viselt, különösen kedvelte a nagy rózsákat, akár bordók, akár kékek voltak, a Paó ellenben fehér volt tetőtől-talpig, kivéve a bal elülső lábát, amely bokától lefelé feketén sötétlett. Végezetül pedig a Miss hatalmas, fonott szalmakalapot viselt a fején, rajta agyagcseresznyékkel és kerámiavirágokkal, de legfőképpen sárga szalaggal, ő macskasága ellenben semmiféle díszt és cicomát sem viselt, csak az orrát hordozta, de azt elég magasan.
E két nagyon különböző szerzet abban viszont hasonlított egymásra, hogy mindig rossz helyen voltak, és mindig zsörtölődni kellett velük, amint hogy ők is mindig zsörtölődtek mindenkivel.
Az még csak hagyján, hogy Miss Millicent vitorlát akart felhúzatni a gőzhajóra, mert úgy szebb a háttér fényképezéskor, hogy reggelire pezsgőt kért magának és borjúmájat Paónak (akit ő idegnek előtt „Miss Paó” néven nevezett), az is legföljebb vidámságot keltett a tengerészekben, de amikor odatelepedett méretes napernyőjével a parancsnoki híd árnyékába, és eltakarta a fél óceánt, akkor már Wong kapitány is összevonta a szemöldökét.
Wong kapitány rosszallását és a fiúk haragját nagyon megértettem, és úgy gondoltam, nekem is ki kell nyilvánítanom nemtetszésemet a Millicent-Paó (vagy ahogy Tong Ho nevezte, a Miss-Miss) páros iránt. Amikor Csu La azt a locsolásos gyalázatot elkövette ellenem, én azon csatakosan Paó közelébe sündörögtem, és alaposan megráztam a bundámat. A macska hangos tiltakozással ugrott a kisasszony ölébe, s Miss Millicent ruharózsái úgy néztek ki az eset után, mint amelyeket azon frissiben megöntöztek. Ettől kezdve csak egy-két dühös szembefújás, vagy megvető farkcsóválás jelentette kettőnk között az érintkezést. Amikor Miss Millicent meghallotta, hogy a hajón születésnapi ünnepség készül, hátat fordított a tengerészeknek és a vendégeknek, de még a kapitánynak is, és elmélyült horgolásba fogott. Kabátkát készített Miss Paónak, mondhatom, csúf egy darab volt!

Lukáts János
Inter Japán Magazin


Ajánlott bejegyzések